Az iskolai szegregáció bizonyos szempontból olyan, mint a környezetszennyezés, vagy az adóelkerülés: könnyen meg lehet magyarázni, hogy ki miért csinálja, sőt, vannak, akik kifejezetten hasznot húznak belőle, össztársadalmi szinten azonban rendkívül káros jelenség, aminek végeredményben mind megisszuk a levét.
Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a szegregáció létezik – ahogy az adóelkerülés és a környezetszennyezés is. Ráadásul nagyobbrészt nem is az oktatáspolitika, hanem éppen hogy az érintettek a motorjai a szegregálódás folyamatának.
Persze nem akarnak ők rosszat másoknak, csak a saját gyereküknek akarnak jót, vagyis a szegregáció nem cél, csupán a döntés velejárója.
Az MTA Gyeremekesélykutató Csoportja a 23 leghátrányosabb helyzetű térségben azt kutatta, hogy kik azok, akik inkább vállalják a gyerek ingáztatásával járó kényelmetlenséget, de semmiképpen sem szeretnék a helyi iskolát igénybe venni. Illetve mik az indokaik, és milyen következményekkel jár ez a döntés.
Mint kiderült, ezekben a leghátrányosabb helyzetű falvakban így dönt szinte mindenki, aki megteheti: vagyis a középosztálybeli, tanult, és nem roma anyák jellemzően elhordják a helyi iskolából a gyerekeiket. Hátrahagyva ezzel a leghátrányosabb helyzetű családok gyerekeit, és nem kis mértékben hozzájárulva a szegregálódáshoz.
Miért baj?
Még mindig nagyon sokan nem értik, hogy miért baj az, ha a gyerekek képességeik, szociokulturális hátterük, vagy mondjuk aszerint, hogy romák vagy nem romák, egymástól elkülönülten tanulnak. Hiszen minden iskolában van csoportbontás matekból, ami nagyon helyes: a jók szárnyalhatnak, a kevésbé ügyeseknél pedig így több időt fordíthatnak a felzárkóztatásra. Csakhogy ez az iskolai elkülönülés szintjén nem egészen így néz ki.
Ha ugyanis egy iskolából, vagy osztályból kiemelik a jókat, az végeredményben a hátrányos helyzetű gyerekek még nagyobb lemaradásához vezet, holott éppen az iskola – mi más? – kellene, hogy kiegyenlítő szerepet töltsön be. Így azonban a leghátrányosabb helyzetű gyerekek integrációjának esélyei és jövőbeli kilátásai is jelentősen romlanak.
Az ő bajuk? Hát nem egészen.
Na de mi közük van ehhez a jól szituált, középosztálybeli családoknak? Végső soron annyi, hogy össztársadalmi szinten, segély, vagy központilag finanszírozott közmunka formájában ők, az adófizetők fogják eltartani azokat, akik megfelelő képzettség hiányában a piacról nem tudnak megélni. Vagyis igaz, hogy a jobb képességű és hátterű gyerekek a jobb iskolából kikerülve, felnőttként többet fognak keresni, ebből azonban sokkal több pénzt kell a nagy számú lemaradók eltartására fordítani az adójukból.
Egyre jobban leszakadnak
A hosszú távú hátrányok mellett azonban rövid távú problémákkal is szembe kell nézniük a szegregált intézményben maradóknak. Egy 2009-es kutatás szerint (Kertesi és Kézdi) a szegregált intézményekben egyértelműen romlik az oktatás minősége. Ennek három oka van. Az első, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek oktatása nagy többletterhelést jelentene, amit a pedagógusok többsége nem tud felvállalni, inkább lecsökkenti a gyerekek iránti elvárásokat, követelményeket.
A második, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek egy osztályban való tömörítése kedvezőtlen csoportnormákhoz, szubkultúrához vezethet, ahol akár kiközösítéssel is járhat az, ha valaki tanulni szeretne.
A harmadik pedig, hogy az oktatási rendszer anyagilag nem értékeli a tanárok plusz erőfeszítéseit, ami kontraszelekcióhoz vezet. A szegregálódó osztályokat, intézményeket a magasabban képzett, jobb pedagógiai eszköztárral rendelkező szakemberek elhagyják, a szolgáltatások minősége pedig leromlik. Holott éppen itt lenne szükség a legjobb, legtapasztaltabb, elhivatott szakemberekre.
Egy másik kutatás szerint (Fejes, 2013) 20–25%-ra becsüli azt a kritikus arányt, ami fölött a roma gyerekek tanulóközösségbeli aránya maga után vonja az oktatási környezet és színvonal csökkenését.
Tehát etnikai problémáról beszélünk?
Nem egészen. Igaz ugyan, hogy azokban az osztályokban, ahol a roma gyerekek többségbe kerülnek, csökkenni kezd az osztály iskolai teljesítménye, amit a kompetenciamérések is igazolnak. Ugyanakkor kutatások bizonyítják, hogy nem a roma gyerekek rontják le az osztály teljesítményét, hanem a roma gyerekek arányának növekedésével párhuzamosan az egész osztály teljesítménye romlik, mivel olyan mechanizmusok lépnek életbe, amelyek mindenkire hatnak. Az ilyen osztályokban az összes gyerek rossz(abb)ul teljesít, a nem romák is.
És erről bizonyos mértékben a tanárok is tehetnek, mivel a többségében roma osztályt eleve gyengébbnek könyvelik el magukban, megbélyegzik őket, ami visszahat a gyerekek teljesítményére. Az alacsony elvárás pedig úgy működik, mint egy önbeteljesítő jóslat, ami alól szintén nem tudják kivonni magukat a gyerekek.
Menő lesz nem tanulni és nem továbbtanulni
Szegregált közösségekben szintén gyakran alakul ki a már idézett, Kertesi és Kézdi által leírt „tanulással szembehelyezkedő kortárscsoporti szubkultúra”, és hogy rögtön le is fordítsuk: szívatják, és kiközösítik, aki tanul és tud valamit, ráadásul az a menő, aki a legpofátlanabb a tanárral, és a legkevésbé teljesíti az iskolai kötelezettségeit. Ez egy nagyon erős csoportnyomás, és az ilyen közegbe bekerülő diákok jellemzően „problémássá” válnak.
Ugyanakkor nem csak a tanulmányi eredményeket, és ezzel együtt a továbbtanulás esélyét, de a szándékot is jelentősen lerontja, ha egy osztály túlnyomórészt roma gyerekekből áll. Messing és Molnár 2008-as kutatása szerint, ha a roma gyerekek aránya meghaladja egy osztályban a 40 százalékot, meredeken zuhanni kezd az érettségit adó iskolában továbbtanulni szándékozók aránya.
Egyénileg racionális döntés, társadalmilag viszont csapda
Aki tehát megteheti, (vagyis a középosztálybeli, magasabb végzettségű, nem roma szülők), az nyilvánvalóan el szeretné kerülni, hogy a gyereke ilyen környezetbe kerüljön. Itt a csapda ebben az egész helyzetben. Bár a társadalom számára hosszú távon nagyon kedvezőtlen hatásai vannak, az egyén szintjén teljességgel racionális reakció gyermekek elhordása a marginalizálódó intézményekből.
A szülő tehát, amint megneszeli, hogy a helyi iskola szegregálódni kezd, úgy értékeli, jobban jár, ha elviszi onnan a gyerekét - okkal. Ezzel pedig máris tett egy további lépést az elhagyott intézmény spontán szegregálódásáért.
A szülőkhöz hasonlóan az iskolák részéről is racionális, hogy a jobban haladó” és „tehetséges” diákokat kiválogatják előmenetelük – és nyilván az intézmény jó hírnevének fenntartása – céljából. A szegregáció így a racionális szelekció mellékterméke, vagyis nem cél, hanem végeredmény, a dolog velejárója.
A Kiss Márta által jegyzett tanulmány végül megjegyzi, hogy az írásnak nem célja a megoldási lehetőségek tárgyalása, csak annyi, hogy a leghátrányosabb helyzetű térségekben mért eredményekkel bizonyítsa az égető társadalmi probléma kezelésének fontosságát.
Szerkesztői kiegészítés
Kedves jelenlegi és leendő hozzászólók! Attól, hogy nem tudjuk egy probléma megoldását, a probléma még létezhet. Ez a helyzet az iskolai szegregációval. Nem tudjuk a megoldását, nem csak mi, hanem például az oktatáskutatók sem, akik pedig nálunk lényegesen többet tudnak erről a kérdésről. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk ne lenne érdemes foglalkozni a témával, adott esetben elgondolkodni rajta.
Szerintem nagyon szemellenzősnek kell lenni ahhoz, hogy ne legyen egyértelmű, sokkal, de sokkal normálisabb, prosperálóbb országban élhetnénk, ha a felnövő generációknak jobb esélyei lennének tanulásra, munkára, végső soron pedig nem csak emberhez méltó életre, de arra is, hogy adóbefizetővé váljon, eltartsa magát, hozzátegyen a közöshöz. És nem csak a gyerekek 40 százalékának.
Ez olyan cél (kellene legyen), ami mindenkinek érdeke, mert például egy normálisabb, prosperálóbb országból talán nem vágyódna el a gimnazisták negyede, ami nekem, szülőként például tetszene, mert azért kevesen vannak azok, akiket kifejezetten boldoggá tesz a gondolat, hogy a gyerekük majd innen 1500-3000-7000 kilométerre éli le az életét.
Ahhoz, hogy ez valaha bekövetkezhessen, arra is szükség lenne, hogy mi, az emberek, a szülők, a társadalom fontosnak érezzük ezt a kérdést, és egyszer talán elegendő nyomást tudjunk gyakorolni például arra, hogy menjen annyi pénz az oktatásba, amivel megkezdhető lenne ennek a helyzetnek a megoldása.
Felesleges nekiugrani a torkunknak, amiért ilyen cikkeket merünk írni. Leírtuk: érthető szülői magatartás, hogy a saját gyerekének mindenki az elérhető legjobbat szeretné nyújtani. De pont arról (is) kéne szólnia egy társadalomnak (és oktatási rendszerének), hogy azok a gyerekek se vesszenek el, nőjenek bele egy reménytelen életbe, akik számára ez a szülők révén nem elérhető.
