Ilyen meghatót még sosem láttál ember és állat kapcsolatáról

Huszárik Zoltán a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású filmrendezője, az első magyar „képíró”, aki meghonosította idehaza azt a lírai filmkészítést, amely nagyobb figyelmet fordít a szerző személyes, képekből, hangulatokból és filmnyelvi játékokból összeálló víziójának, mint a hagyományos történetmesélésnek. Elégia című kísérleti rövidfilmje új utat nyitott a magyar filmművészetben, a Krúdy Gyula írásaiból készült Szindbád pedig a hazai filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusává vált. Huszárik tragikus sorsa mélyen összefügg filmjeinek visszatérő témáival, az elmúlás, a kallódó emberi létezés gondolatával.

Egy Galga menti faluban, Domonyban látta meg a napvilágot 1931. május 14-én, Huszárik József Zoltán néven (József keresztnevétől középiskolás korában vált meg). Kétéves volt, amikor édesapja meghalt, attól kezdve édesanyja nevelte. Nagy hatással volt rá az otthoni, paraszti környezet, a népzene és a népi művészet világa (később, amikor a „közérthetőséget” kérték számon a filmjein, gyakran védekezett a népművészet absztrakt mivoltával). Tehetséges fiatal volt, akit ugyanúgy érdekelt a zene, a festészet és az irodalom. Érettségi után három helyre, az orvosi, a képzőművészeti egyetemre, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára is sikeresen jelentkezett. Végül az utóbbit választotta, mivel úgy gondolta, a filmben tudná egyszerre kamatoztatni a különböző művészeti ágak iránti érdeklődését. 1950-ben kezdte meg tanulmányait Máriássy Félix osztályában, két évvel később azonban a családját – minden alapot nélkülözően – kuláklistára tették, ezért ott kellett hagynia a főiskolát.

Éveken keresztül különböző fizikai munkákból élt, többek között volt földművelő és olajbányász, később dolgozhatott világosítóként a Filmgyárban és rajzfilmekben is közreműködhetett. Végül 1959-ben sikerült visszatérnie a főiskolára, ahol újfent Máriássy osztályába került, olyan nevekkel egy évfolyamba, mint Szabó István, Elek Judit, Gyöngyössy Imre, Gábor Pál. Azonban még ekkor sem volt zökkenőmentes az útja, ott akadályozták az előrejutását, ahol csak tudták. Első rövid vizsgafilmjét, a Játékot – melyben két rab a börtönben az ablakon beszűrődő fény által a rácsokból rajzolt árnyékokat használja sakktáblának – nem akarták elfogadni, az egzisztencializmus vádját sütötték rá. Azonban éppen akkor járt látogatóban Budapesten a római filmfőiskola igazgatója, aki Huszárik alkotását látva úgy nyilatkozott, ez a legszebb kisfilm, melyet életében látott – ezután természetesen már kénytelen volt az iskola vezetősége is elfogadni. 1961-ben Huszárik végre lediplomázhatott, azonban pályatársaival ellentétben sokáig nem jutott nagyjátékfilmes lehetőséghez, csak rövidfilmeket készíthetett, emellett oktatófilmeket rendezett.

Alapítója volt az 1961-ben másodszorra megalakult Balázs Béla Stúdiónak, mely akkoriban elsősorban a fiatal, pályakezdő filmesek útjának egyengetésére, első bemutatkozási lehetőségük biztosítására szakosodott műhelyként funkcionált. 1965-ben a BBS keretein belül készítette el Elégia című húszperces kísérleti filmjét, mely az évtized egyik legmeghatározóbb alkotása lett. Huszárik (és legfőbb alkotótársa, a legendás operatőr, Tóth János) dialógusok és hagyományos értelemben vett történetmesélés nélkül, a képek, a zene és a montázs segítségével meséli el az emberek és a lovak sok évezredes kölcsönös együttélésének történetét, majd ennek az együttélésnek a végét, az ember és hűséges társa búcsúját, az elmúlás tragédiáját. A lírai hangvételű, gyakran sokkoló képekkel operáló (a stáb egy vágóhídon is forgatott), sokrétegű jelentésrendszerű kisfilm új kapukat nyitott meg a filmesek számára. Mint Bódy Gábor mondta: „az Elégia volt az első magyar film, mely valóban a film nyelvében gondolkodott”.

Az Elégiát több más rövidfilm követte: a Capriccio (1969), mely egy hóember sorsán keresztül beszél az elmúlásról, a híres magyar származású olasz festőről szóló Amerigo Tot (1969), illetve a szintén az elmúlás, a búcsúzás motívumát középpontba állító Tisztelet az öregasszonyoknak (1971) és az A piacere (1976). Huszárikot nem kedvelte a korabeli kultúrpolitika, nehezményezték, hogy témaválasztásában sohasem beszél aktuális, a társadalmat érintő kérdésekről, melyet a „szocialista művészet” elengedhetetlen részének tartottak. Emellett lassú munkatempója sem tetszett a filmért felelősöknek – egy-egy rövidfilmet akár éveken át is készített, apró részleteknél ragadt le, hatalmas mennyiségű anyagot vett fel. Rendezői munkái mellett Huszárik képzőművészként is hírnévre tett szert, olykor pedig színészi feladatokat is vállalt, feltűnt például Szabó István Budapesti mesék (1976) és Sára Sándor Holnap lesz fácán (1974) című filmjeiben. Rendezett színházban és a rádióban is.

1971-ben az Elégia sikerének köszönhetően Huszárik megkapta a lehetőséget, hogy végre játékfilmmel mutatkozhasson be. Krúdy Gyula írásait elsősorban azért választotta, mert az egykori írófejedelem szabad asszociációkra épülő, lírai hangvételű novellái nagy teret hagynak a filmes újraértelmezésnek, és sok tekintetben Huszárikéhoz hasonló szerzői szemléletmód van bennük jelen. Habár Tóth János tevékenyen részt vett a film előkészítésében, a rendező mégis inkább Sára Sándort választotta operatőrének, aki kezdetben visszakozott a feladattól, korábban ugyanis ő fényképezte Huszárik Groteszk című, kudarcot vallott rövidfilmjét. A főszerepre eredetileg az olasz sztárszínészt (és híres neorealista rendezőt), Vittorio De Sicát szerették volna felkérni, aki szívesen benne is lett volna a dologban, kért gázsija azonban túl magasnak bizonyult a költségvetés számára. Így végül Latinovits Zoltán kapta a feladatot, hogy Krúdy Szindbádját életre kelthesse a vásznon. Mellette többek között Dayka Margit és Ruttkai Éva játszották a jelentősebb figurákat, de Huszárik felesége, Nagy Anna színésznő is szerepet kapott a filmben. A stáb Csehszlovákiában, többek között Selmecbányán, Lőcsén, Bártfán forgatott, ugyanis ezek a helyszínek jobban megőrizték régi, sok évszázados arculatukat, mint a magyar vidék városai.

Huszárik szerette volna megőrizni, minél hitelesebben visszaadni Krúdy elbeszéléseinek hangulatát, világát, mondanivalóját, miközben saját maga is legalább annyit adott hozzá a kész műhöz, mint irodalmi elődje, és elkerülte az irodalmi adaptációk buktatóit. A Szindbád a magyar film egyik csúcsteljesítményének számít: rendezői, színészi, operatőri, vágói (Morell Mihály) és zeneszerzői (Jeney Zoltán) értelemben is szakmai csúcspont – a különböző művészek, szakemberek tökéletes összjátéka jellemzi. A szüzsé végig látomásszerű, csapongó, a klasszikus elbeszélésre fittyet hány, helyette inkább az emlékezés vizein hajózik, ahogyan az öreg, életét befejezni kívánó Szindbád meglátogatja egykori szerelmeit, akik a különböző női archetípusokat személyesítik meg. Ezúttal is az elmúlás, a búcsúzás a központi motívum. Bonyolult, szövevényes elbeszélésmódja és nem hagyományos filmnyelve ellenére a Szindbád hatalmas siker lett, nemcsak a kritika (akik azért kifogásolták, hogy a filmben nincs semmi közéletiség), de a közönség köreiben is. Sok tekintetben Huszárik filmjének köszönhető Krúdy újrafelfedezése is. 2010-ben a Szindbádot minden idők legjobb magyar filmjének választotta a (néhai) Filmmúzeum csatorna által éltre hívott közönségszavazás, a szakma pedig az ezredfordulón beválasztotta az „Új budapesti tizenkettő” közé.

Huszárik a Szindbád sikerét sajnos nem tudta megismételni. Hosszú évek küzdelmes munkájába tellett, mire második (és utolsó) játékfilmje, a Csontváry elkészülhetett. A címszerepre ezúttal is Latinovitsot szemelte ki, a színész tragikus halála miatt azonban egy kevésbé ismert bolgár színész, Itzhak Fintzi kapta a feladatot. A két szálon futó, emlékekkel, víziókkal szétszabdalt cselekmény Csontváry Kosztka Tivadar, illetve egy őt megszemélyesíteni kívánó színész párhuzamos sorsát mutatja be. Latinovits halála után a forgatókönyv rengeteg újradolgozáson esett át, újabb és újabb írók kerültek be, majd távoztak a projektből. Az egzotikus helyszíneken történő forgatásoknak köszönhetően az egekig nőttek a költségek – a Csontváry végül az akkori legdrágább magyar film lett. A hosszú küzdelem árán elkészült filmet végül 1980 októberében mutatták be a mozik. A kritika egyöntetűen lesújtó véleménnyel volt róla, amibe természetesen az is belejátszott, hogy mindenki a Szindbádhoz hasonló csodát várt, ami másodszorra ritkán sikerül. Huszárikot addigra már tönkretették a folyamatos megpróbáltatások, a szakmai kudarcok és a hosszú évekig tartó küzdelem. Alkoholizmusba süllyedt, végül alig egy évvel a Csontváry bemutatója után, 1981. október 15-én, ötvenévesen hunyt el.

A rendező-képzőművész zseni emlékét számtalan módon próbálták megőrizni a halála óta eltelt három évtizedben. A ’80-as évek elején Fehér György rendező akart kettős portréfilmet forgatni Huszárikról és Latinovitsról, de a projekt végül nem valósulhatott meg. A művész halálának huszadik évfordulójára készítette Mátis Lilla (Huszárik egykori rendezőasszisztense) és Jankura Péter (a Csontváry operatőre) az Elégia Huszárik Zoltánról című kísérleti rövidfilmet. A Mafilm fóti telepén műtermet neveztek el róla, és nonfiguratív mészkő emlékművet állítottak neki. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott. Születésének nyolcvanadik évfordulóján özvegye és lánya, Huszárik Kata színésznő létrehozták a Huszárik Zoltán Alapítványt. Szülőfalujában bronz mellszobrot állítottak neki, és a helyi közösségi ház is az ő nevét viseli. 2018-ban a Magyar Művészeti Akadémia Talán mindenütt voltam címmel adott ki átfogó kötetet, melyben Gelencsér Gábor filmesztéta Huszárik-monográfiája mellett a rendező írásai, interjúi is olvashatók.

Ha olvasnál még kultbaitet, kattints ide a tegnapiért!