Tragédia: a kutyus csak játszani akart – lendületből ráugrott a 74 éves bácsira

A klasszikus görög tragédia három legnagyobb mestere – Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész – közül az utókor Szophoklészt tartja a legjelentősebbnek, mai születésnaposunkat, Euripidészt viszont a legnépszerűbbnek. Erre bizonyíték, hogy kollégáihoz képest jóval több, tizenkilenc teljes mű (és megszámlálhatatlan töredék) maradt fenn a neve alatt, köszönhetően a rengeteg másolatnak.

Euripidész élete kalandos körülmények között indult. Kr. e. 480. szeptember 23-án született Szalamisz szigetén, éppen azon a napon, amikor a sziget mellett összecsapott egymással a görög és a perzsa hadiflotta. A vajúdó anya a lakosság nagy részével az óvóhelyre menekült, itt jött világra a leendő tragédiaköltő. Egyes források szerint Euripidész apja, Mneszarkhosz szatócs volt, édesanyja, Klito zöldség- és gyógynövény-árusítással foglalkozott. Mások úgy vélik, a család előkelő származású és jómódú lehetett, különben az apának nem lett volna pénze rá, hogy fiának a megfelelő neveltetést biztosítsa. Szintén lehetséges, hogy Euripidész egy gazdag férfi és egy zöldségeskofa törvénytelen gyereke volt.

A legenda szerint Mneszarkhosz a gyermek születése után jóslatot kapott, miszerint fiát „a játékokon szerzett koszorúval” látja majd, ezért az apa atlétikára taníttatta a gyereket. Más források szerint anyja szeretett volna ökölvívót faragni belőle, de a vézna testalkatú fiú nem igazán állta a sarat a ringben, olyannyira nem, hogy az egyik edzésen társai úgy összeverték, hogy eszméletlenül maradt a gyakorlótéren. Prótagorasz, a híres szofista filozófus, aki a nézőtérről figyelte a küzdelmet, odament a szerencsétlen fiúhoz, megitatta, felélesztette és hazavitte magához. Úgy gondolta, az értelmesnek látszó fiúnak nem való a testi küzdelem, inkább bölcselkedéssel kéne foglalkoznia. Ezért magánál tartotta, különböző ház körüli feladatokat adott neki, közben Euripidész beülhetett a filozófus óráira és a tanítványokkal együtt hallgathatta az előadásait. A fiatalember szorgalmas tanítványnak bizonyult, falta a könyveket (pontosabban: kézzel teleírt tekercseket), sőt ő volt Athénban az első, aki gyűjteni kezdte azokat.

A történetből nem tudni, mennyi igaz, az viszont biztos, hogy Euripidész és a nála csak egy évvel idősebb Prótagorasz jó baráti viszonyt ápolt, a szofista tanítás pedig meghatározó a szerzőnek azokban a műveiben, amelyek a természettel vagy a törvényekkel foglalkoznak. Euripidész Kr. e. 455-ben részt vett egy drámaversenyen, ahol harmadik helyezést ért el. Nem volt könnyű dolga: kezdetben bemutatni sem engedték a műveit, túlságosan közönségesnek találták ugyanis őket. Míg a műfajteremtő Aiszkhülosz tragédiái magasztos nyelvezettel szóltak, Euripidész még az isteneket is azon a köznyelven szólaltatta meg, amit a kocsmákban és kikötőkben beszéltek. Ismét csak a legenda szerint Euripidész odaadta a szövegeit Prótagorasznak, aki megmutatta őket Periklész szeretőjének, a művészetek lelkes támogatójaként ismert Aszpásziának. Az asszony, akinek tetszettek a szerző munkái, rábeszélte kedvesét, hogy engedje versenybe a műveket.

Euripidész tragédiaírói munkásságának első másfél évtizedéről semmit sem tudunk, ezek a művei ugyanis mind odavesztek (88 művéből 19 maradt fenn teljes egészében). Legrégebbi fennmaradt műve a Kr. e. 438-ból származó Alkésztisz című dráma, melyet egy tetralógia utolsó részeként, szatírjátékként mutattak be. Először Kr. e. 422-ben, ötvennyolc évesen sikerült nyernie egy drámaversenyen, ezt további négy győzelem követte, az utolsó már posztumusz. Sikerei sosem voltak egyhangúak. Míg a sznob ítészek gyakran lenézték, a nagyközönség körében hihetetlen népszerűségre tett szert. Ezt éppen annak köszönhette, hogy drámái a nagyközönség számára is érthető nyelven íródtak, a konfliktusok a tömegek számára is átélhetőnek bizonyultak, a szereplőkben a nézők magukra ismertek. Euripidész volt az első, aki valósághű lélektani ábrázolásra törekedett a színpadon. Műveiben a hősök és istenek egyáltalán nem makulátlanok: rabjaik saját ösztöneiknek, vágyaiknak, szenvedélyeiknek, indulataiknak. Mint Szophoklész mondta: „Én úgy ábrázolom az embereket, amilyeneknek lenniük kellene, Euripidész úgy, amilyenek a valóságban.”

Euripidész hősei állandó szorongásban élnek, ugyanis tehetetlenek a rájuk lecsapó váratlan eseményekkel szemben. A szerző gyakran alkalmazta a deus ex machina módszerét, mellyel még jobban aláhúzta a véletlenek, a kiszámíthatatlan isteni beavatkozások jelentőségét az ember sorsában. Darabjaiban a polisztársadalom válsága tükröződik. A konfliktusok élesek, feloldhatatlanok, a cselekvő mindenképpen vétkes. Legismertebb tragédiáinak alakjaira súlyos, saját elvakultságukból eredő belső tragédiák jellemzők. Az őrjöngő Héraklész hőse miután megmenti feleségét és gyermekeit, nagyzási hóborttól elvakítva saját maga nyilazza halálra őket. Alkésztisz annyira szereti férjét, hogy saját életét áldozza fel érte. Médeia saját gyermekeit gyilkolja meg, hogy bosszút állhasson férjén. Az Elektra cselekménye az Aiszkhülosz és Szophoklész által szintén feldolgozott klasszikus bosszútörténet, Euripidész azonban nem ad felmentést hősének az anyagyilkosságra.

Euripidész számos technikai újítást is bevezetett. Aiszkhülosz két szereplő között ábrázolta az összeütközést, Szophoklész egy harmadik személyt is felléptetett, Euripidész ezzel szemben már annyi szereplőt léptet fel egyszerre a színre, amennyire az adott jelenetben éppen szükség van a cselekmény bonyolítása szempontjából. Ezzel máig érvényes színpadi hagyományt teremtett. Habár – a közönség elvárásai miatt – megtartotta a színen a kórust, jelentősen lecsökkentette a szerepét. Csupán mint kísérő mozdulat vannak jelen a színen, időmúlást jeleznek, énekeik dalbetétek. Nála jelenik meg először a cselekményen kívüli előkészítő, értelmező személy, akit ma narrátornak nevezünk. A francia klasszicistáktól, Corneille-től és Racine-tól kezdve Csehovon keresztül a mai színdarabokig, rengeteget köszönhetünk Euripidész munkásságának.

Euripidész életéről viszonylag keveset tudunk, ennek fő oka a szerző magányos, emberkerülő természete. Sohasem vállalt közéleti szerepet, ritkán vett részt nyilvános eseményeken. Legszívesebben elvonulva, athéni otthonában vagy a szalamiszi tengerparton írta műveit. Hajlamos volt a gorombaságra, az elbeszélések szerint ráadásul csúnya, előnytelen külsejű ember volt, rendkívül hanyagul öltözködött, haja, szakálla rendetlen és kócos volt. Nem volt szerencséje a szerelemben: huszonöt éves korára már kétszer is elvált, feleségei hűtlenkedése miatt. Első feleségétől három gyermeke született. Későbbi válogatott szeretőivel sem sikerült jobban kijönnie. Az anekdota szerint Szophoklésznek egyszer valaki azt mondta, Euripidész gyűlöli a nőket, mire a pályatárs elmosolyodott és így válaszolt: „Igen, a tragédiáiban, de négyszemközt... az más dolog.” Arisztophanész, a komédia atyja nem tartotta sokra Euripidészt, műveiben gyakran kigúnyolta.

A Periklész halálát követő hosszú politikai válság közepette Euripidész elmenekült Athénból. Makedónia királyának meghívására Pellában, a makedón fővárosban telepedett le. Itt írta utolsó nagy művét, a Bacchánsnőket, mely a fia előadásában nyert később fődíjat egy versenyen. Euripidész halála a tragédiában felbukkanó deus ex machinákhoz hasonló váratlansággal következett be. Egy reggel, ébredés után vadászkürtök zajára lett figyelmes. Kisétált a pellai palota udvarára, hogy megnézze, mi történik. Ekkor hirtelen két hatalmas vadászkutya ugrott rá és a földre döntötte az idős, hetvennégy éves költőt. Euripidész koponyatörést szenvedett és hamarosan meghalt. Ugyanebben az évben, Kr. e. 406-ban hunyt el Szophoklész, kilencvenéves korában. Ezután kétezer évig nem írt senki olyan jelentős drámákat, mint ők.

Tegnapi kultbaitünkben a nagyszerű Faludy Györgyre emlékeztünk, olvasd el azt is!