Először mutatott szeméremszőrzetet filmben, a hollywoodi cenzúrarendszer összeomlott

A filmes modernizmus egyik legnagyobb mestere, iskolateremtő alkotó, akinek tekintete „átfogta a 20. századot”. Az olasz filmművészet zsenije, Michelangelo Antonioni ma lenne 108 éves.

Az észak-olasz Ferrarában, a Pó folyó vidékén született 1912. szeptember 29-én. Édesapja jómódú földbirtokos családból származó szállodatulajdonos volt, édesanyja paraszti sorból származott. A felső középosztálybeli légkör, melyben nevelkedett, meghatározó élményként egész életművét végigkísérte. Ugyanakkor saját bevallása szerint gyerekként inkább a szegény parasztgyerekek társaságát kereste, velük sokkal jobban kijött – mint mondta, talán innen eredt baloldali elkötelezettsége. Szigorú és lelkiismeretes apja kereskedelmi pályára szánta, őt azonban jobban érdekelte az építészet, a képzőművészet, a zene és a sport. Szorgalmasan festett, remekül hegedült, és kiváló teniszező volt, több korosztályos bajnokságot megnyert. A film és a színház is korán érdekelni kezdte, színdarabok írásával is megpróbálkozott.

A Bolognai Egyetemen szerzett közgazdaság-tudományi diplomát (szülővárosából ingázott mindennap az egyetemre és vissza). Rövid ideig a bankszakmában dolgozott, mellette egy helyi lapba írt filmkritikákat. Huszonhét évesen döntött úgy, hogy otthagyja Ferrarát. Rómába költözött, ahol munkát kapott a Cinema című újságnál, melynek főszerkesztője a Duce fia, Vittorio Mussolini volt. Baloldali nézetei miatt Antonioni egy idő után össze is szólalkozott főnökével, és kénytelen volt otthagyni a lapot, mely a főszerkesztő személye ellenére a neorealista mozgalom egyik bölcsőjének számított. Felvételt nyert a római filmfőiskolára, azonban három hónap után abba kellett hagynia a tanulmányait, ugyanis behívták katonának. A hadsereg nem volt ínyére, ezért onnan rövidesen lelépett, és katonaszökevényként bujkált, tenisztrófeáinak eladásából tartotta fenn magát.

Mégis sikerült tisztáznia a nevét, és ismerősei révén hamarosan forgatókönyvíróként kapott munkát a filmszakmában. A neorealizmus későbbi nagy alkotóival, Roberto Rossellinivel és Luchino Viscontival dolgozott együtt. 1942-ben a Scalera Film nevű cég a német megszállás alatt álló Franciaországba, Nizzába küldte, ahol Marcel Carné rendező A sátán követei című fantasyt forgatta. Amikor a háborús helyzet miatt viszontagságos és hosszúra nyúlt út után Antonioni végre megérkezett a forgatásra és megkérdezte Carnét, mi lenne a teendő, a francia rendező, akinek nyilván nem volt ínyére, hogy az olaszok „ellenőrt” küldenek a nyakára, annyit válaszolt: „Szeme van. Tartsa nyitva!”. A fiatal rendezőpalánta megfogadta a tanácsot: Carné mellett rengeteg hasznos ismeretre, mesterségbeli fogásra tett szert. Ugyanebben az évben megházasodott: első feleségét, Letizia Balbonit még a filmfőiskolán ismerte meg, ahol a lány vágónak tanult. A házasság tizenkét évig tartott.

1943-ban Antonioni végre maga is kamera mögé állhatott: A Pó népe címmel dokumentumfilmet forgatott szülővidéke szegényparaszti világáról. A Mussolini-rezsim bukása és a német megszállás azonban meghiúsította a terveit: a nyersanyagokat elkobozták és Velencébe szállították. A háború után a rendező sokáig kutatott a tekercsek után. Egy részüket sikerült visszaszereznie, a leforgatott anyag kétharmada azonban megsemmisült. A megmaradt felvételekből 1947-ben készült el a film végleges változata. Több más dokumentumfilm után 1950-ben Antonioni végre lehetőséget kapott, hogy játékfilmes rendezőként is bemutatkozhasson. Első egész estés munkája, az Egy szerelem krónikája az amerikai film noirok által inspirált bűnügyi melodráma volt. Témájában még nem, de stíluseszközeiben már megelőlegezi a későbbi Antonioni-filmeket: a külső cselekmény helyett a karakterek belső világa a hangsúlyos.

Az ’50-es években Antonioni elsősorban az olasz polgári középosztály kiüresedettségét mutatta be filmjeiben. Az áttörést az 1955-ös A barátnők hozta el számára, mely egy torinói divatszalon vezetőjévé kinevezett fiatal nő és ismerősi körének bonyolult szerelmi életéről mesélt. Az 1957-es, nagy vitákat generált A kiáltás mérföldkő és átmenet a rendező életművében. Stilárisan még a neorealizmus jegyeit viseli magán (Antonioni kivételesen munkáskörnyezetbe helyezte a cselekményt), problémafelvetésében és elbeszélésében azonban már a ’60-as évek híres Antonioni-filmjeit előlegezi meg. Egy Aldo nevű gyári munkás (az amerikai Steve Cochran alakításában), miután váratlanul szakít vele az élettársa, kilép a munkahelyéről, cél nélkül, tanácstalanul bolyong az olasz vidéken, különböző helyekre vetődik, alkalmi ismerősökre tesz szert. A cselekmény laza epizódokból áll, a rendezőt láthatóan jobban érdekli a főhős kiüresedettsége, mint a társadalmi valóság. Szintén itt teljesedik ki Antonioni egyik fontos stíluseszköze, a lassú kameramozgással operáló hosszú beállítások technikája, melyet később sokan, például Jancsó Miklós is, átvettek.

Antonioni a ’60-as évek első felében készült híres elidegenedéstrilógiájával – A kaland (1960), Az éjszaka (1961), Napfogyatkozás (1962) – írta be nevét örökre a filmtörténetbe és vált egy generációnyi alkotó példaképévé. A három film – melyekben a rendező élettársa és múzsája, Monica Vitti játssza a női főszerepet – a polgári felső középosztály (értelmiségiek, üzletemberek világa) totális kiüresedettségéről, az emberek közötti kommunikáció képtelenségéről, a valódi érzelmek pusztulásáról szóló rideg beszámoló. A szereplők képtelenek tartalommal megtölteni látszatéletüket, inkább csak egyik semmitmondó kapcsolatból menekülnek a másikba. A cselekmény végleg minimalizálódik, nem halad semerre, nincsenek már valódi célok. Cannes-i bemutatójakor A kalandot kifütyülték – a nézőknek nem tetszett, hogy a filmben elinduló nyomozási szálat (egy eltűnt lány után kutatnak a szereplők) egy idő után teljesen ejti a cselekmény, és sohasem derül ki, mi történt a lánnyal. A negatív reakcióra válaszként jeles értelmiségiek írtak petíciót, melyben kijelentették, hogy A kaland fontos és kiváló filmalkotás.

A film – és a trilógia – utóélete őket igazolta: Antonioni a modern filmművészet megkerülhetetlen alkotójává vált, akinek munkáit világszerte próbálták másolni a lelkes követők. A ’60-as, ’70-es években szinte iskolává vált a céltalanul bolyongó, a társadalmi valóságból kiszakított hősökkel operáló, laza epizodikus szerkesztésre épülő filmek készítése. Fontos Antonioni-követőnek számít a nyugatnémet Wim Wenders, de az amerikai Dennis Hopper (Szelíd motorosok) és John Cassavetes (Férjek) is merített az olasz mester munkáiból. Idehaza többek között Jancsó Miklós (Oldás és kötés) és Makk Károly (aki hasonló trilógiát készített a ’60-as évek első felében) tartoztak a hívek körébe. Antonioni neve egy időben annyira összeforrt a (látszólag) értelmezhetetlen és „dögunalmas”, a konvencionális történetmesélésnek fittyet hányó modernista filmekkel, hogy még paródiák is születtek ezzel kapcsolatban. Gertler Viktor És akkor a pasas... (1966) című vígjátékában a stúdióvezető (Latinovits Zoltán) így fakad ki a rendező (Sinkovits Imre) „antonionis” ötletére: „Nem értem!”, mire az ötletgazda: „Épp az a jó!”. Psota Irén pedig arról énekel, hogy „Monica Vitti kortársa vagyok”.

Antonioni egy negyedik filmmel – Vörös sivatag (1964) – folytatta az elidegenedésről szóló vonalat, melyben ismét Monica Vitti játszotta a főszerepet. Ez volt a rendező első színes filmje, melynek címét az észak-olasz iparvidék „mesterséges tája” adja. Az 1966-os, Angliában forgatott, Julio Cortázar elbeszélésén alapuló Nagyítás jelentette Antonioni pályájának legnagyobb sikerét. A korszak rockzenétől hangos, a divat- és popkultúra Mekkájának számító „Swinging Londonjába” helyezett történet főhőse egy fiatal, sikeres divatfotós (David Hemmings), aki néhány parkban lőtt fényképén gyilkosság nyomait véli felfedezni. Miközben próbál rájönni az igazságra, egyre inkább rádöbben a valóság megismerésének lehetetlenségére. A kép szó szerint folyamatosan összekuszálódik, míg végül bele kell törődnie, hogy nem léteznek, nem létezhetnek objektív igazságok. A filozófiai belbecs színes, szagos, a korszak fiataljainak igencsak imponáló külcsínnel párosult – az egyik jelenetben feltűnik például a legendás Yardbirds zenekar –, ami azonnal kultfilmmé tette Antonioni művét.

A Nagyítás elnyerte az 1967-es cannes-i filmfesztivál fődíját, sok helyütt viszont botrányt kavart. A legnagyobb felháborodást az a jelenet váltotta ki, melyben a főhős két, teljesen pőre modell-lánnyal hancúrozik hármasban a stúdióban. Filmtörténeti érdekesség, hogy itt láthatott a közönség először női szeméremszőrzetet a vásznon – a „dicsőség” a francia Jane Birkint illeti. A Nagyításnak jelentős szerepe volt a régi hollywoodi cenzúrarendszer, a Hays-kódex halálában. Az amerikai forgalmazó MGM stúdió a cenzúra kicselezése végett fiktív céget hozott létre Premier Productions néven, és anélkül küldte moziba a filmet, hogy megmutatta volna a forgalmazási jogot kiadó Hays-bizottságnak. A bizottság semmit sem tehetett – ez bizonyította, mennyire érvénytelenné vált a régi rendszer. Nem sokkal később az Amerikai Filmszövetség megszüntette az elavult kódexet és érvénybe léptette a korhatár-besorolási kategóriákat.

Antonioni következő filmjét, a Zabriskie Pointot (1970) a tengerentúlon forgatta, a diáklázadásoktól, vietnámi háború ellenes mozgalmaktól és ellenkultúrától hangos Egyesült Államokban. A forgatókönyvben közreműködött a később jelentős íróvá vált Sam Shepard. A zenét a Grateful Dead és a Pink Floyd szolgáltatta – a rendező állítólag nem jött ki jól az utóbbi banda tagjaival, különösen Roger Watersszel rúgta össze a port. Az amatőr szereplők által játszott két főhős – egy erőszakos tüntetésbe keveredett, lopott repülővel menekülő egyetemista és egy fiatal titkárnő, akinek főnöke a sivatagban akar üdítőkonszernt kiépíteni – a kaliforniai sivatagban találkozik. Összeköti őket a világból való kiábrándultság. A film emlékezetes „tripjelenetében” a pár a címbeli sziklánál, a Zabriskie Pointnál lesz egymásé, miközben látomásukban két tucat más fiatal, szeretkező pár jelenik meg körülöttük.

A film témája miatt az amerikai hatóságok megtagadták a stábbal való együttműködést, Antonionit számos helyről kitiltották. A finanszírozó MGM stúdió főnöke több részt is kivágatott, melyeket utódja a bemutató előtt visszatett. Az eredeti záróképet azonban – melyben egy repülő a Fuck You America! szöveget írja a levegőbe – még így is el kellett hagyni. A Zabriskie Point jelentette Antonioni első jelentősebb kudarcát: mind a kritika, mind a közönség fanyalogva fogadta – később viszont ebből is kultuszmű lett. Érdekesség, hogy Antonioni filmjében feltűnik a vásznon – villanásnyi szerepben – Harrison Ford. Az 1975-ös Foglalkozása: riporter főszerepét Jack Nicholson alakította. A főhős Afrikában dolgozó újságíró, aki személyiséget cserél egy szállodában talált holttesttel. A halottról azonban kiderül, hogy fegyverkereskedő volt, így hősünknek menekülnie kell. A mű legnagyobb bravúrja a film végén látható lassú, hosszú beállítás, melyben a kamera – egy rácson keresztülhatolva – teljes 180 fokos fordulatot tesz.

Az oberwaldi titok (1981) című film Jean Cocteau A kétfejű sas című színdarabján alapul. Az 1982-es Egy nő azonosítása csúfosan megbukott, Antonioninak azonban ez sem szegte kedvét. Az új médium, a videó felé fordult, annak művészi lehetőségeivel kezdett kísérletezni. 1985-ben azonban súlyos agyvérzést kapott, minek következtében jobb oldalára lebénult és beszédképtelenné vált. Továbbra is alkotott, megtanult bal kézzel festeni, készített néhány rövid dokumentumfilmet. A külvilággal felesége, Enrica Fico színésznő segítségével kommunikált. Ő tolmácsolta férje köszönőbeszédét, amikor Antonioni 1995-ben életmű Oscar-díjat kapott. Ugyanebben az évben mutatták be utolsó nagyjátékfilmjét, a Túl a felhőkönt, melyben Wim Wenders dolgozott társrendezőként, megteremtve az összeköttetést Antonioni és a stáb között.

Michelangelo Antonioni kilencvennégy évesen, 2007. július 30-án hunyt el Rómában, a modern filmművészet másik nagymesterével, Ingmar Bergmannal egy napon. Szülővárosában, Ferrarában helyezték örök nyugalomra.

Tegnapi kultbaitünkben a nagy barokk festő, Caravaggio kalandos életét és művészetét mutattuk be.