A londoni White Star Line hajózási vállalat tizenkétezer munkása 1909-ben kezdte meg a Titanic, illetve két testvérhajója, az Olympic és a Gigantic építését a cég belfasti üzemében. A társaság nem titkolt célja az volt, hogy a hajó méret, sebesség és luxus tekintetében is túlszárnyalja a világ addigi legnagyobb gőzöseit. A Titanic 269 méter hosszú, 56 méter (tizenegy emelet) magas és 50 ezer tonnát nyomó monstrum volt. A hajó 3500 férőhelyet biztosított, tizenhat vízzáró kamrával rendelkezett, a sebességét 50 ezer lóerős turbinák garantálták. A fedélzeten gőzfürdők, pálmákkal szegélyezett verandák, tornaterem és úszómedence biztosította az utasok kényelmét, nem beszélve az első osztályú konyháról. „Ezt a hajót még az Isten sem tudná elsüllyeszteni” – lelkesedtek az építtetők (bár ennek igazságtartalmáról vitatkoznak a történészek).
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Az óriás luxushajó 1912. április 10-én indult első útjára az angliai Southamptonból az óceán túlpartjára, New Yorkba. A terv szerint a francia Cherbourg és az írországi Queenstown érintésével hat nap alatt tették volna meg az utat az Egyesült Államokba. A szokásosnál jóval rövidebb, hatnapos út a vállalat ötlete volt, ugyanis jó reklámot láttak benne. Emiatt azonban Edward John Smith kapitánynak – akinek ez lett volna az utolsó útja a nyugdíjba vonulás előtt – a biztonságosnál jóval veszélyesebb, huszonkét csomós sebességre kellett parancsot kiadnia, és rövidebb, de sokkal kockázatosabb útvonalon haladnia az Atlanti-óceánon keresztül. A Titanic fedélzetén 891 főnyi legénység és 1316 utas tartózkodott. Utóbbiak között volt számos befolyásos személy, úgymint John Jacob Astor, a híres iparmágnás és feltaláló, Benjamin Guggenheim üzletember, illetve Archibald Butt, Taft amerikai elnök katonai tanácsadója. A harmadosztályon 700 szegény kivándorló utazott.
Az enyhe tavasz miatt a szokásosnál nagyobb mennyiségben torlódtak fel a jéghegyek az óceánon, és habár a Titanic legénységét többen figyelmeztették a veszélyre, a hajó rendületlenül haladt tovább. Április 14-én azonban, röviddel éjfél előtt a gőzös egy óriási jéghegynek ütközött. A fedélzeten tartózkodók csak enyhe rázkódást észleltek, de hamarosan kiderült: a jéghegy olyan szerencsétlenül sértette fel a hajótest oldalát, hogy a Titanic maximum másfél-két óráig maradhatott még a víz felszínén. Megkezdődött az utasok mentése – kezdve a nőkkel és gyerekekkel –, a mentőcsónakok száma azonban nem bizonyult elégségesnek. A tengerészeti szabályzatot írók csupán 962 utasra elegendő mentőcsónak biztosítását írták elő, hiszen nem gondolták, hogy valaha bárki is ekkora hatalmas óceánjárót épít majd. A Titanic üzemeltetői pedig – bízva hajójuk elsüllyeszthetetlenségében – véletlenül sem gondoskodtak ennél nagyobb számú csónakról. A zűrzavar miatt is számos élet odaveszett – az egyik hatvanöt fős csónakba például mindössze huszonhét személyt ültettek be.
A Titanic utolsó óráiról és az utasokról számos legenda született, ezek egy része puszta kitaláció – például az is, hogy a kapitány bezáratta a harmadosztályú utasokat, így próbálva megakadályozni, hogy elvegyék a helyet a mentőcsónakokban a jómódúaktól. Az egyik sztori szerint a dúsgazdag Astor, amikor megpróbálták betuszkolni egy mentőcsónakba, így ellenkezett: „Itt a fedélzeten nagyobb biztonságban vagyunk, mint abban a kis csónakban”. Szintén inkább legenda, mint tény, miszerint a milliomos Guggenheim maga választotta, hogy a hajón marad és inkább elsüllyed azzal együtt, mintsem helyet vegyen el egy nőtől vagy gyerektől. „Egyetlen asszony sem veszhet oda a hajón azért, mert Ben Guggenheim gyáva fickó volt.”
Miközben a Titanic orral előre lassan süllyedt az óceánba, a fedélzetről a legmodernebb, Marconi-féle rádiókészülékkel sugározták az akkoriban még újdonságnak számító S. O. S. jelzést. A 15 kilométernyire tartózkodó Californian gőzös fogta a jelzéseket, de a legénység fáradt volt, a távírász pedig mélyen aludt, és fogalmuk sem volt, kitől eredhet az adás, ezért nem reagáltak rá. Az 58 tengeri mérföldre, vagyis kb. négyórás távolságra lévő Carpathia brit utasszállító viszont azonnal a Titanic segítségére indult. Hajnali 2 óra 18 perckor a Titanic az orrára billent, és függőleges helyzetben teljesen egyenesen állt. Két perccel később a gigantikus óceánjáró már 70 fokos szögben dőlt meg, és a víz alá merült. A hajótest kettétört, a Titanic a mélybe zuhant. 1517 ember tartózkodott még mindig a fedélzeten, amikor a hajó örökre elmerült az óceánban.
A mentőcsónakokban megmenekült mintegy 700 személyt a Carpathia vette fel. A mentési munkálatokat a gőzös egyik hajóorvosa, a Pilismaróton született dr. Lengyel Árpád irányította, akit jelentős mentőtiszti tapasztalata miatt választott a kapitány a feladatra. A túlélők között volt a White Star Line vállalat igazgatója, Joseph Bruce Ismay, akit élete végéig elkísért a katasztrófát követő, fejére zúdított rágalomhadjárat. A vállalat jó hírét teljesen tönkretette a tragédia. Úgy döntöttek, inkább nem kísértik tovább a sorsot, és a Titanic testvérhajóját Giganticről Britannicra keresztelték át, de a névváltoztatás nem mentette meg a hajót a balsorstól: az I. világháborúban kórházhajóként szolgálva a Britannic 1916 novemberében az Égei-tengerben aknára futott és elsüllyedt.
A Titanic katasztrófája után hamar megindult a legendagyártás és a hírverés. Ekkor került elő egy korábban különösebb visszhang nélkül maradt kisregény, A Titan végzete. A művet az amerikai Morgan Robertson írta még 1898-ban: a cselekmény egy elsüllyeszthetetlennek kikiáltott gigantikus gőzös tragédiájáról szólt, amely az első útján jéghegynek ütközik és elsüllyed. A fiktív luxushajó, a Titan és a Titanic között rengeteg az egyezés: mindkét hajó korának legnagyobb gőzöse, azonos hossz, súly és befogadóképesség jellemzi őket, és mindkét esetben a mentőcsónakok hiánya miatt veszik oda az utasok jelentős része.
Az első Titanic által inspirált filmet 1929-ben forgatták Angliában, ebben a jéghegynek ütköző hajó nevét Atlanticra változtatták az alkotók. 1943-ban a náci Németországban készült az első „igazi” Titanic-mozi, melyet készítői angolellenes propagandának szántak. A filmben a katasztrófát elsősorban az emberéletekkel nem törődő gátlástalan zsidó iparmágnások üzérkedései okozzák, míg a fedélzeten tartózkodó német származású utasok hősiesen és bátran helytállnak a mentés alatt. Az angolok 1958-ban, A Titanic éjszakája címmel dolgozták fel a történetet (érdekes módon négy snittet kiollóztak és újra felhasználtak a korábbi német változatból), ez a verzió A Titanic pusztulása című könyvön alapult. 1980-ban A Titanic kincse címmel született kalandfilm, melyben bátor vállalkozók próbálják kiemelni a hullámsírból a tragikus sorsú luxushajót, egy állítólag a fedélzeten maradt busás kincs reményében.
Természetesen a ’90-es évek legnagyobb kasszasikere is a Titanic katasztrófáját dolgozta fel. James Cameron rendező-producer félmondatos frappáns ötlettel állított be a 20th Century Fox stúdió vezetőihez: „Rómeó és Júlia a Titanicon”. Az ötletből háromórás gigaprodukció nőtt ki, melyre 1997-ben csak úgy özönlöttek a nézők. A tizenegy Oscar-díjat nyert Titanic máig a filmtörténelem harmadik legnagyobb bevételét hozó alkotásának számít több mint kétmilliárd dolláros bevételével. Valószínűleg alig akad olyan ember, akinek ne jutna eszébe Leonardo DiCaprio és Kate Winslet tragikus szerelme (és a film által inspirált rengeteg mém és paródia) a Titanic név kapcsán, miként Céline Dion agyonjátszott világslágere, a My Heart Will Go On is örökre összekapcsolódott a történettel.
Robert Ballard tengerkutató geológus az 1970-es évek elején tett először javaslatot a Titanic roncsainak felkutatására, végül az ő vezetésével egy amerikai expedíció az Argo mélytengeri kutatóhajó fedélzetén 1985 szeptemberében találta meg a hajóroncs egymástól 656 méter távolságra lévő két felét. Egy évvel később a második expedíciónak sikerült még részletesebben lefényképeznie a maradványokat. A fedélzeten maradt luxustárgyak közül néhányat meglepően jó állapotban találtak: csillárokat, tányérokat, borosüvegeket, vécékagylókat. Az expedíció tagjai emléktáblát helyeztek el a roncsban. Azóta több mint négyezer tárgyat sikerült a különböző expedícióknak kiemelniük a roncsból, sokszor vitát kiváltva a tulajdonjogukról és az erkölcsi vonatkozásokról. Évtizedek óta folyik a vita, miszerint a Titanicot ki kell-e emelni a hullámsírból, vagy pedig az áldozatok emléke iránti kegyeletből a tengerfenéken hagyni a maradványait (Ballard az utóbbi vélemény híve). 2019-ben az amerikai kormányzat is aláírta azt a 2003-as brit kezdeményezést, amelyik igyekszik minél jobban megvédeni a roncsot a fosztogatóktól és károkozóktól.
Nem volt elég a mai kultbait? Akkor olvasd el a tegnapit is:
