Két éve a belvárosban, a hatodik kerületben béreltem egy kis földszinti lakást. Az első komoly luxus volt az életemben, először engedhettem meg magamnak, hogy egyedül vegyek ki egy egész albérletet – nem költözött oda velem se pasi, se lakótársak –, végre megkaptam a nyugalmat. A lakás egyszerű volt, tipikus albérlet, a hangulatot magam próbáltam feloldani:
a falakat homokszínűre festettem, és színes kiegészítőkkel, növényekkel pakoltam tele a harmincöt négyzetmétert. Szerettem ott lenni, néha még azt is elhittem, lakástulajdonos vagyok. A másfél év alatt a komoly szándékú udvarlók – talán nem véletlenül, de – elkerültek, ez az időszak szexuális tapasztalásokban, impulzusokban azonban olyan sűrű volt, hogy azóta is azt hiszem, ebben az életben ezen a téren mindent megkaptam. Anélkül, hogy komoly és mély kapcsolatom alakult volna ki bárkivel is, testben, szexualitásomban ezekben a hónapokban értem nővé.
A kísértés a szélrózsa minden irányából érkezett, olyannyira minden irányból, hogy saját kis albérletem négy fala között sem lehettem biztonságban, fölöttem egy szexuálisan felpörgetett pár lakott, a falak, a vezetékek pedig finoman továbbították a hangokat. Beszélgetéseiket nem hallottam, csak a magas deciebelek jutottak el hozzám, a sikítás, az ágy jellegzetes kopogása, a hörgés és a hangos kacarászás.
Pontosan nem tudtam kivenni, idősek lehettek-e, vagy fiatalok, bármennyire is furcsa, a másfél év alatt soha nem mertem venni a bátorságot, hogy fellopózzam, hogy bekopogjak, megnézzem, kik ők. Az udvarban, a kapuban számtalan lakóval, párral összefutottam, ilyenkor mindig árulkodó jelek után kutattam, melyek leleplezik, kik laknak az elsőn, de soha nem tudtam meg, kik voltak. A postaládával is próbálkoztam, azon mindössze egyetlen vezetéknév szerepelt.
Amikor először hallottam, hogyan zakatol és nyikorog az ágy, ennek ritmusára hogyan visít a nő és ordít a férfi, bevallom, zavarba jöttem – úgy éreztem magam, mint az első gyónáskor, amikor életemben először vallottam be a falu papjának legotrombább halálos bűnömet, miszerint paráználkodtam: bátyám nyuszis magazinjait lapozgattam. Feltehetően jólneveltségem riasztott be a hangok hallatán, akibe ugyanis azt nevelik, hogy leskelődni, hallgatózni nem illik, az automatikusan elszégyellni magát.
Napokig azon járt az agyam, hogyan jelezhetném feléjük, intim pillanataik fültanúja vagyok, mivel ez kivitelezhetetlennek tűnt, az első hangok hallatán bekapcsoltam a rádiót, de volt, hogy a legváratlanabb órákban, éjszaka, hajnalban ébredtem fel a vad sikolyra. Aztán már nem is akartam bekapcsolni a rádiót – a többi, sok millió emberhez hasonlóan akkor és ott én is megvilágosodtam, ráébredtem, ha nem teszem félre néha jólneveltségemet és a hittanórák etikettjét, sok jóról maradok le ebben az életben. Meg különben is, senki nem lát, nem hall – legalábbis reméltem.
Fülem idővel hozzászokott a parázna forgatókönyvhöz, tulajdon testemet sem hagyta hidegen a föntről érkező orgia. Gyakran hoztak lázba a hangok, ilyenkor szapora szívdobogások és zihálás közepette nyúltam magamhoz én is, miközben lélegzetvisszafojtva attól rettegtem, meghallanak. Ez az egész titkosság különleges és heves ízt adott az élvezésnek, azt hittem, egész testemben felrobbanok, és végleg lelepleződöm. Különös szégyen társult az önkielégítéshez, sokszor úgy éreztem magam, mint egy szánalmas kis beteg bűnöző, aki mások örömét használja fel egy kiadós élvezéshez, de gyakran oldoztam fel magam azzal a gondolattal, hogy az elsőn lakók túláradó szexuális energiájából tulajdonképpen nem is kértem, egyszerűen elért hozzám is.
A pasim is hallotta párszor a hangokat, először csak röhögött az egészen, majd férfiasan kommentálta a hallottakat: „Jó hosszan dugnak. Kitartó a csávó. Én már rég elmentem volna. Hogy sipákol ez a nő! Szerintem megjátssza. Csitt, most tuti a csávó nyal! Na, na, na, most mi van, nem hallok semmit! Menjetek már el gyerekek, aludni akarok!” Ilyen és ehhez hasonló beszólásokkal színezte a felvonást, de gyakran előfordult, hogy magához húzott – vagy én húztam magamhoz őt –, mindketten tudtuk, felizgultunk. Az is előfordult, hogy egy esküvőre készülődve, díszöltözetből hámoztuk ki egymást vadul, miközben megfeszülve ügyeltünk arra, hogy halkan csináljuk, nem hallhatnak meg minket. Abban a lakásban se ő, sem én nem tudtuk teli torokból élvezni a szexet, mindig lábujjhegyen, sokszor egymás szájára tapasztott kézzel szeretkeztünk.
Persze nem mindig örültem a föntről érkező áldásnak, vizsgaidőszak alkalmával, kialvatlanul és a vizsgastressztől elgyengülten kimondottan idegesített, hogy fölöttem két ember elképesztően jól érzi magát, de magányos pillanataimban gyakran éreztem féltékenységet is, fájt, hogy nekem nem lehet jó, hogy egyedül vagyok. Párszor előfordult, hogy a barátaim, a szüleim is ízelítőt kaptak az erotikus performanszból, mosolyogtunk egy jót, majd benyomtam a U2-t. Idővel azonban megszűntek a hangok, semmi nesz, apró zörej nem hallatszott felülről. Egy ideig nagyon vártam őket vissza, a legapróbb neszre is azt reméltem, újra kezdődik a titok, a lakás azonban elnémult, én pedig két éve kiköltöztem.
Kattints ide, ha a Dívány HOT! gyűjtőjére mennél további, témába vágó cikkekért!
