A hatszoros Oscar-díjas (és 21-szeres jelölt) Billy Wilder ugyanúgy mestere volt a szórakoztató komédiáknak, mint az embert próbáló drámáknak. Hollywood egykori író-rendező zsenije ma ünnepelné a 114. születésnapját.
Samuel Wilder néven látta meg a napvilágot 1906. június 22-én a galíciai Suchában (mely akkoriban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, ma Lengyelországban található). Bátyja, William Lee Wilder szintén filmrendező lett. Osztrák zsidó származású szülei a város pályaudvarán működő cukrászda tulajdonosai voltak. Édesanyja rajongott az amerikai kultúráért, ő hívta még csecsemőként a fiát Billynek, és ez a becenév rajta ragadt (egyes források szerint a híres vadnyugati showman, Buffalo Bill Cody inspirálta a névadást). A család később Bécsbe költözött, ahol Billy a jogászi pályával szemezett, de végül meggondolta magát, és inkább újságírónak állt. Kezdetben sportriporter volt, majd az egyik helyi bulvárlapnak dolgozott. Habár a fizetése csekély volt, az állás kiváló lehetőségnek bizonyult a tapasztalatszerzésre.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Meginterjúvolhatta többek között Richard Wagnert és Sigmund Freudot. A pszichoanalitika atyjának rendelőjéről később így nyilatkozott:
Freud híres díványa nagyon kicsi volt. Úgy néz ki, minden elmélete kicsi emberek analizálásából született.
Fizetését más munkákkal egészítette ki, például szalonokban pénzért táncolt hölgyekkel, és konzumfiúként is dolgozott. A szerencse összehozta az éppen Bécsben tartózkodó amerikai dzsesszzenésszel, Paul Whitemannel, aki felkérte, legyen a tolmácsa európai turnéján. Whitemant kísérve került Berlinbe, ahol szintén újságíróként helyezkedett el, a Die Stunde riportereként főleg bűnügyi hírekkel és a show-biznisszel foglalkozott.
Berlinben kezdett érdeklődni a film iránt, barátságot ápolt többek között a pályakezdő Marlene Dietrichhel. „Szellemíróként” dolgozott a német filmiparban, azaz pénzért segített olyan forgatókönyvíróknak, akik túlságosan el voltak havazva munkával. 1930-ban két másik, később szintén Hollywoodban karriert csinált filmessel, Robert Siodmakkal és Edgar Ulmerrel közösen elkészítették az Emberek vasárnap című dokumentarista játékfilmet, melyben a német főváros lakóinak mindennapi életébe nyerhetünk bepillantást. Egy évvel később – a magyar származású Pressburger Imrével közösen – Wilder írta Erich Kästner ifjúsági regénye, az Emil és a detektívek filmváltozatának forgatókönyvét. Hitler hatalomra jutását követően azonban Wilder elhagyta Németországot. Először Franciaországba ment, ahol megrendezte első saját filmjét (Rosszcsont), majd az Egyesült Államokban telepedett le. A történet szerint amikor hosszas vízumprocedúra után végre átléphette a mexikói–amerikai határt, a papírját – melyen foglalkozásként a „filmes” megjelölés szerepelt – lepecsételő hivatalnok így szólt: „Aztán jó filmeket csináljon!”.
Kapcsolatai révén sikerült elhelyezkednie a Columbia filmstúdiónál, ahol folytathatta forgatókönyvírói pályáját. Első nagy sikereit a német származású rendező, Ernst Lubitsch mellett aratta (Kékszakáll nyolcadik felesége, Ninocska). A vígjátékok mestereként ismert rendezőt Wilder egész életében mentorának tekintette, ha bármilyen alkotói nehézséggel nézett szembe, feltette magának a kérdést: „Mit csinálna Lubitsch?” Az ominózus mondat az irodája falán is ott lógott. 1942-ben Wilder elkészíthette első, rendezőként jegyzett hollywoodi filmjét, Az őrnagy és a csitri címen, Ginger Rogers főszereplésével. Ezt követte az Öt lépés Kairó felé (1943) című háborús film, majd a Gyilkos vagyok (1944), a film noir egyik legnagyobb klasszikusa. A háború vége felé Wilder Európába utazott, ahol dokumentumfilmet készített a náci koncentrációs táborok felszabadításáról. A téma személyesen érintette, ugyanis családja nagy része – köztük édesanyja, nagyanyja és mostohaapja is – a holokauszt során hunyt el.
Az USA-ba visszatérve elkészítette addigi legnagyobb sikerét, a Férfiszenvedélyt. Az 1945-ben bemutatott filmdráma egy alkoholista író kálváriáját ábrázolja, aki sikertelenül próbál kitörni az ital rabságából. Míg korábban a részegek főként szánalmas, gyakran bohókás figuraként jelentek meg az amerikai filmekben, Wilder alkotása kőkemény emberi drámaként, lélekőrlő küzdelemként ábrázolja az italtól való függőséget. A delirium tremens állapotát – a korszakhoz mérten – félelmetes, már-már horrorjelentekkel illusztrálja a film. Nem véletlen, hogy a szeszgyártók konszernje jelentős összeget ajánlott fel a stúdiónak cserébe, ha elállnak a film forgalmazásától. A Paramount azonban nemet mondott, és jól tette. A Férfiszenvedély négy Oscart nyert, a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő (Ray Milland), a legjobb rendező és a legjobb forgatókönyv díját, utóbbi kettőt Wilder vihette haza. Az sem véletlen, hogy a film eredeti címe (Lost Weekend = Elveszett hétvége) bekerült az amerikai szlengbe az alkohol vagy drogmámorban elvesztegetett idő megnevezéseként.
1950-ben Wilder elnyerte második forgatókönyvírói Oscarját, melyet talán legtöbbet dicsért filmjéért, az Alkony sugárútért vihetett haza. Az éjfekete filmdráma magáról az álomgyárról mond lesújtó ítéletet: egy idősödő egykori némafilmsztár (Gloria Swanson) megszállottan hajszolja a nagy visszatérést, amihez egy cinikus fiatal forgatókönyvíró (William Holden) asszisztál neki, aki a nő kitartottjává válik. A sztori végén az egykori díva elméje végleg elborul, őrültségében meggyilkolja a főhőst – aki az úszómedencében holtan lebegve, mintegy a túlvilágról meséli el narrátorként a történetet. Wilder filmje tele van belsős utalásokkal és fekete humorral, aminek segítségével addig nem látott kegyetlenséggel rántja le a leplet a hollywoodi csillogás mögött meghúzódó emberi tragédiákról. Nem véletlen, hogy az Alkony sugárút óriási kultuszfilm lett. Swansonnak a filmben viselt egyik híres jelmezét például később Freddie Mercury vásárolta meg jó pénzért. A következő évben Wilder hasonlóan cinikus és sötét leleplező drámát rendezett, ezúttal a sajtó működéséről. A nagy karnevál azonban, Kirk Douglas bravúros alakításának dacára, megbukott a jegypénztáraknál: közönség túlságosan sötétnek, túlságosan pesszimistának találta. A 17-es fogolytábor (1953) című háborús szatírával azonban Wilder visszatért a sikerekhez.
Az író-rendező ezután vidámabb vizekre evezett. Az 1954-es Sabrina című romantikus komédia Audrey Hepburn karrierjének fontos állomása volt, a fiatal sztár partnereként tőle szokatlan szerepkörben Humphrey Bogart, illetve ismét Holden alakították a főszerepeket. A filmből a ’90-es években Julia Ormond és Harrison Ford szereplésével készült új változat. Szintén jelentős siker volt ebben az évtizedben az Agatha Christie darabjából vászonra vitt A vád tanúja (1957). A csavaros krimi, melyben Marlene Dietrich és Charles Laughton brillírozik, idehaza is nagy sikert aratott. Legnagyobb közönségsikerét azonban az 1959-es bravúros komédiával, a Van, aki forrón szeretivel aratta Wilder. A kultuszfilmmé vált vígjáték két dzsesszzenész főhőse, Joe és Jerry (Tony Curtis és Jack Lemmon) női ruhában menekül a gengszterek elől, és hozzácsapódik egy Miamiba tartó lánybandához. A dolgokat még jobban megkavarja, hogy Joe beleszeret kolléganőjébe, a dögös Vad Virág Kowalczykba (Marilyn Monroe).
Habár a Van, aki forrón szereti az egyik legviccesebb filmként vonult be a történelembe, készítése minden volt, csak nem komikus. Monroe – akivel Wilder másodszorra dolgozott együtt – a forgatás alatt terhes volt (később elvetélt) és barbiturátfüggőségben szenvedett. Képtelen volt a munkájára koncentrálni és megjegyezni a szövegét, volt, hogy ötvenszer kellett megismételni egy jelenetet, mire sikerült felvenni. A színésznő gyakran a legegyszerűbb mondatokat sem tudta elmondani, a stábnak táblákra kellett felírnia számára a szöveget. A folyamatos csúszások miatt a produkció végül félmillió dollárral többe került a stúdiónak, mint eredetileg tervezték. Amikor a forgatás végre véget ért, a végletekig kimerült, idegösszeomlás szélén álló rendező szanatóriumba utaltatta magát. Később nyilvánosan kiteregette Monroe viselt dolgait a sajtónak, és a stáb számára rendezett partira sem hívta meg a színésznőt.
Olykor persze Wilder is kikészítette kollégáit. A forgatókönyveket mindig másokkal közösen írta, és állandó szokása volt egy szobában dolgozni írótársaival. Gyakran goromba stílusa azonban könnyen kizökkentette kollégáit, némelyikük nem is tudott sokáig megmaradni vele egy helyiségben. Közismert volt, hogy Wilder mennyire nem szereti a gyerekeket. Kétszer nősült, első feleségétől ikrei születtek (Victoria és Vincent), a fiú azonban még csecsemőként meghalt. Lányával nem sokat törődött, válása után nem igazán látták egymást. Második feleségével, Audrey Young színésznővel 1949-ben házasodtak össze, és egészen a férfi haláláig, több ötven éven át együtt maradtak. Wilder nem csak a gorombáskodáshoz értett persze, mestere volt a vitriolos megjegyzéseknek is. Híres szállóigéje szerint például az osztrákok nagyon leleményes emberek, ugyanis sikeresen elhitették a világgal, hogy Beethoven osztrák, Hitler pedig német. Szintén tőle származik a híressé vált mondat, miszerint Hollywoodban annyit érsz, amennyire sikeres volt a legutóbbi filmed.
Habár filmjeiben többnyire tartózkodott a politikától, lehet tudni, hogy a rendező egész életében meggyőződéses liberális demokrata volt. Ellenezte a McCarthy-bizottság kommunistaüldözését, melynek következtében számos filmes elveszítette munkáját. Amikor az Amerikai Rendezők Céhét arra kötelezték, hogy tegyen esküt a Bizottsággal való együttműködés mellett, a tagoknak kézfeltartással kellett szavazniuk. Összesen ketten, Wilder és kollégája, John Huston voltak olyan bátrak, hogy nemmel voksoljanak. Rendezőként Wilder filozófiája a „láthatatlanság” volt. Sosem kedvelte a szándékos művészieskedést, nem tetszett neki, amikor egy rendező feleslegesen próbálja felhívni saját magára a figyelmet. A vizualitás és a filmes eszközökkel való játék helyett a jó forgatókönyvet és a színészi játékot tartotta elsődlegesnek.
A ’60-as évektől Wilder elsősorban a vígjátékokra koncentrált, melyekben többségében új kedvenc színészével, Jack Lemmonnal dolgozott együtt. Az 1960-as Legénylakás – melyben Lemmon egy szerencsétlen kisembert alakít, akitől főnöke folyton kölcsönkéri a garzonját, hogy ott rendezhessen légyottokat szeretőivel – ismét elnyerte a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv Oscarját. Ezzel Wilder lett az első olyan alkotó, akit ugyanazért a filmért producerként, rendezőként és íróként is jutalmaztak. Egy évvel később Molnár Ferenc darabjából rendezett vígjátékot (Egy, kettő, három), melyben tőle szokatlan módon erősen politizált. Lemmonnal közös sorozatát az Irma, te édes (1963), a Sógorom, a zugügyvéd (1966) és a Szenzáció! (1974) folytatta, utóbbi kettőben Lemmon mellett a színész gyakori filmbeli partnerét, Walter Matthaut is rendezte. Az 1978-as Fedora az Alkony sugárút tematikáját próbálta továbbvinni, Wildernek azonban nem sikerült megismételnie korábbi sikerét. Utolsó filmjében, az 1981-es Haver, haverben ismét a Lemmon–Matthau-páros játszotta a főszerepet.
A ’80-as évektől Wilder visszavonult a filmezéstől és főként hobbijának, a műgyűjtésnek szentelte magát. Az egyik legjelentősebb festménykollekcióval büszkélkedhetett Hollywoodban. Különösen a modern művészeket kedvelte, otthonát Picasso- és Joan Miró-képek díszítették. Műgyűjtőszenvedélyéről úgy nyilatkozott, egyszerűen képtelen leállni vele, mint más az evéssel vagy az ivászattal. Nyugdíjba vonulása után is részt vett a filmes közéletben, segítette tanácsaival fiatalabb kollégáit, köztük Steven Spielberget, aki a ’90-es évek elején fel akarta kérni az idős mestert a Schindler listája rendezésére. Habár Wilder a témát saját családja tragédiája miatt közelinek érezte magához, idős kora és gyenge egészsége miatt visszautasította az ajánlatot, de meggyőzte Spielberget, hogy rendezze meg ő maga a filmet. 1988-ban Wildert munkásságáért életmű Oscarral jutalmazták, és a hollywoodi Hírességek Sétányán is csillagot kapott. Kilencvenöt éves korában hunyt el tüdőgyulladás következtében, Beverly Hills-i otthonában, 2002. március 27-én. Sírfelirata a Van, aki forrón szereti egyik híres sorát idézi: „Író vagyok – de senki sem lehet tökéletes.”
Ha már Tony Curtist emlegettük: a róla szóló kultbaitet olvastad? Ha nem, most pótolhatod:
