Pier Paolo Pasolini íróként, költőként, nyelvészként, teoretikusként és újságíróként is ismert, de igazi világhírnévre filmrendezőként tett szert. A modern olasz művészfilm és az európai intellektuális élet meghatározó alakja volt, akinek életét és munkásságát botrányok sorozata tarkította. Tragikus halálának körülményei még fél évszázad elteltével sem tisztázottak teljes egészében.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
1922. március 5-én látta meg a napvilágot Bolognában, egy fasizmussal szimpatizáló katonatiszt és egy tanítónő legidősebb gyermekeként. Az ifjú Pier Paolo gyerekkora eseménydúsan telt: apja hivatása miatt a család sokat költözött egyik városból a másikba. Apját egyszer adócsalás vádjával letartóztatták, később megakadályozott egy Mussolini ellen tervezett merényletet. Öccsét, Guidalbertót 1942-ben jugoszláv partizánok ölték meg tévedésből – azt hitték, a németekkel harcol, miközben valójában ellenük fogott fegyvert. Pasolinit már gyerekként is lenyűgözte az irodalom, különösen a költészet, gyakran ide menekült a valóság gondjai elől. 1939-ben felvették a Bolognai Egyetem irodalom szakára, három évvel később jelent meg első verseskötete, melyet az Északkelet-Olaszországban használt friuli dialektusban írt (édesanyja innen származott, ő pedig egész életében fontos feladatának tartotta a friuli nyelvjárás ápolását).
Az egyetem elvégzése után egy ideig ebben a régióban dolgozott tanárként, ekkor szerezte tapasztalatait az olasz vidéki parasztság, az alsóbb néposztályok világáról, melyet később megannyi művében próbált felidézni. Fiatalkorától meggyőződéses marxista volt, de – bár magát ateistának tartotta – ugyanolyan erősen hatott rá a katolikus eszmerendszer és gondolatvilág. Homoszexualitását szintén egész életében nyíltan vállalta. 1949-ben egy botrány miatt – megvádolták, hogy három tizenéves tanítványával közösen maszturbált – elvesztette az állását, és a kommunista pártból is kizárták. Anyjával ezután Rómában telepedtek le, ahol előszeretettel tanulmányozta a külvárosok, munkásnegyedek világát. Hamarosan a filmgyár irodalmi részlegén kezdett dolgozni, ahol több forgatókönyvnek volt társszerzője, köztük Federico Fellini Oscar-díjas filmjének, a Cabiria éjszakáinak is. 1955-ben megjelent első regénye, az Utcakölykök, mely nyers, helyenként egészen trágár stílusa miatt óriási botrányt kavart.
Filmrendezőként 1961-ben mutatkozott be A csóró című alkotással, melyet egy évvel később a Mamma Róma követett. Ezekben a filmekben Pasolini a regényeiből ismert stílust és közeget ültette át a mozivászonra. A Róma külvárosaiban játszódó, a társadalom peremén kallódó embereket bemutató történetek korábban nem látott nyerseséggel, minden szentimentalizmust nélkülöző brutalitással beszéltek a szegénységről és a kitaszítottságról. A csóróban egy „hivatalos munkakerülő” éhenkórász sorsát követhetjük nyomon, a Mamma Rómában egy idősödő prostituált (Anna Magnani lehengerlő alakítása) próbál új életet kezdeni a fiával, sikertelenül. A kritika mindkét filmet lelkesen fogadta, az önjelölt erkölcscsőszök azonban elementáris erővel csaptak le a rendezőre. A csendőrség egyik alezredese feljelentette Pasolinit trágárság és szeméremsértés vádjával. A túró című rövidfilmje még ennél is hevesebb indulatokat szült. A sztori egy Jézus-film forgatásán játszódik, ahol az egyik statiszta váratlanul meghal – éppen a kereszten, Krisztus mellett. A hatóság vallásgyalázás vádjával perbe fogta és négy hónap felfüggesztett börtönre ítélte a rendezőt.
A túró valójában gúnyos szerzői önreflexió volt, Pasolini ugyanis saját Jézus-filmjén, az 1964-ben bemutatott Máté evangéliumán dolgozott, mely egész életművének legelismertebb alkotása lett. Pasolini minden tekintetben szakított a bibliai témájú filmek addigi hagyományaival. A hollywoodi Jézus-ábrázolások nagyszabású, eposzi hangvétele helyett naturalista, már-már dokumentarista stílusban dolgozta fel az újszövetségi témát. A lecsupaszított, minden sallangtól mentes képeken a kamera mintegy riporterként követi nyomon az eseményeket Jézus születésétől a kereszthalálig és a feltámadásig.
A filmben kizárólag amatőrök játszanak, akik dél-olasz tájszólásban beszélnek, de nagyrészt szó szerint idézik az evangélium szövegét. Jézus szerepére a rendező először Jevgenyij Jevtusenko szovjet költőt szerette volna felkérni, végül egy spanyol közgazdászhallgató, Enrique Irazoqui kapta a feladatot. Az idős Mária szerepére Pasolini saját édesanyját választotta. A rendező szándékosan hangsúlyozta a krisztusi eszmék proto-marxista jellegét, a korhű ábrázolás helyett pedig inkább a modern korhoz való kapcsolódás lebegett a szeme előtt. Ezt a jelmezek és a zene eklektikussága is jól mutatja. Bachtól a blueszenén keresztül a munkás gyászindulóig megannyi markánsan eltérő szerzemény szólal meg a filmben.
A Máté evangéliuma óriási elismerést aratott, meglepő módon a keresztény ítészek többsége is elismerően beszélt róla. Pasolini később még egyszer feldolgozta a Krisztus-tematikát, ezúttal jóval polgárpukkasztóbb módon: az 1968-as Teoréma alapötlete az volt: mi történne, ha Jézus a modern korban visszatérne a Földre. A kellően abszurd történetben egy rejtélyes, de annál vonzóbb fiatalember toppan be egy észak-olasz nagypolgári családhoz, sorban elcsábítja annak tagjait (beleértve a gyártulajdonos családfőt is), majd diszkréten távozik. Ezt követően a családtagok viselkedése furcsamód megváltozik, az apa például odaajándékozza a gyárat a tüntető munkásoknak, és meztelenül elgyalogol a pusztaságba. A film természetesen – mondhatni, szokás szerint – botrányt kavart, a Vatikán a hívőket eltanácsolta a megtekintésétől, az ügyészség pedig obszcenitás és (ismét) vallásgyalázás vádjával perbe fogta a rendezőt.
Pasolini több mitologikus témát is feldolgozott – Oidipusz király, Médea, utóbbit Maria Callas főszereplésével – a ’70-es évek elején pedig megalkotta az ún. Élet-trilógiát, három klasszikus irodalmi mű nyomán: Dekameron (1971), Canterbury mesék (1972), Az Ezeregyéjszaka virágai (1974). Ezek a filmek a korábbiaknál „színesebb-szagosabb”, könnyebben befogadható alkotások lettek, nem hiányzott azonban belőlük a tabudöntögetés, különösen a testiség nyílt ábrázolása. A rendező utolsó filmje, az 1975-ös Salò, avagy Szodoma 120 napja azonban minden, csak nem könnyű darab. Pasolini de Sade márki hírhedt műve nyomán a filmtörténet egyik legszélsőségesebb alkotását készítette el, melyben embertelen kínzások, megaláztatások és szexuális bántalmazások tömkelege látható. Nem véletlen, hogy több országban máig tiltólistán van, vagy csak megvágott változatban elérhető.
A történetet a rendező a második világháború időszakába, az észak-olasz fasiszta Salòi Köztársaságba helyezte, ahol négy gazdag polgár fiatal férfiakat és nőket rabol el, hogy kegyetlen játékainak vesse alá őket a saját szórakoztatásukra. A Salò a hatalommal való visszaélés, az ember használati tárggyá aljasításának, a szélsőséges testi-lelki kihasználásnak a víziója. Már a forgatás alatt botrányok övezték a projektet: Pasolini hermetikusan elzárta a stábot a külvilágtól, és így a riporterek azon aggódtak, milyen szörnyűségeken kell átesniük a fiatal színészeknek, akik valójában nagyon jól szórakoztak a felvételek alatt. A forgatás befejezése után ismeretlen tettesek ellopták a negatívok egy részét, ezért bizonyos tervezett jelenetek nem kerülhettek be a kész alkotásba.
1975. november 2-án, alig három héttel a Salò bemutatója előtt a rendezőt holtan találták Róma közelében, egy elhagyatott tengerparti szakaszon. A rendőrség néhány órán belül letartóztatott egy 17 éves férfi prostituáltat, Pino Pelosit, aki a meggyilkolt rendező autójával próbált menekülni. Pelosi úgy vallott, hogy szexuális aktus céljából találkozott Pasolinivel, aki az autóban erőszakoskodni próbált vele, ezért dulakodni kezdtek. A fiatalember egy lécdarabbal eszméletlenre verte a rendezőt, majd az autóval áthajtott a földön fekvő testen. Pelosi, akit kilenc és fél év börtönre ítéltek, mindvégig tagadta, hogy bárki másnak is köze lett volna a gyilkossághoz, azonban sokan úgy gondolták, a fiatal férfi valójában mások helyett végezte el a piszkos munkát, hiszen Pasolini sokaknak volt szálka a szemében.
A gyilkosság harmincadik évfordulója új fejleményeket hozott az ügyben. Pelosi egy tévéinterjúban úgy nyilatkozott, valójában nem ő volt a tettes, hanem megfenyegették őt, hogy elvigye a balhét. A férfi szerint három dél-olasz tájszólással beszélő férfi követte el a gyilkosságot, akik mocskos kommunistának titulálták a rendezőt. Ezzel párhuzamosan Pasolini közeli munkatársa, Sergio Citti forgatókönyvíró is nyomozni kezdett. Szerinte a gyilkosságot zsarolók követték el, akik a Salò ellopott tekercseiért cserébe akartak pénzt kicsalni a rendezőtől. Citti nyomozása újabb, addig ismeretlen bizonyítékokat is feltárt, köztük egy tanút, aki állította: látta, amint három férfi kiragadja Pasolinit az autójából. A rendőrség számára azonban nem bizonyultak elegendőnek az új bizonyítékok ahhoz, hogy újraindítsák a nyomozást. Pasolini halálának körülményei máig sem teljesen tisztázottak.
Érdekesnek találtad ezt a kultbait-sztorit? Akkor olvasd el a tegnapit is:
