Ma ünnepli 75. születésnapját a nyugatnémet újfilm egyik legfontosabb rendezője, Wim Wenders, aki Hollywoodtól a Távol-Keletig a világ minden táján forgatott, mesélt Berlin szerelmes angyalairól, legutóbb pedig Ferenc pápáról készített dokumentumfilmet.
Ernst Wilhelm (becenevén Wim) Wenders 1945. augusztus 14-én született Düsseldorfban. Gyerekként főként a képzőművészet érdekelte, egy időben katolikus pap akart lenni, végül sebész édesapja hatására az orvosi hivatás felé terelődött. Érettségi után felvették a Freiburgi Egyetem orvosi karára, de egy év után otthagyta az intézményt, és inkább filozófiát hallgatott szülővárosában. Bölcsésztanulmányait is hamar megszakította, majd Párizsba költözött, ahol festőnek tanult. Ekkoriban kezdte el érdekelni a filmezés, melyet – mint egy interjúban mesélte – a festészet kiterjesztésének tartott, úgy látta, a kameráé a jövő. Naponta öt filmet nézett végig a híres párizsi filmarchívumban (Cinémathèque), különösen a klasszikus hollywoodi darabokat, John Ford, Howard Hawks, Nicholas Ray munkáit, amelyek a francia új hullám alkotóit is inspirálták. Jelentkezett a francia filmfőiskolára, de nem vették fel. Ekkor hazaköltözött, és Düsseldorfban a United Artists stúdió helyi irodájában kapott munkát. 1967-ben vették fel a Müncheni Film- és Televíziós Főiskola rendezői szakára.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Főiskolás évei alatt filmkritikákat írt több folyóiratba is. Diplomamunkájaként forgatta első nagyjátékfilmjét, az 1971-es Nyár a városbant. Ezt követte a későbbi Nobel-díjas osztrák író, Peter Handke regényéből adaptált A kapus félelme a tizenegyesnél (1972), egy ízig-vérig modernista, egzisztencialista történet, melynek hőse – egy futballkapus, akit szabálytalanság miatt kiállítanak – rájön, mennyire értelmetlen az élete, ezért kóborolni kezd Bécsben, összeakad egy mozipénztáros lánnyal, együtt töltik az éjszakát, majd meggyilkolja alkalmi partnerét. Wenders ezután történelmi témával próbálkozott, a Nathaniel Hawthorne regényéből készült A skarlát betű (1973) azonban kolosszális bukás lett, ő pedig megfogadta, hogy ezentúl csak olyan filmet készít, amiben van telefonpózna, országút és televízió.
Következő három filmje, a road movie trilógiaként elhíresült Alice a városokban (1974), Téves mozdulat (1975), Az idő múlása (1976) az olasz mester, Michelangelo Antonioni hatását mutatja. Wenders központi motívuma az utazás: hősei az akkori NSZK vidékeit és városait járják, céllal vagy cél nélkül vándorolnak, önmagukat keresik. Handke ezúttal is segítette a rendező munkáját. Állandó munkatársa volt még Robby Müller operatőr, akinek a Wenders-filmek jellegzetes képi világát köszönhetjük. A Téves mozdulat a fiatal Nastassja Kinski bemutatkozása, akit Wenders egy diszkóban fedezett fel. Habár a forgatás idején még csak tizenkét éves volt, a rendező az egyik jelenetben félmeztelenül mutatta a lányt, amin többen felháborodtak.
Az 1977-es Az amerikai barát szakított az Antonioni-vonallal, és egy merész húzással az amerikai bűnügyi film és az európai szerzői film elegyítésére tett kísérletet. Wenders Patricia Highsmith egyik krimijét adaptálta, melyben a képhamisító Tom Ripley (a Szelíd motorosok rendező-főszereplője, Dennis Hopper) meggyőz egy halálos beteg képkeretezőt (Bruno Ganz), hogy jó pénzért vállaljon el egy gyilkosságot. A film – mely a rockzenéért, Hollywoodért és a bűnügyi regényekért rajongó Wenders szerelmes levele volt az amerikai popkultúrához – a cannes-i filmfesztiválon is sikerrel szerepelt, és nemzetközi elismerést hozott a rendezőnek. A siker nyomán a producerként is tevékenykedő Francis Ford Coppola felkérte Wenderst, hogy készítsen filmet az Egyesült Államokban. A Dashiell Hammett krimiíró (A máltai sólyom szerzője) alakja előtt tisztelgő Piszkos ügy forgatását azonban folyamatos alkotói nézeteltérések mérgezték. Az öt évig elhúzódó munka során a stúdió állandó nemtetszését fejezte ki a rendező víziójával szemben, Wenders első változatát egyszerűen kidobták, és a film kétharmadának újraforgatására kötelezték. A végül 1982-ben bemutatott film óriási kritikai és anyagi kudarc lett, Wenders és Coppola pedig állítólag azóta sem állnak szóba egymással.
A hosszú küzdelem és a Hollywoodban tapasztalt negatív élmények viszont két marandó művel gazdagították a rendező életművét, melyek egyaránt – más-más módon – a szerző halálának témáját járják körül. A Villanás a víz felett (1979) című dokumentumfilm Wenders egyik példaképe, Nicholas Ray rendező utolsó hónapjait, a rákkal vívott küzdelmét mutatja be. A dolgok állása (1982) egy keserű, éjfekete dráma-szatíra, melyben a rendező leszámol az európai művészfilm szerzőkultuszával és a pénzközpontú, sikerhajhász hollywoodi rendszerrel is. Az önéletrajzi ihletésű mű főhőse egy német rendező, aki Túlélők címmel fekete-fehér sci-fit forgat Portugáliában, amikor érkezik a telefon: az amerikai producer csődbe ment, ezért le kell állítani a munkát. A film végén a rendezőt, aki – mivel nem tehet mást – a valóságot filmezi fegyverként maga előtt tartott kamerájával, halálos lövés teríti le.
Az 1984-es, Amerikában forgatott, ismételten a vándorlás motívumát előtérbe helyező Párizs, Texas már optimistább képet mutat, és Wenders életművének következő korszakát, a művészfilm és a közönségfilm ötvözésével kísérletező midcult filmek vonulatát kezdi el. A film elnyerte a cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát. A három évvel később bemutatott Berlin felett az ég máig Wenders legismertebb alkotása: a lírai hangvételű film főszereplői az akkor még kettéosztott német fővárosban járkáló angyalok, akik láthatatlan megfigyelőként szemlélik az emberek mindennapi életét. Damiel angyal (Bruno Ganz) szerelmes lesz egy fiatal artistanőbe (Wenders akkori élettársa, Solveig Dommartin), és úgy dönt, emberré válik és beleveti magát a földi létezésbe. A forgatókönyvet ismét Peter Handkéval közösen írta a rendező, a fényképezést ezúttal az idős francia operatőrlegenda, Henri Alekan vállalta, aki a film szépiatónusú képi világának megteremtéséhez egy különleges szűrőt, nagyanyja egyik régi harisnyáját tette az objektív elé.
A lassú, filozofikus filmben az emberi létezést érintő alapvető kérdések mellett a német történelem és az akkori nyugat-berlini valóság arca is megjelenik. A szereplők között felbukkan a fiatal Nick Cave és Columbo hadnagy, azaz Peter Falk is. A színész – aki önmagát alakítja – ekkor járt először Berlinben, és a város atmoszférája annyira lenyűgözte, hogy egy napra nyomtalanul eltűnt, amikor elment várost nézni. A stáb végül egy kis kávézóban bukkant rá Falkra, aki később, miután befejezték a jeleneteit, saját költségén még egy hétre a helyszínen maradt. Falk szerepét egyébként a rendező eredetileg a volt nyugatnémet kancellárnak, Willy Brandtnak szánta. A hatóságok nem engedték Wendersnek, hogy a berlini falnál forgasson, ezért a stáb egy díszletfalat építtetett – a gyártó viszont átverte őket és egy fából készült falat adott el nekik, ami hamarosan összedőlt. Wenders ezúttal a legjobb rendező díját nyerte el Cannes-ban, a Berlin felett az ég pedig igazi kultuszfilmmé vált, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy évtizeddel később elkészült a hollywoodi feldolgozás, a standard romantikus melodrámává silányított Angyalok városa (1998).
Wenders maga is készített egy folytatást a történethez Oly távol és mégis közel (1993) címmel, melynek azonban nem sikerült megközelítenie az eredeti film szellemiségét és művészi bravúrját. Legemlékezetesebb talán a filmben elhangzó U2 dal, a Stay (Faraway, So Close!) maradt, amit a Wenders filmjei iránt rajongó és a rendezővel a ’80-as évek óta baráti viszonyt ápoló Bono írt a produkció számára. Peter Falk és Nick Cave mellett ezúttal Mihail Gorbacsov és Lou Reed is tiszteletüket tették a vásznon.
A színes-szagos művész-sci-fi, A világ végéig (1991) és a Lisszaboni történet (1994) szintén kudarcot jelentettek. Az 1995-ös Túl a felhőkönben Wenders együtt dolgozott az akkor már stroke következtében több mint egy évtizede lebénult Antonionival, a legendás olasz rendező „kezeként és hangjaként” segített megvalósítani a Mester visszatérését. A következő években ismét dolgozott az USA-ban (Az erőszak vége (1997), A millió dolláros hotel (2000), A bőség földje (2004)).
Míg játékfilmben Wenders kevésbé tudott jelentőset alkotni az elmúlt évtizedekben, igazi hangját a dokumentumfilmezésben találta meg. Az 1999-es Buena Vista Social Club ötletét Wenders gyakori zeneszerzője, Ry Cooder adta, aki mesélt a rendezőnek kubai útjairól, melyek során idős, elfeledett helyi zenészeket keresett fel, akikkel közös lemezt is készített. Az album milliós példányszámban kelt el világszerte, és Grammy-díjat is nyert. Wenders következő útjára elkísérte Coodert, és forgatni kezdett az idős zenészekkel Havannában, illetve nemzetközi koncertjeiken, többek között New Yorkban, a Carnegie Hallban. A film nemcsak Kuba elfeledett, a Castro-rezsim előtti időkben virágzó zenei kultúrájára hívta fel a világ figyelmét, de a latin-amerikai ország új arcát mutatta be, és hozzájárult a helyi turizmus fellendüléséhez.
Wenders több mint két évtizedig tervezte, hogy dokumentumfilmet készít a legendás német koreográfusnőről, Pina Bauschról, barátja és alanya azonban a forgatás megkezdése előtt váratlanul meghalt. A rendező majdnem sutba dobta az egész tervet, Bausch munkatársai és tanítványai azonban meggyőzték, hogy valósítsa meg a filmet, ebből lett a Pina Bausch 3D, amelyben megelevenednek a címszereplő leghíresebb koreográfiái. A föld sója (2014) a híres brazil fotóművész, Sebastião Salgado portréja, aki életművét a világtól elzárt közösségek megörökítésének szentelte. Wenders legutóbbi műve a Ferenc pápa: egy hiteles ember (2018), melyben a rendező két éven keresztül követte utazási során a katolikus egyházfőt.
Újabb játékfilmjei kevésbé sikeresek. A 2016-os Aranjuezi szép napok a francia beszélgetős művészfilmek hagyományait próbálta folytatni: a Handke színdarabján alapuló sztoriban egy nő és egy férfi egy kertben ülnek, valahol Párizstól nem messze, és olyan témákról beszélgetnek, mint a gyerekkor és a szexualitás – mindez 3D-ben prezentálva. A 2017-es Alámerülés a szerelembe egy dzsihadisták által fogva tartott férfi és egy mélytengeri merülésre készülő nő párhuzamos története, akik közös szerelmükből merítenek erőt. A kritikusok mindkét filmet imádták ízekre szedni.
Rendezői és produceri munkássága mellett Wenders kultúraszervezőként is fontos szerepet tölt be az európai filmes életben. 1996 óta az Európai Filmakadémia főtitkára, tagja a Berlini Művészeti Akadémiának, több egyetemen, köztük a Sorbonne-on is díszdoktorrá avatták. Megkapta a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoki fokozatát, hazájában pedig a Német Szövetségi Köztársaság nagykeresztjét csillaggal. Három dokumentumfilmjét jelölték Oscar-díjra (Buena Vista Social Club, Pina Bausch 3D, A föld sója). Ötször nősült, először 1967-ben, de első négy házassága csak rövid ideig tartott. Jelenlegi feleségével, Donata Wendersszel 1993 óta élnek együtt Berlinben. A filmezés mellett Wenders fotóművészként is elismert, különösen a mozgás, az idő és a tér ábrázolása érdekli. A világ számos pontjára (Japánba, Ausztráliába, Kubába, Izraelbe) elzarándokolt már fényképezőgépével, és több sikeres kiállításon is bemutatták a képeit világszerte.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Tegnapi kultbaitünk is egy szülinapos filmrendezőről szólt:
