Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Illés Gyula néven született egy kis faluban, Felsőrácegrespusztán, 1902. november 2-án, paraszti származású családban: édesapja, Illés János uradalmi gépész volt, aki maga is kétkezi munkát végzett, szántó- és cséplőgépeket javított, de több beosztottat is irányított. Alig öt hét ismeretség után vette feleségül az Alföldről a Dunántúlra származott Kállay Idát, a házasságból három gyerek született, köztük a legkisebb, Gyula. A házastársak ellentétes személyisége – János magányos, indulatos és műveletlen ember volt, Ida ezzel szemben érzékeny, gyengéd, a könyveket és a tanulást szerető asszony – idővel a viszony megromlásához, végül a házaspár válásához vezetett.
A fiú paraszti népiskolában tanult, később Dombóváron, illetve Bonyhádon járt iskolába, szülei válása után, 1916-ban, testvéreivel és édesanyjával Budapestre költözött. A fővárosban végezte a középiskolát, majd magyar–francia szakos hallgatóként felvették a bölcsészkarra. Egyetemista évei alatt bekapcsolódott az illegális baloldali mozgalomba, lelkesen üdvözölte az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaság kikiáltását, részt vett a Galilei-kör rendezvényein és a Vörös Segély akcióiban, a proletárdiktatúra alatt munkásoknak tartott előadásokat. Kun Béláék bukása után a hatóságok célkeresztjébe került, körözést adtak ki ellene, ezért jobbnak látta távozni az országból – Bécsbe, Berlinbe, Luxemburgba költözött, fizikai munkából, útépítőként, vasöntőként kereste a kenyérre valót.
Végül Párizsban kötött ki – négy évig élt a francia fővárosban, számos munkát kipróbált, volt bányász, rakodómunkás, nyelvtanár, leghosszabb ideig egy könyvkötőnél dolgozott, ezzel párhuzamosan filozófiát hallgatott a Sorbonne-on. Megismerkedett a francia avantgárd irodalom képviselőivel, Jean Cocteau-val, Louis Aragonnal, Paul Éluarddal, részt vett az emigráns magyar szocialista körök tevékenységében, sőt, még az első nagy szerelem is Párizsban érte: meghitt, de félreértésekkel terhelt kapcsolat fűzte egy erdélyi származású munkáslányhoz, Orosz Annához. Ezeknek a hatásoknak a révén kezdett el ő maga is irodalommal foglalkozni, esszéit, költeményeit magyar és francia nyelvű párizsi lapok is gyakran közölték. 1926-ban amnesztiát kapott és hosszú távollét után végre hazatérhetett.
Budapesten is belevetette magát az irodalmi életbe, kezdetben Kassák Lajos csoportjához csatlakozott, később már a Nyugatban jelentek meg írásai – Babits Mihállyal, Tóth Árpáddal és Kosztolányi Dezsővel ők alkották a folyóirat második nemzedékét. Jelentős szereplője és szervezője volt a hazai irodalomnak, megbecsültségét jelzi, hogy négy alkalommal is megkapta a Baumgarten-díjat. 1931-ben feleségül vette barátnőjét, Juvancz Irmát, magánélete azonban váratlan fordulatot vett, amikor öt évvel később megismerkedett a fiatal pszichológusnővel, Kozmutza Flórával, aki professzora megbízásából Rorschach-teszteket készített ismert írókkal, költőkkel, művészekkel. Illyés első pillantásra beleszeretett a hölgybe, de vonzalmát titkolnia kellett, hiszen házasságban élt. Barátja és pályatársa, József Attila ezzel szemben szenvedélyes szerelemmel ostromolta Flórát, akiben utolsó mentsvárát látta. Illyés végül rendbe tette magában és szerelmével a dolgokat: feleségével különváltak, majd a válás hivatalos kimondása után, 1939-ben feleségül vette Flórát, akivel haláláig együtt maradt.
A ’30-as évektől Illyés egyre növekvő érdeklődéssel fordult a vidéki magyarság élete, problémái felé – barátjával, Nagy Lajos művészetfilozófussal, református lelkésszel gyakran járták az országot, hogy első kézből szerezzenek tapasztalatokat. Meghívásnak eleget téve a Szovjetunióba is ellátogattak, részt vettek a szovjet írók első kongresszusán, ahol Illyés többek között Kun Bélával is találkozott. Hosszabb ideig volt a Válasz folyóirat munkatársa, ennek hasábjain jelent meg 1936-ban egyik legnagyobb hatású műve, a Puszták népe, mely az irodalmi igényű szociográfia hazai műfajának egyik első és legjelentősebb képviselőjeként hozott számára elismerést. Közéleti szerepet is vállalt – bár sohasem csatlakozott pártokhoz, baloldali elkötelezettsége miatt gyakran meggyűlt a baja a törvénnyel. A kommunista Sallai Imre és Fürst Sándor statáriális tárgyalásakor József Attilával röplapot fogalmaztak a halálbüntetés eltörléséért, amiért letartóztatták, később az egyik vezetője volt a Márciusi Front néven megalakult baloldali irodalmi-szellemi mozgalomnak.
Egy ideig Babits Mihállyal közösen szerkesztette a Nyugatot, majd Babits halála után Magyar Csillag néven alapított utódlapot, melyet 1944-ig gondozott főszerkesztőként. A német megszállás alatt bujkálni kényszerült, a második világháború után viszont megújult erővel vetette bele magát a közéletbe: egyik vezetője volt a Nemzeti Parasztpárnak, országgyűlési képviselő lett, szerkesztette az újraindult Választ, 1948-ban, a kommunista diktatúra kiépülésével párhuzamosan visszavonult a közélettől, ideje nagy részét tihanyi nyaralójában töltötte. Pedig a Rákosi-korszak kultúrpolitikája éppen őt szemelte ki rá, hogy „parasztköltőként” a „szocialista Magyarország” irodalmának első számú képviselője legyen. Hosszas rábeszélés után tudták elérni, hogy forgatókönyvet írjon egy, az 1848–49-es forradalmat feldolgozó nagyszabású, hősies filmeposzhoz.
Illyésnek alaposan meggyűlt a baja a Filmgyár dogmatikus vezetőségével: eredeti filmregénye, melyet Két férfi címen írt, Bem apó és Petőfi barátságán keresztül mutatta be a korszak eseményeit. A Moszkvából diktált kultúrpolitika azonban sérelmezte, hogy a szabadságharc leverése miatt az oroszok negatív színben jelennek meg a történetben, ezért mind a bukást, mind Petőfi halálát kiszedték a forgatókönyvből. Az alaposan megnyirbált, átdolgozott, agyoncenzúrázott történet végül Föltámadott a tenger címen, évekig tartó huzavona után került a mozikba 1953-ban.
Az 1956-os forradalom idején jelent meg Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse az Irodalmi Újság hasábjain, mely költemény az egyik legszebb, legérzékletesebb összefoglalója a magyarok szabadságvágyának – a forradalom leverése után a verset eltüntették, évtizedekig titkolták a létezését. Szintén kiadatlanul maradtak Illyés ’56-os naplóbejegyzései, melyekben rendkívül érzékletesen meséli el, hogyan élte meg a forradalom, majd a megtorlás időszakát, melyben – az Írószövetség elnökségi tagjaként – neki is fontos közéleti szerep jutott. A papírlapokra írt, elrejtett naplóbejegyzések csak 2014-ben kerültek elő és jelentek meg Atlantisz sorsára jutottunk címmel. A Kádár-érában Illyés továbbra is visszavonultan élt, főként történelmi témájú színpadi darabokat alkotott. Jelentős színpadi szerzőnek számított, kiváló nemzeti témájú drámái (Fáklyaláng, Kegyenc, Malom a Séden) mellett remek szatirikus vígjátékokat is alkotott (A tű foka, Tűvétevők).
Kétszer is felterjesztették az irodalmi Nobel-díjra, idehaza háromszor kapott Kossuth-díjat. A Magyar Tudományos Akadémiából 1949-ben kizárták, tagságát húsz évvel később, posztumusz állították vissza. A ’70-es évek elején megtámadta szervezetét a rák: a betegséget egy évtizeden keresztül kezelte gyógyszerekkel, de idővel fokozatosan romlásnak indult az állapota. 1983 februárjában a János-kórházba szállították, két hónappal később, április 15-én, nyolcvanéves korában hunyt el. Búcsúztatásán, a Farkasréti temetőben beszédet mondott többek között Sütő András erdélyi magyar író és Belon Gellért katolikus püspök is.
Tegnapi szenzációhajhász címünk mögött egy, az eredeti visegrádi királytalálkozóról szóló cikk bújt meg, melyből kiderül az is, hogy az Anjou-kori sajtó valószínűleg nem volt teljesen elfogulatlan a korabeli uralkodóval.
Borítókép: Hunyady József / Fortepan
