A kamasz lusta, nem tanul és nem segít a háztartásban – ez az általános kép a tizenévesekről. A barátaival lóg, vagy otthon, szobájába zárkózva hallgatja a zenét, esetleg az utcákat rója. Ez persze sztereotip kép, vannak szorgalmas, teljesítményorientált tinik, és vannak, akik szívesen házimunkáznak.
De meg kell jegyezni, nem biztos, hogy irigylésre méltó szülő, aki elsőre annak látszik. Ha a tizenévesnek csak az iskolai teljesítményről és az otthoni teendőkről szól az élete, az azt jelenti, hogy nem merte vállalni az életkorának megfelelő kihívásokat, mint a szexualitás kibontakozása, szereppróbálgatás, önálló, a szülői mintával is szembenálló akarat, vélemény kialakítása. Tehát inkább aggódni, mint örülni kell, ha valaki túlzottan jókislány, jókisfiú, mert nekik valamikor később kell pótolni a serdülőkor feladatait.
De bizonyos elvárásokat a tizenévessel szemben is lehet, sőt szükséges támasztani, és bár fokozatosan érdemes lazítani a szülői felügyeletet, a biztonságérzetéhez továbbra is szüksége van a kamasznak arra, hogy ne engedje el a kezét teljesen a szülő. Ha iskolai vagy otthoni feladatokról van szó, a következő szempontokat érdemes szem előtt tartani.
Érezze a gyerek, hogy az ő kezében is van irányítás!
Rendben van, hogy az ötéves gyereket megkéri a mama, hogy jöjjön, magozzanak együtt meggyet, de a tizennégy évestől ne várjuk, hogy pontosan megmondjuk, mikor mit csináljon (pláne, ha a mikor azt jelenti: most), és ő ugrani fog. Egyébként az ötéves sem azért jön, mert minden parancsot kész teljesíteni, hanem mert izgalmasabb neki a közös élmény, amiben felnőttes feladatot is kap, mint bármi egyéb, amivel addig foglalkozott.
De a lényeg, hogy a kamasz jogosan igényel valamiféle autonómiát, azt, hogy ő is beleszólhasson, mi legyen az ő feladata, és hogy beoszthassa magának az idejét. Lehet, hogy az iskolából hazaérve szeretne a kanapéra heveredve olvasni, akkor ne döntsük el, hogy neki éppen akkor kell elmosogatnia.
Beszéljük meg vele, mi az ő feladata, amiben neki is legyen választási lehetősége, a kínálatból ő vállaljon valamit. És egyeztessük az elvárásokat. Például, ha ő viszi le a szemetet, akkor figyelnie kell, hogy mindig legyen még egy almacsutkányi hely benne, de hogy reggel vagy este viszi, ne próbáljuk megszabni, mert ezzel azt érzékeltetjük, hogy nála nincs semmi kontroll, és ez jelentősen csökkenti a motivációját.
Fokozatosan nőjön bele a feladatokba!
Sok szülő elköveti a hibát, hogy egyszer csak, mondjuk, mikor már tizenhárom éves a gyerek, észbe kap, hogy hiszen egy csomó dolgot ő is elvégezhetne már. Igen ám, de ha addig nem volt semmi feladata, nehéz lesz elfogadtatni vele a hirtelen jött elvárásokat. Sokkal könnyebb, ha eleinte, mikor kicsi, sok mindent együtt csinálunk vele, például együtt pakoljuk össze a szobát (még ha így lassabb is, mintha kiküldenénk, és rendet tennénk úgy, hogy nincs láb alatt).
Azután fokozatosan átadjuk neki a feladatokat, egyre több saját területe van. És nemcsak a saját dolgai kapcsán, hanem a közös, családi feladatokban is. Persze, ez akkor működik, ha anya nem rabszolga otthon, a gyerekek látják, hogy a szülők is egyeztetnek egymással, ki mit végez, és természetes módon nőnek bele ebbe, evidencia, hogy a család minden tagjának megvan a maga dolga.
Legyen képes a szülő átadni a felelősséget!
Egy anya mindig megkérdezte a gyereket: „ugye, tanulsz?”, ha csak összefutottak az előszobában, konyhában. Gondoljunk bele, ha amúgy egészen rá lennénk hangolódva a munkára, de valaki ötpercenként szemráncolva számon kérne: „ugye, dolgozol?”, mi is lebénulnánk, és képtelenek lennénk belekezdeni. Ha volt is belső motiváció, úgy érezzük, eltűnt, és csak egy külső nyomás nehezedik ránk, ami ellen védekezni akarunk, és ellene tartunk. Pedig természetesen adott a belső motiváció: a megismerés vágya, a siker utáni vágy, ha el nem vesszük a gyerektől.
Persze, jönnek nehézségek, amiken át kell őt segíteni biztatással, együtt örüléssel, de alapvető félreértés, mikor a szülő úgy áll hozzá, hogy a gyerek nem tanul, nem végez házimunkát, csak ha valahogy ráveszik. És ez a „rávevés” veszi el tőle a belső motivációt. Inkább teret, lehetőséget kell adni, utat mutatni, nehézségekben mellette állni, semmint préselni, nyomni előre.
Érzi a kamasz a hozzáállásunkat: alapvetően az ő feladatának tekintjük-e a feladatait, vagy folyton mi idegeskedünk miattuk. Ha valamiben megállapodtunk, számon kérhetjük a teljesítését, és rendelhetünk következményt az elmaradásához. De érezze a gyerek: nem mi rágjuk magunkat, teljesíti-e ezeket, hanem valóban az ő dolgaként kezeljük az iskolai és az otthoni teendőit.
A kamasz lustasága mögött gyakran a szülő kontrolligénye és bizalmatlansága áll. Erre az a szülői válasz, hogy „azért nem bízom benne, mert lusta”. Mégis úgy van: először kell bízni, és utána érik meg rá a gyerek. Felelősséget kell kapnia, hogy belenőjön.
