Ha karácsony, akkor Diótörő – pedig a kritikusok nem jósoltak nagy jövőt neki

Pjotr Iljics Csajkovszkij nevét senkinek sem kell bemutatni: az 1800-as évek közepétől meghatározó alakja volt az orosz és az egyetemes zenetörténetnek egyaránt. Magánélete nem volt boldog, hiszen egész életében rejtőzködnie kellett szexuális irányultsága miatt, ám a félelmet, a magányosságot, a szomorúságot vagy épp a romantikus érzelmeket hihetetlen szépséggel jelenítette meg műveiben. Nem véletlen, hogy három egész estés balett megzenésítését is rá bízták: A hattyúk tava és a Csipkerózsika után A diótörő című művet is ő alkotta meg. E. T. A. Hoffmann A diótörő és az egérkirály című meséjét írta át és zenésítette meg, folyamatosan egyeztetve Marius Petipa orosz koreográfussal. Hosszas viták után végül 1892 decemberére sikerült elkészíteni a zenét, ami Csajkovszkij utolsó színpadi műveként vonult be a történelembe. A bemutatója azonban nem úgy sikerült, ahogy várták. 

Elsőre cseppet sem volt sikeres

A diótörő ötlete a Cári Színházak főigazgatójától, Ivan Vszevolozsszkijtól eredt. A jelmeztervezés szakértőjeként olyan mesebalettet szeretett volna látni, ami látványvilágában minden eddigi balettet felülmúl.  A német író, E. T. A. Hoffmann A diótörő és az egérkirály című meséjét választotta ki, s annak id. Alexandre Dumas által írt változatát adta oda a koreográfus Petipának, illetve Csajkovszkijnak.

Utóbbinak ellenérzései voltak a két részre osztott, megváltoztatott mesével, főleg a második részben bemutatott Cukorországgal kapcsolatban. A látványos díszletek és jelmezek Csajkovszkij véleménye szerint elvonták a figyelmet a zene érzelmi tartalmától. Ennek ellenére a mese témája felébresztette érdeklődését, így hamar megírta az azóta világszerte ismert dallamokat. Az 1892. december 18-i bemutató ugyan a közönség tetszését teljes mértékben elnyerte, a kritikusok mégis lehúzták a darabot. Csajkovszkij életében nem ez volt az első olyan bemutató, amit a kritikusok fanyalogva fogadtak: sikertelen évtizedeiben már hozzászokott a negatív visszhangokhoz. Kellett hozzá néhány év, hogy a kritika véleménye megváltozzon, és bár először azt írták, hogy A diótörő nem fut be nagy karriert, a mű 1954-től mégis a karácsonyi ünnepségek kötelező elemévé vált.

A történet eredetileg másképp nézett ki

Hoffmann Diótörőjében a gyerekek karácsonyra egy óraszerkezet által működtetett mini mesevilágot kapnak, benne folyamatosan mozgó bábukkal. A kislány, aki a játékot kapta, belecsöppen a mesefigurák és az egerek (az őket vezető Egérkirály sokak szerint Napóleon mesebeli leirata) véres harcába, amiben a diótörő kis figurája lesz a hős. Végül sikerül győzelemre vezetnie a mesevilág tagjait, de addig sok bonyodalmon kell átverekednie magát. Marius Petipa megtartotta ugyan a csatát, de az egész mesevilágot teleaggatta szinte már túl édes és látványos nyalánkságokkal. Csajkovszkijnak ezt sikerült ellensúlyoznia a zenéjével, ezért is működhet ilyen jól a darab a mai napig.

Tekintettel a mesére és az édességekkel tarkított világra, kezdetben egy felnőtt kivételével csak gyerekek táncolták a balettet. A felnőtt táncosok 1919-ben kaptak helyet a színpadon, amikor Alekszandr Gorszkij szerelmi szállal egészítette ki az alaptörténetet. Innentől kezdve Mária hercegnő és a Herceg egymásba szeretnek, ezt pedig nem lehetett másokkal, csak felnőttekkel eljátszatni. 1934-ben újabb változtatások érkeztek Vaszilij Vajnonentől, a Mariinszkij Balett, majd később a Bolsoj koreográfusától. A mai napig zömében az ő koreográfiájára – Rudolf Nurejev és George Balanchine kiegészítéseivel – épül szinte az összes Diótörő-előadás.

Miért orosz, ha egyszer német?

A diótörő esetében egy német szerző meséjét zenésítették és koreografálták meg az oroszok. Tették mindezt úgy, hogy megtartották az eredeti német neveket, sőt a diótörőt is. Ez a konyhai eszköz a német kultúrában szerencsehozó, a családot védelmező szimbolikával jelenik meg, ezért nagy becsben tartják, s karácsonyra gyakran ajándékozzák a gyerekeknek. Érdekes az is, hogy az oroszok nemcsak a német kulturális utalásokat tartották meg, de a nagypolgári, nyugati típusú családi környezetet is.

A darab annyira nagyszerű és népszerű volt, hogy a forradalom után a minden nyugati eszmét gyűlölő szovjetek sem vették le a repertoárról. Sztálin és az összes nagy hatalmú vezető éppúgy megnézte karácsonykor, mint bárki más: a látványos harc és a gyönyörű balerinák mindenkit vonzottak. Mára pedig a német történet tulajdonképpen részévé vált az orosz identitásnak és balettnek. Először 1934-ben mutatták be Oroszországon kívül, méghozzá Angliában, a teljes hosszúságú produkciót pedig először az Egyesült Államokban láthatták a nézők 1944-ben, a San Francisco Opera Balletben.

Hazánkban először 1927-ben láthatták A diótörőt Barad Ede koreográfus munkájaként a Magyar Királyi Operaházban, de az igazi hazai sikert az ötvenes években hozta meg a Vajnonen-féle előadás. Bár a történet egyértelműen karácsonyi, a hazai vezetés nem volt hajlandó ezzel is a keresztény ünnepet támogatni, ezért a rendszerváltásig februárban, de gyakran a nyár vagy az ősz kellős közepén tűzték műsorra. 2015-ben Wayne Eagling és Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója frissítették fel A diótörőt, ők egy kápolnás és egy templomos jelenettel éppen a keresztény hagyományokat emelték be a darabba. A koreográfia változott, a szöveg is, de Csajkovszkij zenéje ugyanaz maradt.

Volf Katalin, a Magyar Táncművészeti Egyetem művészeti vezetője ezt mesélte nekünk a darabról és a folyamatos sikeréről:

„Az Operettszínházban egy vadonatúj koprodukciónak hála 11 előadás során adjuk elő a Diótörő-balettet ifjabb Harangozó Gyula koreográfus vezetésével. A legkisebbtől a legnagyobbig, tízévestől tizenkilenc évesig ötven táncosunk vesz részt az előadásokon. Jegyet alig lehet kapni, a Diótörő rendkívül népszerű, hiszen a karácsonyról, a szeretetről szól, a harc pedig csupán egy rossz álom, ahol végül a jó győzedelmeskedik a rossz felett. 

A történet koreográfustól függően változik. Hatvan éven át használtuk az első változatot, 2015-ben pedig egy teljesen új született. Mások a jelmezek, a gyerekjelenetek, a hangulat. Ám igazából bárhol is van az ember, ez a darab gyerekekről és gyerekeknek szól, de a felnőtteket is elvarázsolja. Családok jönnek együtt megnézni az előadásokat, ez közös élményt ad minden generációnak. Azok az egyetemes értékek, amelyek a karácsonyhoz kapcsolódnak, a darabban is megjelennek: a szeretet, a jóindulat, az adakozás, az egymásra figyelés.

A növendékek pedig annyira szeretik a Diótörőt, olyan nagy dicsőség a táncosok közé bekerülni, hogy szülői engedéllyel, önként járnak be próbákra a téli szünetben. Nagyon büszke vagyok mindannyiukra, csak gratulálni tudok a munkájukhoz.”