Andrew Warhola néven látta meg a napvilágot a pennsylvaniai Pittsburghben, 1928. augusztus 6-án. Ruszin lemkó származású szülei – apja építőmunkás, anyja hímzőnő volt – az Osztrák–Magyar Monarchiából, Mezőlaborcról (ma Szlovákia része) vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Három fiútestvér közül Andrew volt a legfiatalabb. Gyerekkora nem volt felhőtlen: hatévesen a vitustánc nevű rángásos betegség döntötte le a lábáról. Az orvos tanácsára jó ideig ágyban kellett maradnia, ekkor kapott rá a rajzolásra, melyben édesanyja és bátyjai segítették, látták el tanácsokkal. Nyolcévesen újabb betegség sújtotta: bőre fokozatosan veszíteni kezdett a pigmentekből, felnőttkorára rendellenesen sápadt lett. Rajongott a popkultúráért: a rajzolás mellett szívesen hallgatott rádiót, magazinkivágásokkal és poszterekkel díszítette a szobája falát. A film és a fotózás is érdekelte: gyakran fényképezett, fotóit saját maga hívta elő otthon.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Szülei felismerték legkisebb fiuk tehetségét és segítették őt a feljebb jutásban. Apja halála előtt úgy rendelkezett, hogy megtakarított pénzét Andrew tanulmányaira fordítsák. Ennek megfelelően a fiút beíratták a híres Carnegie Institute főiskolára, ahol iparművészetet hallgatott. A nyári szünetben bátyjának segített élelmiszerrel és gyümölccsel házalni – közben gyakorlásképp gyors vázlatokat rajzolt a vásárlókról. Egy másik nyáron kirakatrendezőként dolgozott, ekkor kezdte érdekelni a divat világa és döntött úgy, hogy illusztrátor lesz. A főiskolán az egyik legtehetségesebb diákként tartották számon, aki mindig egyedi, kreatív megoldásokkal rukkolt elő. Ekkoriban hagyta el vezetéknevének végéről az „a” betűt. 1949-ben, diplomája megszerzése után New Yorkba költözött, ahol portfóliója révén hamar munkát kapott: a Glamour magazinnál lett cipőillusztrátor. Cipőkről készült rajzai felkeltették egy manhattani cipőgyáros figyelmét, aki megkérte, tervezzen neki lábbeliket.
Az ’50-es években Warhol elismert divatillusztrátorrá vált, aki a Glamour mellett olyan lapoknak dolgozott, mint a Harper’s Bazaar és a Vogue. Ezt az időszakot az USA-ban a győztes háború utáni fellendülés, a fogyasztói társadalom beindulása és a reklámipar felfutása jellemezte. A korábbiakhoz képest sokkal fontosabbá vált a magazinok és tévéképernyők sugallta jólét és talmi ragyogás keresése, a képregények és a mozifilmek színes-szagos világa elbűvölte a közönséget. Warholt ez a világ inspirálta, mikor nagyobb kihívásokat keresve a képzőművészet felé fordult. A művészet, illetve a reklám- és képregénygrafika ötvözésével kísérletezett. Egy merész mozdulattal fogta a profánt, az ezerszám sokszorosítható reklámgrafikát és a magazinokban mosolygó sztárportrékat, és az elitnek gondolt képzőművészet síkjára helyezte. Ahogyan fél évszázaddal korábban Marcel Duchamp egy piszoárt állított ki szoborként, Warhol leghíresebb képein egy Campbell leveskonzervet, coca-colás üvegeket, vagy éppen Marilyn Monroe és Elvis Presley képmását festette meg, sok példányban egymás mellé helyezve. De elkészítette Miki egér, Mao Ce-tung és Che Guevara portréját is.
A pop artnak nevezett irányzat kezdetben nem talált megértésre – Warhol több galériában is próbálkozott, de sorra utasították vissza műveit. 1962-ben végre rámosolygott a szerencse: a Los Angeles-i Ferus galériában, majd a New York-i Stable Galériában is kiállították a képeit. A tárlatokról, melyek meghökkentették a közvéleményt, olyan neves lapok adtak hírt, mint a Time, a Life és a Newsweek. A csendes, félénk Warhol egy csapásra hazája egyik legismertebb művészévé vált, különc figurája és még különösebb képei révén sztárkultusz övezte őt. A Keleti 47. utcában megalapította A Gyár névre keresztelt műtermét. Az ezüst alufóliával borított falak között Warhol igazi kommunát hozott létre barátaiból és művésztársaiból, a New York-i underground képviselőiből. Szitanyomás technikával közösen, ipari mennyiségben „állították elő” a pop art festményeket, emellett filmezéssel, zenéléssel és természetesen féktelen partizással foglalatoskodtak. Warholról visszahúzódó természete miatt sokáig azt hitte a közvélemény, hogy aszexuális, akit csak afféle „kukkolóként” érdekel a szexualitás világa. Valójában nyíltan vállalta homoszexualitását, mely filmjeiben és művészetében is gyakran megjelent.
Warhol filmesként legalább annyira furcsa és meghökkentő alkotásokkal rukkolt elő, mint képzőművészként. Alkotásai kezdetben a filmnyelv végtelen lecsupaszításáról és az „unalomról” szóltak: Alvás (1964) című munkájában öt és fél órán keresztül figyelhetünk egy alvó férfit, az Empire (1964) nyolc órán át mutatja ugyanabból a szögből az Empire State Buildinget. Az ötvenöt perces Szopás (1964) egy férfi arcát mutatja, akit a címben említett módon részesítenek testi örömökben éppen. Később Warhol állandó alkotótársával, Paul Morrisseyvel közösen jegyzett számos kísérleti jellegű, underground filmet, mint a Vinyl (1965), a Chelsea lányok (1966) és a Magányos cowboyok (1968). A **** elnevezésű, 1967-es filmes projekt során huszonöt órán keresztül vetítettek egymás mellett párhuzamosan különböző felvételeket.
1968 júniusában Warholra rálőtt egy labilis idegzetű fiatal nő, Valerie Solanas, aki korábban a művész egyik filmjében is szerepelt, és aki saját magát a S.C.U.M. (Society for Cutting Up Men – Férfiak Felszabdalására Létrejött Társaság) alapítójaként és egyetlen tagjaként aposztrofálta. Az orvosok ötven százalék esélyt adtak Warholnak a túlélésre. Szerencséjére felépült (később büszkén mutogatta a sebeit), a merénylet után azonban már sohasem nyerte vissza korábbi lendületét. Ritkábban alkotott, művei kevésbé voltak formabontóak. Továbbra is aktív figurája maradt a társasági életnek és a médiának. Állandó vendége volt a ’70-es évek híres-hírhedt New York-i night-clubjának, a Club 54-nek. Interview címmel magazint indított, készített videóinstallációkat, később az induló MTV-n saját műsort kapott Andy Warhol 15 perce címmel. A cím híressé vált mondására utal, mely szerint a jövőben mindenki híres lehet tizenöt percre – napjainkra vonatkozóan akár profetikusnak is nevezhetjük. Warhol egész életében gyűjtőszenvedélynek hódolt, de műtárgyak helyett inkább mindennapi dolgokat gyűjtött: órákat, süteményesdobozokat, játékokat, ékszereket.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
1987 elején rutin epeműtétet végeztek Warholon, melyet sokáig halogatott, ugyanis egész életében rettegett a kórházaktól. Lábadozás közben a személyzet nem figyelt rá oda megfelelően, ezért túl sok vizet kapott intravénás fúzió formájában. A hiba vízmérgezéshez vezetett, melynek következtében végzetes szívroham érte. Február 22-én, álmában hunyt el, ötvennyolc éves korában. Ügyvédei azonnal beperelték a kórházat a mulasztás miatt. Katolikus szertartás szerint temették el szülővárosában, Pittsburghben, szülei mellé. Koporsójára egy Estée Lauder parfümöt, egy Interview magazin másolatát és egy interview-s pólót helyeztek.
A különc Warhol alakja hírnevének köszönhetően már életében több filmbe is bekerült. Rendhagyó alkotásain gyakran viccelődtek a kortársak, többek között Mel Brooks vígjátékában, a Producerekben (1967) és az 1966-os Batman-sorozatban is karikírozták a „Campbell leves festményeket”. Warhol saját maga is felbukkant több filmben, például az Aranyoskámban (1982), ahol önmagát alakította. 1996-ban Én lőttem le Andy Warholt címmel film készült Valerie Solanas életéről és a hírhedt gyilkossági kísérletről. A 2006-os Hullócsillag (Factory Girl) Warhol egy másik munkatársa, Edie Sedgwick életéről szól, a művészt Guy Pearce alakítja a filmben. Warhol figurája felbukkan többek között Oliver Stone Doors-filmjében (1991), az Austin Powersben (1997), a híres klubról szóló 54-ben (1998), a Watchmen – Az őrzőkben (2009) és a Men in Black – Sötét zsaruk 3.-ban (2012) is. David Bowie 1971-ben dalt írt Andy Warhol címmel, A graffiti királya című 1996-os film egyik jelenetében pedig el is játszotta Warholt. 2016 óta tervben van egy életrajzi film, melyben a hírek szerint Jared Leto alakítja majd Warholt.
Kevesebb pop artra, több tűpontos lélektani regényre vágysz? Tegnapi kultbaitünkben Guy de Maupassant-ról írtunk:
