Ottlik Géza Budapesten született 1912. május 9-én. Régi nemesi család sarja volt, felmenői között katonatisztek és magas rangú állami tisztviselők találhatók. Édesapja – aki az író másfél éves korában meghalt – belügyminisztériumi titkár, császári és királyi kamarás volt. Ottlik apja kései, második házasságából született, nővére (féltestvére) több mint húsz évvel volt idősebb nála. A családi hagyományokhoz hűen őt is katonai pályára szánták. A kőszegi katonai alreáliskola, majd a budai katonai főreáliskola tanulója volt, itt szerzett élményei meghatározó elemei lettek írói magánmitológiájának. Az otthon kapott nyugatias, nagypolgári, humanista szellemű neveltetés és a katonaiskola Monarchiából átöröklött embertelen vakfegyelem-központú szemléletének kettőssége az Ottlik-életmű alapmotívumának számít. Magánéletét, világszemléletét is meghatározta ez a kettősség: egyrészt a mindenféle függőségtől, fegyelmező kényszertől való idegenkedés, másrészt viszont a saját magával szembeni szigorú fegyelmezettség jellemezte. Egyszerre képviselte a „régi típusú” katonás rendet és a független, civil polgári eszményeket.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A budapesti egyetem matematika–fizika szakán szerzett diplomát, de érdekelte az atlétika (amit a szíve miatt korán abba kellett hagynia), a filozófia és az irodalom is. Kezdetben újságíró szeretett volna lenni, egy időben a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette – szenvedélyes bridzsjátékos volt ugyanis, az ifjúsági válogatottban is játszott, később rengeteg szakmai írása jelent meg a témában. 1931-ben jelentek meg első írásai a Napkelet folyóirat hasábjain. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését. A háború alatt légoltalmi szolgálatot teljesített, közben – a fasizmus és a nácizmus ellenségeként – üldözötteket bújtatott. Többek között Vas István költő is az ő lakásán vészelte át a nyilas uralom időszakát. Embermentő tevékenységéért 1989-ben az izraeli Jad Vasem központ A Világ Igaza kitüntetést adományozta neki.
A háború után tevékeny része volt a hazai szellemi élet újraindításában, legtöbb ilyen irányú kísérlete – például a Nyugat újraindítása – azonban nem járt nagyobb eredménnyel. 1945-től a rádióban dolgozott dramaturgként, hangjátékokat írt és fordított, irodalmi előadásokat tartott a hallgatóknak, egy év után azonban ott kellett hagynia az állását. A Rákosi-korszak dogmatikus kultúrpolitikája teljesen kiszorította az irodalmi életből, egyáltalán nem publikálhatott. Habár a családjától örökölt 67 holdnyi földjét azonnal átadta a termelőszövetkezetnek, az állam csak 53 holdat fogadott el belőle. Később a maradék 14 hold miatt mégis kuláknak nyilvánították, a kitelepítéstől csak az Írószövetség közbenjárása mentette meg. Fordításokból élt, többek között Thomas Mann, Dickens és Hemingway műveit ültette át magyarra.
Kényszerű hallgatásának 1957-ben lett vége, amikor megjelenhetett Hajnali háztetők című kisregénye, melynek első változatát még 1944-ben publikálta folytatásokban a Magyar Csillag, az utolsó rész közlése azonban a német megszállás miatt meghiúsult. Két évvel később jelent meg főműve, az Iskola a határon. Ennek első változatát, Továbbélők címmel még 1948-ban írta, azonban akkor saját maga kérte vissza a kiadójától. A hallgatás időszaka alatt folyamatosan dolgozott a regényen, munkamódszeréhez tartozott, hogy alaposan, hosszú éveken, akár évtizedeken keresztül csiszolta, formálta egy-egy művét. Ennek megfelelően életműve kevés alkotásból áll, azok viszont mind fontos, meghatározó műveknek számítanak. Olyannyira, hogy Esterházy Péter például Ottlik hetvenedik születésnapja alkalmából az Iskola a határon teljes szövegét kézírással lemásolta egy 57x77-es rajzlapra:
Az Iskola a határon publikálását követően ismét egy évtizedig nem jelent meg új könyve: 1969-ben Minden megvan címmel jelentkezett elbeszéléskötettel, melynek csak a címe volt új. Hosszabb tartalmú műve ezután már csak az Iskola a határon ikerdarabjának szánt posztumusz, Lengyel Péter gondozásában megjelent Buda volt.
Eközben folyamatosan fordított – műfordításainak száma jelentősen meghaladja eredeti írásaiét –, munkája elismeréseként 1960 őszén a brit kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. A Móra Kiadó számára osztrák népmeséket dolgozott át, melyek Garabó Gereben címmel jelentek meg mesekönyvként. Mint említettük, a bridzs nemzetközi szaktekintélyének számított. 1967-ben cikke jelent meg a legtekintélyesebb amerikai szaklapban, ezért a Nemzetközi Bridzsakadémia az év legjobb bridzsírása díjjal jutalmazta. 1979-ben Adventures in Card Play (Kalandozások a kártyajátékban) címmel angol nyelvű szakkönyvet írt, Hugh Kesley ismert bridzsszakértővel közösen. Magyarul csak az 1990-es években, Ottlik halála után jelent meg a könyv, Hajózás a bridzs kalandos vizein címmel. A ’80-as évektől, amikor már egyfajta élő legendának számított, kezdődött meg Ottlik rehabilitálása a magyar kulturális életben. 1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat kapott. Budapesten hunyt el 1990. október 9-én.
Ottlik írói stílusa több helyről építkezett, fiatalabb korában elsősorban André Gide, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor volt a legnagyobb hatással rá. A ’30-as ’40-es években alakult ki sajátos világképe és prózatechnikája. Alapélménye a viszonylagosság, az élet és a művészet, a fikció és a valóság felcserélhetősége. Hőseinek folyamatosan, kényszerűen újra kell értelmezniük a saját helyzetüket. A Hajnali háztetők prózai önvallomás, két festő szerelmeinek története, az 1930-as és az 1950-es évek Budapestjének fikciót és valóságot elegyítő meséje. Az Iskola a határon önéletrajzi ihletésű mű, de rengeteg különböző síkon és sok szólamban beszél. Jellemzően a regény első fejezetének címe: Az elbeszélés nehézségei. A műben egybefonódik a két főhős, Medve és Both, a katonaiskola egykori diákjai. Az elsődleges elbeszélő, Medve fiktív kézirat formájában tekint vissza ifjúkorára, Both ehhez fűz kiegészítéseket, olykor ellentmond volt diáktársának, pontosítja annak emlékeit. Míg előbbi egyes szám harmadik személyben, kívülállóként fogalmaz, stílusa sokkal szépíróibb, Both (aki a Hajnali háztetőkben is az elbeszélő szerepét tölti be) első személyben ír, sokkal világosabban, egyértelműbben nyilatkozik, mégis ő is szembesül az elbeszélés lehetetlenségével.
Ottlik a múlt, a valóság megragadhatóságának, felidézhetőségének nehézségét, a történetmesélés aggályait, a kommunikáció problematikusságát vázolja művében. A regény hősei, a katonaiskola diákjai folyamatosan határhelyzetekben vannak, állandó döntési kényszerben élnek: a behódolás, a nyájszellem, illetve az individualizmus, az egyéni szabadság között kell választaniuk. A címbeli Iskola a határon így kettős jelentést nyer, ugyanúgy utal a helyszínre, a Magyarország nyugati határán (a Trianont követő új országhatáron) elhelyezkedő katonai reáliskolára és a két szellemiség, a szigorú, évszázados hagyományokra épülő katonai fegyelem és a polgári szabadságeszmény szembenállására. Nincsen egyértelmű igazság, nincsen mindenek felett álló természeti törvény: az ember egyedül áll a világban. A bizonytalanságot csak még jobban fokozza a párhuzamos, egymással olykor ellentmondó két elbeszélői szólam.
Ottlik sokáig tiltakozott ellene, hogy prózai műveiből filmadaptációkat készítsenek, mint maga mondta, írásai nem alkalmasak rá, hogy vászonra vigyék őket. Ezért utasította el például Jancsó Miklós kérését, aki nem sokkal a regény megjelenése után szerette volna mozivászonra adaptálni az Iskola a határont. Később, a ’80-as évek elején már megengedőbb volt – ekkor Gothár Péter akart a híres regényből filmváltozatot készíteni, terve azonban főleg anyagi okokból meghiúsult. Végül 1986-ban készült film a Hajnali háztetőkből, Dömölky János rendezésében, Cserhalmi György és Andorai Péter főszereplésével. Habár az író állítólag nagyon élvezte a forgatás hangulatát és a díszbemutatót, ahol nagy ünnepléssel fogadták, a kritika nem nyilatkozott túlságosan elismerően a filmről. Mándy Iván egyenesen úgy fogalmazott: istenkísértés hozzányúlni Ottlik Géza prózájához. Egy évtizeddel később, ezúttal már a szerző halála után, ismét Dömölky készített Ottlik-adaptációt, ezúttal A Valencia-rejtély című, sokáig kiadatlan „természettudományos krimiből” rendezett tévéfilmet, Haumann Péter és Mácsai Pál közreműködésével. Szinte a filmmel párhuzamosan készült el a történet rádiójáték-változata. Ottlik több novelláját, elbeszélését adaptálták kisjátékfilmre, ezek közül megemlíthető Horváth Lili 2007-es vizsgafilmje, az Uszodai tolvaj és Szemző Tibor 2005-ös Ez van! című „röpdolgozata”, melyben Pest és Buda tereit látjuk, miközben a szerző felolvasásában hallhatjuk a Miért Buda? szövegét.
Elmulasztottad a tegnapi kultbaitet? Innen pótolhatod:
