Fellini munkáira, melyek a filmtörténet egyik legszemélyesebb életművét alkotják, számos ponton kihatott az Adria-parti kisvárosban eltöltött gyerekkor (habár ő bőszen próbálta lebeszélni azokat, akik túl sok önéletrajzi elemet láttak bele a filmjeibe). A magának való, az iskolát nem túlságosan kedvelő, de amúgy jó tanuló Federico a képregények, a mozi és a cirkusz varázsában élt. Hétévesen járt először cirkuszban, és az élmény annyira lenyűgözte, hogy – legalábbis a legenda szerint – egyszer meg is szökött hazulról egy vándortársulattal. Kilencévesen saját maga készítette bábszínházában tartott előadásokat, tizenegy éves korától karikatúrákat rajzolt, melyek többek között a fasiszta ifjúsági lapban is megjelentek. A szülei kereskedőnek (apja mintájára), jogásznak, mérnöknek vagy papnak szánták, ő maga azonban inkább festő szeretett volna lenni.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Érettségi után gyakornokként, Riminiből ingázva a firenzei 420 vicclapnál dolgozott, majd Rómába költözött, ahol a Marc’Aurelio nevű szatirikus lapnál kapott állást, ahol vicces képaláírásokat gyártott, de emellett kávéházakban portrékat rajzolt, képregényeket készített, újságírással foglalkozott. Szülei megnyugtatására beiratkozott az egyetem jogi karára, és bár az előadásokat nem látogatta, a hallgatói státusz kapóra jött neki, hogy ne sorozzák be a hadseregbe. Tehetségére felfigyelt a rádió, majd a film is, és valamilyen módon mindkettő meghatározta a jövőjét: a rádióban ismerkedett meg Giulietta Masina színésznővel, akivel 50 évig voltak házasok, élet- és alkotótársak, a filmgyárban pedig poéngyártó gagmanből lett a filmművészet meghatározó rendezője.
Miután 1944-ben Fellini Roberto Rossellini mellett társszerzője volt a neorealizmus nyitódarabjaként számontartott Róma nyílt város forgatókönyvének, a két filmes sokat dolgozott együtt. Fellini A szerelem című film egyik epizódjában még színészi feladatot is kapott, de leginkább forgatókönyvíróként tevékenykedett.
Az első remekmű és a női Chaplin
Rendezőként először 1950-ben, Alberto Lattuadával közösen mutatkozott be, első komolyabb sikerét pedig a félig-meddig önéletrajzi ihletésű, 1953-as Bikaborjakkal aratta. A nemzetközi hírnevet első igazi remekműve, az Országúton (1954) hozta el számára, amivel a legjobb nemzetközi filmnek járó Oscar-díjat is elnyerte. A filmdráma Gelsomina, egy naiv, érzékeny fiatal lány (Giulietta Masina) története, akit anyja tízezer líráért elad egy durva, mogorva mutatványosnak, Zampanónak (Anthony Quinn). A forgatás alatt Fellini hetekig nem engedte fürödni feleségét, hogy minél hitelesebben mutasson a vásznon, Quinn pedig ügynöke tanácsára, aki nem bízott a kis költségvetésű „rongyos” dráma sikerében, fix gázsit kért a bevételből való részesedés helyett. Így végül dollármillióktól esett el, az Országúton ugyanis az egész világon sikert aratott. A kritikusok női Chaplinként beszéltek Masináról, maga Chaplin pedig kedvenc színésznőjének nevezte. Talán csak a keményvonalas neorealisták orroltak meg Fellinire, aki szerintük elárulta a mozgalmat.
Az első botrány
1957-ben újabb Oscar-díj a jutalma a Cabiria éjszakáinak, melyben ismét a rendező felesége játssza a főszerepet, ezúttal egy ártatlan, naiv prostituált figuráját. A következő világsikert – egyben hatalmas botrányt – az 1960-as Az édes élet jelenti. A Rómában élő gazdag művészek, értelmiségiek, filmsztárok világának visszásságait Marcello (Marcello Mastroianni), egy bulvárújságíróvá züllött író szemén keresztül ismerjük meg, aki Dantéként merül alá az alvilág bugyraiba. A történetet részben egy gyilkossági ügy, egy 21 éves, jómódú családból származó római lány 1953-as halála inspirálta, akinek holttestére a tengerparton találtak rá. A nyomozás során feltárult a római elit drogokkal és szexszel átitatott partijainak világa, a gyanúsítottak között pedig egy miniszter fia is szerepelt.
A film elnyerte a cannes-i fesztivál fődíját, az egyház és a konzervatívabb sajtó azonban rágalomhadjáratot indított ellene, ami csak még inkább növelte a körülötte kialakult érdeklődést. Az egyik képviselő az olasz parlamentben követelte a film betiltását, több vetítésen fütty és bekiabálás kísérte a pikánsabb jeleneteket. Az egyik templom bejáratára az „Imádkozzunk a bűnös Federico Fellini lelki üdvéért” feliratot szegezte ki a plébános. Az utókor leginkább talán a svéd kebelcsoda, Anita Ekberg híres Trevi-kútbeli jelenetére emlékszik, melyet Tímár Péter is megidéz a Csinibabában.
Az első igazi szerzői film
Fellini következő filmje, az 1963-ban bemutatott Nyolc és fél még ennél is tovább ment, és minden idők egyik legnagyobb szerzői filmjévé emelkedett. A nagyon személyes, látomásokra és emlékekre épülő, erősen szürrealista film központi alakja egy középkorú filmrendező, Guido (ismét Mastroianni), akinek alkotói válságával és bonyodalmas nőügyeivel is meg kell küzdenie. A rendező számos érdekes, sőt bizarr technikát alkalmazott a filmben. Ezek egyike, hogy Guido gyermekkori visszaemlékezéseiben, az internátusban játszódó jelenetekben öregasszonyokat öltöztetett be papoknak, akiket aztán férfiakkal szinkronizáltatott. Fellini egyébként is szerette a furcsaságokat, különösen a furcsa embereket. A Casanova (lásd később) egyik szerepére például a világ legmagasabb asszonyát, a 231 centis Sandra Allent kérte fel. Amikor egy újságíró megkérdezte a Mestert, miért rakja tele filmjét torz figurákkal, ő így válaszolt: „Az egész világ tele van furcsa fazonokkal. Amíg otthonról elautózom a stúdióba, sokkal több torz figurát látok az utcán, mint amennyi egy-egy filmemben felbukkan.”
A Nyolc és fél – ami a harmadik Oscarjához juttatta Fellinit – az egész filmművészetre óriási hatást gyakorolt. Szerző-rendezők egész generációja kísérelt meg az olasz mester nyomán önreflexív, személyes ars poeticának tekinthető műveket készíteni. Közéjük tartozik François Truffaut, Woody Allen, Bob Fosse és Rainer Werner Fassbinder. A film cselekményét alapul véve 1982-ben még Broadway-musical is készült Kilenc címmel, amit 2009-ben filmre adaptáltak Daniel Day-Lewis főszereplésével.
És a többi remekmű
1965-ben Fellini elkészíti a Nyolc és fél női változatát Gulietta főszereplésével (Júlia és a szellemek), 1969-ben pedig Petronius ókori író Satyricon című művének laza értelmezését adaptálja vászonra, mely az ókori Róma szexuális kicsapongásairól ismert világát bemutató pikareszk történet. Fellinire jellemző, hogy amikor megkérdezték tőle, miért fiatal angol színészekre bízta a főszerepeket, így válaszolt: „Nálunk Olaszországban sajnos nincs elég homoszexuális.”
1972-ben a Fellini Róma, illetve 1973-ban az Amarcord hoz új színt a rendező életművébe. Az előbbi egy zseniális esszéfilm, melyben az Örök Város múltjával és jelenével együtt Fellini a saját fiatalkorát is megidézi. Meglepő módon a film nagy része nem a valódi Rómában, hanem a Cinecittà műtermeiben készült (Fellini Az édes élet óta szinte kizárólag stúdiódíszletben dolgozott). Utóbbi – melynek címe az olasz „io mi ricordo”, vagyis „emlékezem” tájnyelvi változata – a Riminiben eltöltött kamaszévek krónikája, habár a rendező cáfolta, hogy a saját emlékeire építkezett volna. Az Amarcord, mely máig Fellini egyik legnépszerűbb alkotása, elhozta számára a negyedik Oscart.
Az 1976-os Fellini-Casanova a legendás 18. századi nőcsábász emlékiratai alapján készült, azonban kalandos történet helyett sötét, pesszimista drámát kínál, melyben Giacomo Casanova (Donald Sutherland) intellektusa révén próbál érvényesülni, a kortársak viszont kizárólag szenzációként, szexuális képességei miatt kíváncsiak rá. Sutherland, akinek hatalmas műorrot kellett viselnie Casanova szerepében, megtapasztalta az olasz mester érdekes munkamódszereit. Olaszországban ekkoriban bevett volt, hogy minden filmet utószinkronnal készítenek, Fellini azonban még ennél is tovább ment: a kanadai színésznek elég volt számolnia ahelyett, hogy a szövegét mondta volna a jelenetek rögzítésekor. A film a modernista korszak lezárásának is tekinthető, mely a művész és a világ közötti szakadék kiiktathatatlanságát regisztrálja. Szintén „a szerző haláláról” szól az 1978-as Zenekari próba, melyben egy zenekar tagjai fellázadnak a karmester uralma ellen. Ez volt az utolsó Fellini-film, melyhez az 1979-ben elhunyt Nino Rota szerezte a zenét, aki a kezdetektől a rendező állandó alkotótársa volt.
Jung és a Marvel-univerzum
Érdekes módon Fellini sohasem tartozott a különösen olvasott emberek közé, Casanova emlékiratain is kényszerűen rágta át magát. Legszívesebben képregényeket olvasott: ifjúkorában Flash Gordon kalandjait falta, felnőttként pedig Stan Lee Marvel-univerzumáról is elismerősen nyilatkozott. Gyerekkorában is inkább a burleszkfilmeket, Chaplin, Stan és Pan és mások alkotásait szerette legjobban, a vígjátékot többre tartotta a drámánál. „Greta Garbo nekem soha semmit sem mondott” – jelentette ki. Carl Gustav Jung műveit azonban szívesen forgatta, a svájci pszichoanalitikus munkássága több filmjére is alapvető hatást gyakorolt. A filmezés technikai része viszont soha nem érdekelte. Egy anekdota szerint a sokadik filmje forgatásán az operatőr megkérte, hogy nézzen bele az objektívbe, mire ő azt kérdezte: „Mi az az objektív?”
Az 1980-as években az idősödő mester újabb filmjei – A nők városa (1980), És a hajó megy... (1983), Ginger és Fred (1986), Interjú (1987), A Hold hangja (1990) – már nem érték el a korábbi remekművek szintjét, és egyre negatívabb kritikákat kaptak. Utolsó munkáiként a Campari italcégnek és a Barilla tésztamárkának készített reklámfilmeket. 1989-ben megkapta az Európai Filmakadémia életműdíját, négy évvel később pedig a tengerentúlon is életmű-Oscart kapott munkásságáért. Ekkor már súlyos egészségi gondok kínozták, Svájcban bypassműtéten esett át. 73 éves korában, 1993. október 31-én Rómában hunyt el agyvérzés következtében. Giulietta – akit az életmű-Oscar átvételekor, a közönségre pillantva arra kért, hogy ne sírjon – alig fél évvel később követte férjét.
Ha érdekelnek más kultbait cikkeink is, olvasd el az előzőt is:
