„Már harmincöt éves, és még mindig nincs senkije, ez nem normális” – mondja Irma néni, szülőfalum hírhedt vénasszonya, amikor elteker mellettünk a 35 éves Sándor, az asztalos, aki időtlen idők óta egyedül tengeti életét. Sándorral – azonkívül, hogy beszorult a kis falu településjelző táblái közé – nincs semmi baj.Szellemes, ápolt, a fa pedig gyönyörű testű nőként formálódik keze között. Sándort szemmel láthatóan nem zavarják a magánéletében uralkodó magányos állapotok. Sándor köszöni, jól van, Sándor azonban szöget ütött a fejembe…
Elkezdek számolni, osztani, szorozni, és életemben először arra a rettenetes felismerésre jutok, a sokadik évet taposom úgy, hogy Sándorhoz hasonlóan én is egyedül vagyok, és a legjobb úton haladok afelé, hogy úgy végezzem, ahogy ő; ám míg a falu asztalosa a lelki béke csúcsa felé tart, én a mélyzuhanással járó fizikai tüneteket produkálok. Egy pillanatra bepánikolok, idegesség vesz erőt rajtam, letörök és elszomorodom saját magamon. Közelítek a harminchoz, és nagyon távol járok e korral járó ütemtervtől. Barátnők, volt osztálytársak már a boldogító igen után vannak, gömbölyödik a pocak, épül a ház, nő a kertben a pázsit meg minden.
Számot vetek az elmúlt évekkel, volt részem rengeteg jóban – és hasonlóan ennyi rosszban –, az évek során sok víz lefolyt a Dunán, de mindjárt itt a mágikus harminc, és nekem még mindig semmi komoly. A parámmal járó fiziológiás tünetek újra előjönnek. Kiver a víz, izzadok. Tudom, elcsesztem, végleg elbénáztam. Azt hittem, válogathatok, van idő bőven, elszúrtam. Ott volt V., a tökéletes idegen, aki szülőföldjéről soha nem tenné ki a lábát, de mit számít az, igaz, hogy mínuszokkal, de legalább megkaptam volna a hőn áhított külföldet, igaz, nem volt az szerelem, kölcsönös tisztelet inkább, de mégis, jobb, mint a semmi. Aztán ott volt Ch., aki az apám lehetett volna, aki hozzám képest lassú, higgadt, mindent elért az életben, minden olyasmit, amit én csak a televízióból ismerek. Aztán jött a szerelemes K. is, aki hajlandó lett volna akár saját szülőföldjét is elhagyni miattam, aki nem e-mailben, hanem postán küldte a kézzel írt, érzelmes levelet meg a nemzeti bonbont. De ott volt Z. is, aki egy szál tulipánt ragasztott az ajtómra, és apró meglepetéseket rejtett a postaládámba. Az alfahímek tökéletes példányai ők, akik azóta sikeresen megtalálták a boldogságot, akikkel én nem működtem.
Végleg elkeseredek, állapotomra Irma néni is rákontráz még egy nagyot, aki bekérdezi, mikor szülök már végre én is unokákat, olyan jó emberek a szüleim, megérdemelnék. Úgy érzem, gutaütést kapok, frusztrációm, dühöm, elkeseredettségem elviselhetetlen epéje marja a gyomrom, Irma nénit pedig otthagyom a fenébe. Szomorúan ballagok haza, úgy érzem magam, mint aki egy sikertelen vizsga után azon tanakodik, hogyan magyarázza meg a bizonyítványát. Első alkalommal érzek ilyet. Agyalok, elmélkedem, aztán környezetemre, az irigyelt barátnőkre gondolok.
Ott a legjobb barátnőm meg a debil pasija, aki miatt szegény hetente egyszer sírógörcsöt kap, akitől mellesleg már sokadik éve nem tud megválni, mondván, harminckét éves, ebben a korban már úgysem talál magának új párt. Egy másik kedves barátom, aki házas és családapa, az anyakönyvvezető óta érzi csapdában magát, szabadságát siratja, amit ugye valamilyen formában – stílusosan kompromisszumokkal terhelve – fel kellett adnia, de azóta is reméli, egyszer minden jóra fordul majd. Aztán ott a kolléganő, aki nyolcéves kapcsolatáról nem tud lemondani, igaz, két éve semmi szex, mert az már nem megy, de sebaj, a férfiból egyszer kiváló férj lesz meg apa. És akkor még nem beszéltem az idegesítő szomszédaimról: másfél éve házasok, kislányuk egyéves, és minden áldott este attól rettegek, melyikük nyúl először a konyhakéshez; esti mese helyett ordításra, sikoltozásra és káromkodásra alszom el.
Egyetlen épkézláb párkapcsolat nincs a környezetemben. Tényleg ez hiányzik nekem? Mégis mi a fenéért parázom én? Miért reszketek és remegek? Nem az egyedüllétről van itt szó, nem a magányosok félelme kínoz. Szó sincs erről. Az a társadalmi nyomás tesz tönkre, amelynek reklámarca maga Irma néni, aki egy követendő szent példát biggyeszt az orromra, amit ha nem tartok be, jaj lesz nekem. Innen jön hát a pánik, a frusztráció. A bélyegtől félek én is, amit majd akkor kapok, ha végleg csatát vesztek, és magányosan, férj, gyerek meg kutya nélkül végzem be. Én azonban ha a fene fenét eszik is, akkor sem akarok csak azért harmincévesen férjhez menni, harmincegy évesen szülni, összeköltözni, építkezni, mert Irma néni és a társadalmon nagy része ötéves tervben gondolkodik, és a szájára vesz, ha kilógok a sorból. Miért erőltetném azt, ami egyszerűen nem megy? Pánik letudva.
