Nemrég egy baráti beszélgetés kapcsán merült fel, hogy sportoljon-e a gyerek. Abban nagyjából egységesek voltak az álláspontok, hogy jó, ha mozog valamit és nem csak a képernyő előtt ül, de a versenysport témája már megosztóbbnak bizonyult.
A versenyszerű sport általános és középiskolás korban sokak szerint csak akkor hasznos, ha valóban élsportolót szeretnénk nevelni a gyerekből, nem beszélve arról, hogy az edzések miatt nem lesz ideje a tanulásra, és a sport a továbbtanulás és későbbi karrierje rovására megy. Nem beszélve a szabadidejéről és a lelki épségéről, hiszen egy komolyabban sportoló gyereknek viszonylag kevés ideje van bulizni, ehelyett kamaszkora legszebb éveit üvöltöző edzők uralma alatt kell töltenie.
Egy barátnőnk egyetemista korú gyermeke ugyanakkor épp néhány hete vált kiváló ellenpéldává: a húszéves lány művészettörténésznek tanul és egy neves nyugat-európai egyetemen nemrég épp élsportoló múltjának köszönhetően kapott meg egy több hónapos ösztöndíjat. Nem mintha a tenisznek bármi köze lenne a művtörihez: a külföldi egyetem nézetei szerint azonban az élsportolói múlt garancia arra, hogy a jelölt kitartó, fegyelmezett, és alkalmasint képes másokkal együtt dolgozni.
Érdemes-e tehát engedni, vagy akár biztatni a gyereket a versenysportra? Vagy ha túl sokat úszik, tuti nem megy egyetemre? Tényleg sírással telnek az élsportoló kamaszok mindennapjai? Egy olyan fiatal nővel beszélgettünk, aki bár kamaszkorát válogatott sportolóként töltötte, jelenleg orvosként dolgozik az ország egyik vezető intézményében.
Középiskolásként 5 x 1,5-2 órát edzettél hetente, hétvégén meccsek, plusz a tanítási szünetek idején, sőt olykor iskola helyett is edzőtáborok. Hogyan volt időd tanulni?
Egy átlagos hétköznapom úgy nézett ki, hogy iskola után megebédeltem otthon, majd elmentem edzésre, ami általában fél négykor vagy négykor kezdődött. Hat és hét óra között értem haza és ekkor kezdtem el tanulni. Sosem maradtam fent tíznél tovább, mert estére elfáradtam. Napi két-három óra tanulás bőven elég a középiskolai tananyag elsajátítására, de fontos, hogy ebben az időben száz százalékosan a tanulásra koncentráltam.
Nem akadályozott, hanem kifejezetten segítette ez az életmód annak a készségnek a kifejlesztését, hogy gyorsan, hatékonyan dolgozzak, és be tudjam osztani az időmet. Emlékszem, gimnáziumi osztálytársaim iskola után órákon át lézengtek gyorséttermekben, sörözőkben, vagy éppen hosszú délutánokon át ültek a könyvek fölött, mégsem volt ritka, hogy rosszabbul teljesítettek.
Gondoljunk Szilágyi Áron olimpiai bajnok vívóra, aki a Fazekas matek tagozatán érettségizett versenysportolóként. Gondoljunk Vajda Attila olimpiai bajnok kenusra, aki fogorvosnak készül. Dr. Steinmetz Barnabás a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Dr. Kiss Gergely a Szegedi Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Dr. Horváth Patrícia volt válogatott vízilabdázó, aki legjobb kapus díjat kapott egy világbajnokságon és egy olimpián, orvos. Folytathatnám a sort, de szerintem a lényeget már így is értik.
Az a tapasztalatom, hogy a tanulás és az élsport kapcsolatát a magyarok nagyon alábecsülik, illetve törvényszerűnek tartják, hogy egyik a másik rovására megy. Sokan csodálkoznának, ha tudnák, hogy a világ legelitebb egyetemein is mennyit számít a versenysportolói háttér, illetve mennyire jó ugródeszka tud lenni, ha az ember letett valamit az asztalra a sport területén.
Az USA és Ausztrália számos egyetemén elérhető sportolói ösztöndíj, de sok európai egyetem is várja az élsportolókat. Egyes magyar főiskolák és egyetemek is nyitottak élsportolók fogadására, ráadásul az egyetemi felvételiben is plusz pontot érnek a sporteredmények. Több sportoló ismerősöm szerzett külföldi egyetemeken diplomát, de van olyan, aki az Egyesült Államokon keresztül egészen Oxfordig jutott.
Mi a helyzet a szabadidővel? Én nem sportoltam, de rengeteget olvastam, koncertekre jártam, buliztam, csavarogtam a barátnőimmel. Nem bánod, hogy ebből mind kimaradtál?
Vajon egy sportoló sosem jár színházba? Dehogynem. Ha hétre hazaérek, akkor színházba is el tudok menni. Olvasni lehet a metrón, hétvégén, otthon az ágyban. Hetedikes koromban azt mondta a kémiatanárom, hogy velem nem érdemes foglalkozni, mert úgyis csak egy bunkó sportoló vagyok. Legalább őszinte volt. Azóta szereztem egy orvosi diplomát és leszigorlatoztam biokémiából is. Az biztos, hogy kevesebbet csavarogtam az utcán, viszont cserébe minden nap pezsgő szociális életet éltünk a csapattársakkal. Nem bánom.
Honnan tudjam, miben tehetséges egy óvodás vagy kisiskoláskorú gyermek, mit sportoljon?
Láttam nemrég egy interjút Dr. Magyar Zoltánnal (kétszeres olimpiai bajnok tornász és állatorvos), aki többek között arról beszélt, hogy kezdenek rájönni az emberek, mennyire fogékonyak a 3-7 éves gyerekek a tornára. Ez persze még nagyon messze van az élsporttól, mégis fontos, hogy ebben a korban játszva és észrevétlenül alapozzunk meg olyan koordinációt és testkultúrát, egyensúlyt, tartást, izomzatot, ami később az összes egyéb sportághoz is jó alapot ad, illetve ha nem is lesz sportoló a gyerekből, senkinek sem árt, ha nem egy csetlő-botló kétbalkezes.
Te hogyan kezdted? Azonnal megtaláltad a sportágadat?
Nem. Körülbelül három éves koromtól jártam művészi tornára, majd hatévesen egyszer csak kitaláltam, hogy nem akarom tovább csinálni. Előtte semmi bajom nem volt vele, de akkor valahogy hirtelen elegem lett. Ezután cselgáncsoztam, majd vívni próbáltam, de elég szervezetlenül működött az a vívó szakosztály és nem éreztem - sem én, sem a szüleim – a fejlődést. Közben néha úsztam meg lovagoltam, lehetőségtől függően, majd körülbelül tíz éves koromban jött a kosárlabda, amit már igazán komolyan tudtam csinálni.
Így aztán kosaraztál. Mennyi ideig, mikor és miért hagytad abba?
Körülbelül tíz éves koromban kezdtem és az érettségiig csináltam, ami nem számít hosszú karriernek, de az utánpótlás lépcsőfokokat ennyi idő alatt végigjártam a gyerekcsapattól a serdülőn és a kadetten át az ifiig. Közben bekerültem a korosztályos válogatottba, több éven át dolgoztam velük és nem sokkal az Európa-bajnokság előtt adtam le a szerelésemet. Azért hagytam abba, mert az orvosi tanulmányaimra való készülés kitöltötte akkor minden gondolatomat.
Tartottam tőle, hogy élsportolóként nem tudnék eléggé koncentrálni, de ma már látom, hogy kissé indokolatlan volt ez a félelmem, hiszen az évfolyamtársaim között akadt olimpikon és vízilabdázó is.
Mire figyeljen a szülő, amikor edzőt, egyesületet választ?
Nekem az a tapasztalatom, hogy az egyetlen kulcskérdés, hogy komoly emberek foglalkozzanak a gyerekkel már a legelejétől. Én legalábbis nem merném a gyerekemet akármilyen ovistornára járatni, ahol nem tudom, milyen képzettségű oktatók alkotják a szakmai stábot. Akkor engedném ilyenre, ha rendesen leinformáltam, hogy ki oktat, és annak az embernek mi az előélete és a szaktudása.
Alapvetően a nagyobb egyesületekben hiszek, hiszen azoknak van múltja, hagyománya, onnan nevelődtek ki a sikeres sportolók és számukra presztízskérdés, hogy alkalmas edzőket foglalkoztassanak. Ráadásul ha véletlen bejön az élet az adott sportágban, akkor jellemzően ezekről a helyekről indulhat jó eséllyel komoly versenyekre, illetve a válogatott sportolók is innen kerülnek ki. A nagyobb egyesületekben lesznek ambiciózus csapatársai, és ott kerül olyan kezekbe, akik tudnak vele profin foglalkozni, és ezen nagyon sok múlik az utánpótlás sportban.
A lelkes amatőrök nagyon kedvesek és szimpatikusak lehetnek, de ha szakszerűtlenül kezdik el alakítani egy gyerek mozgását, az hosszú távon előnytelen, és akár egészségtelen, balesetveszélyes is lehet.
Azt mondtad korábban, jót tesz, ha van követelmény, de lehet ez akkora nyomás is, amibe az érzékenyebb gyerek belerokkan.
Nem hiszem, hogy egy gyereknek bele kell rokkannia a követelményekbe. Ha akkora nyomást teszünk egy gyerekre – de akár felnőttre -, hogy belerokkanjon, akkor valaki valamit nagyon rosszul csinál. A versenysportnak soha nem volt célja összenyomni a gyerekeket az elvárások súlya alatt, viszont az tény, hogy elvárásokat és terheket kapnak már kicsi korukban, de szerintem ez sokkal inkább fejleszti és nem beteggé teszi őket. Személyes véleményem, hogy divattá vált egy egészségtelenül túlféltő nevelési attitűd, ami kissé elpuhult, gyakorlatiatlan és finnyás felnőtteket eredményez.
Az én edzőm országszerte hírhedt volt a kemény stílusáról, olyan megjegyzéseket kaptunk napról napra, amiket a mai napig emlegetünk. Ugyanakkor pontosan tudtuk, hogy szeret minket, és azért csinálja, hogy mindent megnyerjünk - mindent meg is nyertünk. Hozzáértő, elismert szakemberként neki is az volt a filozófiája, hogy csak a tehetséget piszkálja, hiszen a tehetségtelent nem érdemes, és csak kudarcélménye lesz.
Ha valaki tehetségtelen egy sportágban és ennek ellenére sírásig piszkálják minden nap, az egy nagyon amatőr hiba. Nem nehéz kitalálni, komoly szakember a tehetségtelen játékosát nem piszkálja, inkább elmondja a szülőknek, hogy nem várható különösebb karrier ebben a sportágban, ezért vagy válasszon másik sportágat, vagy ha akarják, akkor maradhat töltelékemberként, de ezt el kell fogadniuk. Ha pedig valakiben látják a lehetőséget és ügyes, annak úgyis van egy csomó sikerélménye, akármit is kiabál az edző, nem fog sírva fakadni.
Egyébként az igazi nagy ordibálásokat mindig azért kaptuk, ha lusták vagy fegyelmezetlenek voltunk. Ha egy technikai elem nem úgy sikerült, akkor arra nem mondtak semmit, maximum többet gyakoroltuk. Ha viszont lustaságból vagy flegmaságból nem futottunk vissza védekezni, elcsaltuk az erősítést vagy nem a megbeszéltek szerint vezettük a támadást, akkor aztán kaptunk. Szerintem ebből mindannyian csak profitáltunk, elsősorban emberileg.
A mai napig nem értem, hogy egyes szülők miért ok nélkül üvöltöző, idegbeteg edzők és sírva szenvedő gyerekek képét vizionálják azonnal, ha meghallják azt a szót, hogy élsport. Sok szülő talán a saját alacsony kudarctűrő képességét vetíti ki a gyerekére. Nálunk nem engedték, hogy a szülők jelen legyenek az edzésen, így biztosították a nyugodt munkát. Nem azért nem engedték be a szülőket, mert titokban kínoztak minket, hanem mert amint megjelentek a szülők, jöttek az indokolatlan aggodalmak, kifogások, kritikák és a szülők ilyen típusú okoskodása sokkal inkább hátráltatta a gyerekeket a fejlődésben, mint segítette őket.
Te az orvosi pályán érvényesülsz. A volt csapattársaid élete hogyan folytatódott?
Elég változatosan, van, aki a mai napig a sportból él, van, aki szült néhány gyereket, van, aki edzősködni kezdett, és vannak, akik külföldi egyetemeken szerzik éppen első vagy második diplomájukat különféle sportösztöndíjak segítségével. Olyan most nem is jut eszembe, hogy valaki ne szerzett volna legalább főiskolai diplomát. Van közöttük jogász, építészmérnök, gyógypedagógus, közgazdász, pszichológus, mérnök stb. Sokfélék. Olyanról nem tudok, hogy valaki lecsúszott volna, olyanról viszont igen, akinek korábban ért véget a pályafutása, mint ahogy szerette volna, és még keresgéli a helyét. Nehéz ezt feldolgozni, de szerencsére nincs letargiában ő sem.
Az általános- és középiskolai osztálytársaim helyett számomra a gyerekkori barátokat a sportolók jelentik. Tartjuk a kapcsolatot, időnként összejön az egész csapat egy kerti partira, de ennél gyakrabban hozunk össze egy-egy strandolást, mozit vagy vacsorát kisebb társasággal. Mégsem ezt tartom a legfontosabbnak, hanem azt, hogy teljen el akárhány év, akár egy szó nélkül, mindig számíthatunk egymásra és mindig nyitott ajtókkal várjuk a másikat. Valahol igaz az a kissé gejl közhely, hogy olyan az egész, mint egy nagy család, amihez nagyon jó érzés tartozni.
