A rokonok unják, ő meg utálja: miért kell szerepeltetni a gyereket?

Karácsony körül mindannyian szeretnénk büszkék lenni valamire: a kidekorált otthonunkra, a karácsonyfánkra, a családunkra, s persze benne a gyerekekre, akiket évek óta taníttatunk zenére, versmondásra vagy valamilyen más kreatív tevékenységre. Teljesen érthető, ha szülőként szeretnénk ennek gyakorlati hasznát látni, és megmutatni minden nagynéninek és nagybácsinak, mit tud a csemeténk. Ráadásul a karácsonyi éneklés, versmondás nemcsak otthon vált szokássá, de a kultúrában is: az óvodai, iskolai karácsonyi műsorok előtt még házról házra jártak a gyerekek és gyűjtöttek adományokat egy kis műsorért cserébe. Ám ez nem jelenti azt, hogy a mai gyerekek mind élveznék a pluszszereplést az otthonukban, sőt. Hogy mindinkább tisztában legyünk a gyerekek igényeivel és reakcióival kapcsolatban, Csete Kitti pszichológust kérdeztük a karácsonyi szereplésekről. 

A nevetést könnyű félreérteni

Ahány gyerek, annyi reakció érkezik a kiöltözésre és a rokonok előtt előadandó műsorra.
„Vannak, akik már óvodás koruktól nagyon nyitottak, szeretnek szerepelni, előadni, akár nagyobb közönség előtt is” – jegyzi meg Csete Kitti. Bennük erős a belső motiváció, illetve külső jutalomként élik meg, hogy mindenki rájuk figyel, tapsot, elismerő szavakat kaphatnak. Fontos szempont itt az is, hogy kire hogyan hat az izgulás, a „lámpaláz” – van, akire serkentő hatással, van, aki viszont elfelejti miatta a szöveget, a betanult mozdulatokat, s ilyenkor elmarad a várt sikerélmény, esetleg fennáll a veszélye, hogy kinevetik őt. Ami pedig a felnőtteknek kívülről nagyon viccesnek hathat, belülről megélve akár szégyenteli, rossz élménnyé is válhat. Vannak olyan gyerekek, akik félénkebbek, introvertáltabbak, nem szeretnek mások előtt szerepelni, leblokkolnak, ha mindenki rájuk figyel, ők inkább szorongással telinek élik meg az ilyen helyzeteket.

A kötelező köröket a gyerekek sem szeretik

Olyan eset is előfordulhat, hogy az egyébként nagyon pörgős, hangos, nyitott gyermek abban az esetben, amikor kötelező megnyilvánulnia mások előtt, „megmakacsolja magát” és ellenáll a kérésnek. „Ilyenkor nagyon fontos, hogy a szülők ezt ne úgy értelmezzék, hogy gyermekük őket szeretné bosszantani ezzel” – fűzi hozzá a szakértő. Csupán arról van szó, hogy az óvodás gyermekeknek a spontán játék ad örömérzetet. Ha a gyermek magától berendezi a nézőteret és eljátssza, hogy ő előad valamit, akkor az egy játék. Abban tud igazán felszabadult lenni. Szülőként fontos arra törekednünk, hogy inkább ilyen élményei legyenek, esetleg segíthetünk berendezni a terepet, részt vehetünk a játékban. Az otthoni szerepléshez viszonyítva az óvodai szereplés abban más, hogy azt hónapokon keresztül gyakorolják, eljátsszák, lassan felépítve, közösségben, kántálva – így még az is megtanulja a dalokat, aki nem figyel oda, a többiekkel együtt „sodródva, utánzással” pedig berögződnek a táncok mozdulatai. Otthoni szereplés esetén ez nem mindig van meg. 

Nehéz eldönteni, mi legyen az idei műsor

Ha kíváncsiak vagyunk rá, kéne-e erőltetni az ünnepi szereplést, figyeljük meg a gyerek reakcióit. Ha jól érzi magát tőle, akkor nézzük meg, a rokonok hogy viszonyulnak ugyanehhez a kérdéshez, csatlakoznak-e az énekléshez, büszkén figyelik a produkciót, vagy inkább kínosan feszengenek, és felszisszennek a bakik láttán?
„Fontos, hogy a gyermek képességeit ne haladja meg a betanulandó előadás, illetve maga a felkészülés folyamata is mérvadó lehet” – mondja Csete Kitti. Ha az előadásra együtt készül a szülő a gyermekkel, többször elgyakorolják, s mindez jó hangulatban zajlik, ismerőssé válik a helyzet, akkor ez megalapozhatja azt az érzelmileg biztonságos légkört, ahol kisebb esélye van a szorongás felbukkanásának. Ha esetleg több testvér van a családban, és az egyikük szívesen ad elő, a másik viszont nem, akkor ne erőltessük azt, aki nem szeretne szerepelni, inkább találjuk meg azt a csatornát, amivel ő tud hozzátenni az ünnephez – lehet, hogy ő szívesebben rajzol, vagy segít a főzésnél. Mindenképpen értékeljük, köszönjük meg, bármivel is ad hozzá.

Amikor anya és apa nem veszi észre magát

Fontos megkérdeznünk magunktól, hogy miért is szeretnénk, hogy előadjon valamit gyermekünk? Kinek fontos ez? Mit szeretnénk ezzel elérni? Esetleg lájkokat gyűjtünk a közösségi oldalunkon?
„Ha a gyermek láthatóan ellenáll, elbújik, vagy a szorongás jeleit mutatja, remeg, sír, leblokkol, akkor ne erőltessük, hogy mindenáron előadjon. Még akkor se, ha tudjuk, hogy egyébként tudja a verset, éneket, képes lenne rá. Óvodás korúaknál pedig csak akkor adjon elő a gyermek, ha ez spontán úgy alakul. Legyünk velük nyitottak, ajánljuk fel a lehetőségét a szereplésnek, de semmiképpen ne erőltessük. Mi számíthat spontánnak? Ha például a gyermek azt látja, hogy a szülő is odaáll a család elé és előad valamit, aztán a testvér is odaáll és előad valamit – ilyenkor neki is kedve támadhat, hogy a már együtt begyakorolt vagy oviban tanult éneket elénekelje. Vagy megkérdezheti a szülő, hogy van-e kedve együtt elénekelni valamit, emlékszik-e, hogy milyen dalocskákat tanultak?”

Bezzeg a szomszéd Pisti nem nyafog, ha nyakkendőt kell venni!

Ha az otthoni légkör szeretetteljes, támogató, elfogadó, akkor a tiltakozó gyerek véleményét is könnyebben fogadják. Ám ha a szülők feszültek, akkor dühkitöréssel vagy megszégyenítéssel reagálhatnak a hirtelen lemondott produkcióra. Ezt mindenképpen érdemes elkerülni.
„Ne terheljük rá érzelmeinket a gyermekünkre, ne tegyünk megjegyzéseket, ne kiabáljunk, ne hasonlítgassuk másokhoz, ne címkézzük meg azzal, hogy »ő félénk, bátortalan, stb.«, mert egyszerűen az is lehet, hogy éppen akkor nincs kedve” – jegyzi meg Kitti. „A címkézéssel csak megerősítjük az adott tulajdonságot, nem segítünk neki abban, hogy feloldódjon a rossz érzés. Ha valaki a családtagok közül tesz megjegyzést, védjük meg gyermekünket. Amennyiben úgy látjuk, hogy csak bizonytalan, akkor segíthetünk neki megfogalmazni, hogy mit érez, miért nem szeretne szerepelni, mitől fél, mire lenne szüksége, hogy mégis elő tudja adni, amivel készült. Ezt lehetőleg kétszemélyes helyzetben tegyük meg, hátha a többiek előtt nem tud erről beszélni. Az is lehet, hogy csak egy kis biztatásra, bátorításra van szüksége. Karácsonykor mindenki arra vágyik, hogy észrevegyék, lássák őt, és hogy kapcsolódhasson azzal, akit szeret. Ha a gyerekünk ezt nem a szereplésen keresztül éli meg, akkor is számtalan egyéb lehetőségünk marad.”