Tarr Béla Pécsett született 1955. július 21-én. Édesapja id. Tarr Béla díszlettervező, aki többek között a budapesti Operaházban dolgozott, édesanyja a Madách Színház legendás súgója, Tarr Mária (született Huszt Mária). Öccse Tarr György festőművész, restaurátor. Először tízévesen került közelebbi kapcsolatba a filmezéssel. Mihályfi Imre rendező Tolsztoj Ivan Iljics halála című elbeszéléséből készített tévéfilmet, ő szólt Tarr édesanyjának, hogy szüksége lenne egy gyerekszereplőre, aki eljátszaná a főhős kisfiát. Hősünk így gyerekfejjel már Básti Lajossal, Máthé Erzsivel és Dajka Margittal szerepelhetett együtt. Az egyik jelenetben Bélának sírni kellett volna, de sehogy sem sikerült előcsalni a könnyeit. A rendező megunta a várakozást, és lekevert egy hatalmas pofont a gyereknek, aki rögtön sírva fakadt. Amikor édesanyja kérdezte a fiától, szeretne-e színész lenni, ő így válaszolt: „Nem! Rendező leszek! Jobb adni, mint kapni!” – mesélte Tarr Mária Mesék a súgólyukból című önálló estjében.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Habár Tarr sokáig filozófus szeretett volna lenni, már kamaszként filmezni kezdett, amatőr dokumentumfilmeket készített. Leghíresebb korai munkájában egy roma építőbrigádról forgatott, akik levelet írnak Kádár Jánosnak. Mivel nem volt megfelelő technikája ahhoz, hogy egyszerre rögzítsen képet és hangot, a filmhez szöveges kíséretként utólag maga olvasta fel a levél szövegét. Érettségi után hajógyári munkásként és szállodaportásként dolgozott, ekkor figyeltek fel rá a Balázs Béla Stúdió fiatal filmesei, akik külsősként bevonták őt a stúdió munkájába. 1977-ben Tarr a korabeli lakásproblémákról, az illegális lakásfoglalásról akart dokumentumfilmet forgatni, és elment egy kilakoltatás helyszínére, a rendőrség azonban nem engedte, hogy felvételeket készítsen. Úgy döntött, inkább játékfilm formájában dolgozza fel a témát, így született meg a Családi tűzfészek ötlete. A korszakban jelentős budapesti iskola irányzatához híven Tarr ún. dokumentarista játékfilmet csinált: a szerepeket amatőrök játszották, akik baráti alapon működtek közre, a stáb eredeti helyszíneken (a hírhedt angyalföldi Tripoliszban) forgatott, nem volt előre megírt forgatókönyv, a szövegeket a szereplők improvizálták. A film minimális költségvetésből – melyet a BBS-től kapott Tarr –, alig egy hét alatt forgott le, a hitelesség kedvéért a legtöbb jelenetet csak egyszer vették fel, a nem sikerült részeket kivágták.
A Családi tűzfészek szociológiai látlelet és kordokumentum, melynek hősei szinte saját sorsukat játszották el a kamerák előtt. A történet egy fiatal házaspárról szól, akik reménytelenül várnak rá, hogy végre kiutaljanak számukra egy lakást, addig a férj szüleinél húzzák meg magukat, ahol folyamatosak a konfliktusok. A film nyersesége, a szituációk improvizatív voltából adódó hitelesség, a teret beszűkítő, közelképeket használó feldolgozásmód és a rendező kiváló drámai érzéke hamar elnyerte a magyar és külföldi kritikusok rokonszenvét (utóbbiak az amerikai független film egyik legnagyobb alakjához, John Cassavetes-hez hasonlították magyar kollégáját). 1979-ben a Családi tűzfészek elnyerte a Mannheimi Fesztivál fődíját. Tarr a film sikerét követően felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára – a korabeli kultúrpolitika nem hagyhatta, hogy egy ilyen tehetséges fiatalember „különutasként”, a hivatalos filmgyártással szemben működjön. 1980-ban elkészítette második nagyjátékfilmjét, a Szabadgyalogot, ezt követte a Panelkapcsolat, az első Tarr-film, melynek főszerepeit hivatásos színészek (Koltai Róbert és felesége, Pogány Judit) játszották. Ezt a filmet a kritikusok már inkább Fassbinder, mintsem Cassavetes művészetéhez hasonlították. 1982-ben a Macbethből készített tévéfilmes adaptációt Cserhalmi György főszereplésével. A videóra forgott alkotásban jelenik meg először Tarr későbbi legfontosabb stíluseleme, a hosszú beállítás – az egész film szinte egyetlen, hatvanperces snittből áll.
A ’80-as évek elején Tarr alapítója volt – többek között Dárday István és Bódy Gábor mellett – a Társulás Filmstúdiónak, melyet alig négy év után elkaszált a fősodorbeli filmszakma alternatív utakat keresőkkel szembeni tiltakozása. A Panelkapcsolat után érdeklődése elfordult a szociológiai témáktól, az általánosabb lélektani elemzéssel kezdett inkább foglalkozni. Az 1984-es Őszi almanach útkeresésnek tekinthető a rendező pályáján, ennek kudarca után talált rá saját hangjára, amivel végül világhírű lett. A továbblépés lehetőségeit kutatva akadt össze Krasznahorkai László íróval, akinek Sátántangó című regénye azonnal felkeltette az érdeklődését – ettől kezdve a Tarr- és a Krasznahorkai-univerzum végérvényesen összefonódott. Elkészítették a regény filmadaptációjának tervét, azonban mivel egyetlen stúdió sem volt hajlandó pénzt adni rá, inkább megírták az 1988-ban bemutatott Kárhozat forgatókönyvét. Az író mellett a Kárhozatban már jelen vannak Tarr állandó alkotótársai: Víg Mihály zeneszerző (ő már az Őszi almanachtól kezdve), Medvigy Gábor operatőr, Pauer Gyula díszlettervező és egyik kedvenc színésze, Székely B. Miklós. A rendező élettársa, Hranitzky Ágnes a kezdetektől fogva vágója és társalkotója a Tarr-filmeknek.
A Kárhozat egy pusztuló bányavárosban játszódik, a történet középpontjában egy lecsúszott, alkoholista figura áll, aki megpróbálja visszacsábítani szerelmét, egy másodosztályú bárénekesnőt, ezért egy csempészmunka ígéretével egy napra eltávolítja a férjét az útból. A Sátántangó előtanulmányának is tekinthető fekete-fehér filmben Tarr végig hosszú, percekig tartó beállításokkal operál, melyekben a kamera lassan pásztázva vándorol végig a lepusztult, esős-saras helyszíneken. A szereplők keveset beszélnek, a szöveg és a történések helyett a rendező hagyja, hogy az erős, mindent betöltő atmoszféra beszéljen a nézőhöz. Elkezdődik a filmnyelv lecsupaszítása, a cselekmény minimalizálása, az a folyamat, mely a következő két évtizedben szépen lassan teljesedik ki Tarr életművében. A szociológiai síkról egyre inkább metafizikai síkra terelődik a téma: a szereplők belesüppednek kiüresedett világukba, egyre csak mélyebbre és mélyebbre csúsznak lefelé.
A Kárhozat nemzetközi sikere után Tarr és Krasznahorkai elkezdtek dolgozni a Sátántangó adaptációján, melynek elkészítése több évet vett igénybe. A legendás hét és fél órás filmet állítólag nem a hossza miatt tartott ilyen sokáig elkészíteni: a rendező ragaszkodott az autentikus őszies, saras-esős-latyakos időjáráshoz, melyet csak az év bizonyos szakában tudtak rögzíteni, emellett a finanszírozással is bőven akadtak problémák. A környezet és az atmoszféra Tarr előző filmjét idézi: egy lepusztult egykori gazdaság lakói, akik az italba menekültek a kilátástalanság elől, egy szélhámosban (a zeneszerző, Víg Mihály alakítása) látják a (hamis) Megváltót. Az apokaliptikus, világvége-hangulatot árasztó film egyik legemlékezetesebb jelenetében Estike, a kislány patkánymérget etet a macskájával, majd saját magát is megmérgezi. A jelenetet az állatvédők kifogásolták, de a rendező megnyugtatta őket: a macskának nem esett bántódása, sőt a forgatás után ő maga fogadta be. A patkányméreg nem, az alkohol azonban nagyon is autentikus volt: a híres tangójelenetben a színészek állítólag tényleg a sárga földig leitták magukat.
A Sátántangó a maga hosszával, lassúságával és (látszólagos) monotonitásával azonnal felkeltette a kuriózumra éhes kritikusok és a „vájtszemű” nézők figyelmét, és szinte azonnal kultfilm vált belőle. A rajongók között volt Esterházy Péter és a híres amerikai társadalomkritikus, Susan Sontag is, aki szerint „ellenállhatatlan és elbűvölő a hét óra minden egyes perce, szívesen megnézném évente egyszer a hátralevő életemben”. A mindig a saját feje után menő Tarr az aktuális trendeknek épp az ellenkezőjére tett fel minden tétet és győzött: a másodpercenkénti vágások, a felturbózott videoklip-esztétika világában a slow cinema apostola lett, Tarkovszkij és Antonioni művészetét ültette át a ’90-es évekbe, majd a 21. századba. A rendezőt egyszer megkérdezték: „Miért ilyen pesszimisták a filmjei?” Tarr visszakérdezett: „Azt mondja meg, hogy a film után erősebbnek vagy gyengébbnek érezte magát?” „Erősebbnek” – jött a felelet. „Köszönöm. Válaszolt a saját kérdésére.”
A Sátántangó után ismét Krasznahorkai-művet választott: a sok évi munka után 2000-ben bemutatott Werckmeister harmóniák Az ellenállás melankóliája című regényt adaptálta vászonra. A világvége-hangulat megmaradt, a cselekmény azonban még inkább elrugaszkodott a metafizikai sík felé. Szintén küzdelmes munka után – melyet többek között a francia társproducer öngyilkossága nehezített – született a 2007-es A londoni férfi, mely Georges Simenon egyik írásán alapul, bár a rendezőt bevallottan jobban érdekelték a sztoriban rejlő filozófiai kérdések, mint a bűnügyi szál. A londoni férfi – melynek egyik főszerepében Tilda Swintont láthatjuk – tizenkilenc év után az első magyar film volt, mely meghívást kapott a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába. A Tarr-életmű zárásaként készült el a 2010-es A torinói ló, melyben a rendező szó szerint megsemmisíti, a végletekig csupaszítja a filmnyelvet, ahonnét már nincs visszaút. A Berlinalén Ezüst Medvével díjazott alkotással Tarr elbúcsúzott a közönségtől és visszavonult a rendezéstől (bár visszatérhet még, természetesen...), de producerként továbbra is aktív maradt, emellett Szarajevóban filmes iskolát nyitott, ahol világhírű alkotók szerepeltek vendégtanárként. 2017-ben Amszterdamban rendezett interaktív kiállítást, tavaly pedig a hajléktalanságról készített kísérleti filminstallációt Bécsben.
A Tarr Béla körül kialakult kultuszt mi sem bizonyítja jobban, mint a számos követő felbukkanása. A 2000-es évek magyar művészfilmjében szinte trenddé vált a hosszú snittekkel operáló, lassú, depressziós filmek készítése, de csak néhány alkotó – például Fliegauf Bence (Dealer) – tudott sajátos, egyedi szerzői formavilágot kialakítani erre az alapra építkezve. Külföldön például az amerikai Gus Van Sant vallotta magát Tarr követőjének, akinek Gerry és Elefánt című filmjein is érezhető magyar pályatársának hatása (utóbbiban, mely egy középiskolai lövöldözésről szól, Van Sant a Sátántangó narratív szerkezetét vette át). Egy időben még a Sátántangó kockáról kockára való újraforgatását is tervezte, színesben. A leghíresebb Tarr-rajongónak azonban minden bizonnyal Brad Pitt számít: az amerikai sztár a kétezres évek elején Budapesten forgatott, amikor szállodai szobájában egy éjszaka a Sátántangóba botlott a Duna Tv műsorán. Annyira magával ragadta a film világa, hogy a magyar stábtagoktól azt kérte, küldjenek neki minél több Tarr-filmet videókazettán. Évekkel később – a Daily Mail sztorija szerint – egy magyar DVD-boltot hívott telefonon, hogy partnerét, Angelina Jolie-t karácsonyra egy Tarr Béla-válogatással lephesse meg, a boltosok persze azt hitték, vicc az egész. Végül Domahidy László operaénekes intézte el neki, hogy megkaphassa a kívánt DVD-csokrot. Arról nem szól a fáma, hogy a sztár miért nem az internetes rendelést választotta...
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Kollégái szerint Tarr igazi monomániás, aki a színészeket és a stábot nem kímélve addig dolgozik egy jeleneten, amíg az a lehető legtökéletesebbre nem sikerül. Sokszor évekig tart, amíg egy film megszületik, de ő sohasem siet – ha épp nem jó az időjárás, visszatér a következő évben a helyszínre. A rendező legnagyobb mumusának a „történet” szó számít: vehemensen ellenzi azt a felfogást, mely szerint a film alapja a forgatókönyv és a szüzsé. Nála a film együtt születik a zenével, a látvánnyal, a karakterek a színésszel közösen formálódnak. A szereplők, a helyszín, az atmoszféra felülírja a cselekményt.
Én azt szeretném, ha ezt az emberek megértenék, megéreznék, és egy kicsit másképp mennének ki a moziból, mint ahogy bejöttek”
– vallja. A hollywoodi típusú filmkészítést mélyen megvető Tarrt 2018-ban tagjává választotta az Amerikai Filmakadémia, vagyis egyike lett azoknak, akik az Oscar-díjak sorsáról döntenek. 2003-ban a Variety amerikai szakújság a legjelentősebb tíz kortárs európai rendező közé sorolta, ugyanebben az évben a brit Guardian kritikusai a tizenharmadik legnagyobb élő filmrendezőnek választották. Idehaza 2003-ban kapott Kossuth-díjat, 2014-ben tagjai közé választotta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia.
Tegnapi kultbaitünkben a magyar történelem lapjaira kalandoztunk. Ha elmulasztottad volna, alább elolvashatod:
