Miért írtad meg ezt a könyvet?
Egyáltalán nem könyvnek indult. A saját válási krízisem gyógyítására írtam több mint 400 oldalt, és fel sem merült bennem, hogy ebből könyvet írjak. Aztán rájöttem, hogy ez egy nagyon jó alapanyag lehet ahhoz, hogy végre írjak egy saját regényt, amire már nagyon régóta vágytam. Ha az ember magának ír, akkor nagyon őszinte, emiatt nagyon nagy mélységek is megmutatkoznak, én pedig azt gondolom, hogy annál jobb egy könyv, minél őszintébb. Aztán felfedeztem magamban, hogy rendelkezem azzal a bátorsággal, hogy a világ elé merem vinni ezt a történetet, így gondoltam megpróbálom.
Nem féltél a nyilvánosság elé állni a történeteddel?
De igen, később arra gondoltam, hogy mégsem kellene kiadni, mert nagyon önéletrajzi ihletésű. Bár van benne fikció is, de azért felismerhetőek vagyunk a volt férjemmel. De nagyon izgatott a kérdés, hogy megállja-e a helyét az írásom regényként, így elküldtem a Garbo kiadóhoz, ahonnan pozitív visszajelzést kaptam. Megkérdeztem a volt férjemet, mit gondol, hogy áll ehhez, aki látatlanban is rábólintott. Persze kíváncsi volt rá, nem azért, hogy megvétózza, hanem egyszerűen érdekelte. Aztán elolvasta, nagyon elismerően nyilatkozott róla és alig várta, hogy megjelenjen a könyv.
Milyen elismerést kaptál tőle?
Tetszett neki a mélysége, az őszintesége. Azt is fontosnak tartotta, hogy a könyv segít a hasonló sorsú embereken, márpedig valahol mindenki hasonló sorsú, hiszen szakítást mindenki átél. Elsősorban persze azoknak segít, akik hasonló cipőben járnak, ezért is bátorította a kiadást. Ez egyébként az ő nagyságáról is szól, hiszen azért elég hosszú utat jártunk be a válás során a kapcsolatunk rendezéséig, annak ellenére, hogy a 20 éves házasságunk példaértékű volt, sokan a csodájára jártak.
Ez egyébként a könyvben is megjelenik, hiszen sokak számára tanulságos lehet egy olyan nő története, aki folyamatosan a külvilágnak igyekszik megfelelni anélkül, hogy figyelmet fordítana a saját igényeire. Aztán persze megjelenik a másik hibáztatása, de nagy kérdés, hogy ki a felelős a saját sorsunkért? A másik, vagy saját magunk? Követünk-e valamilyen láthatatlan fonalat az életünkben, amit a saját szüleink mintájából göngyölítettünk le és húzunk magunk után?
Mi történt a megbékélés előtt?
Úgy indult, hogy baráti kapcsolatban szépen és intelligensen elválunk, ahogy illik. De sajnos nem sikerült ezt megőriznünk, és volt egy nagyon viharos időszak. Fél évvel a szétköltözésünk után olyan fordulatot vett ez a szépen induló válás, hogy eldurvult a helyzet, és nagyon nagy utat jártunk be a megbékélésig, ami már csak a gyerekek miatt is fontos volt. Ez a szál is egy nagyon fontos rész a könyvben, ahol a szomszédnő történetén keresztül megismerhetjük, hogy milyen egy feldolgozatlan és sárdobálással teli válási krízis megoldási törekvés nélkül.
Mi a különbség Júlia története, és a saját történeted között?
Tulajdonképpen maga a válás története teljesen egyezik. De többek között a szereplők munkája más, vagyis máshova van ágyazva a történet. Például van a könyvnek egy olyan fiktív vonulata, amikor egy autista kisfiúval dolgozom. Valójában gyászolókat segítek, de az ő világa párhuzamba állítható a saját történetemmel, hiszen én is nagyon szenvedek, és egy olyan kisfiúval foglalkozom, aki be van zárva a saját világába, a saját börtönébe. Kérdés, hogyha önmagunk börtönében találjuk magunkat, akkor meg merjük-e keresni a kulcsot? Júlia folyamatosan keresi a kiutat, de gyakran visszazuhan a korábbi düh és tehetetlenség állapotába, amikor már azt hiszi, túl van rajta. Úgy is mondthatnám, hogy hármat lép előre, kettőt hátra.
Hogyan élted meg a saját válási történeted?
Nagyon megviselt, ez egy igazi, mély gyásszal járó folyamat volt, annak az összes velejárójával. Megjelent benne a harag, a bűntudat, és rengeteg más érzelem is. Végigjártam minden stációt, amit be lehetett. Ahogy már említettem, én gyásszal foglalkozó szakember vagyok, így ez az akasztják a hóhért tipikus esete volt, de természetesen emiatt jobban tudtam magamon segíteni, hiszen ismertem ennek a folyamatnak a lezajlását.Tudtam, hogy egy krízis bármilyen fájdalmas is, hozzásegíthet a saját fejlődésemhez, ha megpróbáljuk megérteni önmagunkat, és nem csak sodródunk az eseményekkel. A gyógyulásnak volt egy másik szintje is.
Amikor naplószerűen írtam az érzéseimet, az volt az első szint. Ennek, és más segítségeknek köszönhetően, amikor úgy ültem le, hogy regényt írok, már gyógyultnak tekintettem magam. Ez már elvette az éleit, ettől sikerült az irodalom szintjére emelni, de maga a munka is gyógyító volt, a gyógyulás egy újabb szintje.
Mi segítette ezt a gyógyulást?
Az én gyászom egy különleges gyász volt abból a szempontból, hogy mivel már nem vagyok fiatal, ezért rendelkezem egy olyan tapasztalattal, hogy bármilyen krízisből képes vagyok kijönni, sőt újjászületve, szárnyalva folytatni az életem. Ez a tudás nyílván erőt adott, és ezzel párhuzamosan mentek az érzelmeim, ment egy nagyon mély gyászmunka, de közben folyamatosan tudtam, hogy ha túl leszek ezen, rám egy jó élet fog várni. Ez így is történt. Attól még nagyon nehéz volt, de még így is könnyebb, mint annak, aki teljesen sötéten lát.
Mit tapasztaltál magad körül, hogyan zajlanak a válások?
Sokan, akik ebben a korban válnak, vagyis az ötvenes éveikben, úgy élik meg, hogy vége van a világnak, többé nem lesz senkijük, egyedül fognak meghalni. Nekem ilyen nem volt. Az, hogy ennek a vége nem ragyogó napsütés lesz, fel sem merült bennem, de ettől még a gyász nagyon keserves volt. Ilyenkor az embert többek között státuszveszteség is éri, és nehéz megélni, hogy nem vagy valakinek a házastársa többé.
Ki segített a segítőn ebben az időszakban?
Egy szakaszon volt egy pszichológus hölgy, aki segített nekem. Vele sok mindent át tudtunk beszélni. Sokáig nem fordultam segítségért, aztán mégis úgy döntöttem, hogy igénybe veszem. Erre akkor került sor, amikor eldurvult a kapcsolat, akkor elmentünk mediátorhoz is. Ez a könyvben is megjelenik, bár ott segítőnek nevezem. Erre azért volt szükség, mert nem tudtunk egymással szót érteni.
Hogyan segítet a mediáció?
Nekem fantasztikusan sokat segített, hogy egyenként elmondhattuk, hogy mi zajlik bennünk. Így meghallgattuk egymást két külön ülésen, és a másiknak nem volt szabad reflektálnia, hanem a végén össze kellett foglalnia, hogy mi volt az, amit megértett a másik mondandójából. Tegyük hozzá, hogy ettől egy időre még mélyebbre kerültem, de mégis rengeteget segített, hiszen volt egy olyan időszak, amikor egymáshoz sem tudtunk szólni.
Mire tanított a válásod?
Sok tanulsága van, de nagyon fontos volt számomra, hogy az ötvenes éveimben ismertem meg a saját árnyékszemélyiségemet. Júlia is azzal szembesül, hogy nemcsak jóság van benne, nemcsak egy szinte tökéletes háziasszony és feleség, hanem nagyon sok indulat és düh is, hiszen évekig a háttérbe szorította a saját igényeit. Ez egy önismereti utazás, nagyon jó, hogy folyamatosan velem volt az önreflexióm, hogy láttam magamban a rosszindulatot, a haragot, láttam azt is, hogy hova visz a harag, ez egy nagyon nagy tanulság volt számomra.
Az pedig, hogy mivel lehet ebből kijönni, példa lehet mások számára. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy meg merjem mutatni, milyen mélyre mentem. Emiatt azt gondolom, hogy sokaknak segíthet a tudat, hogy ilyen mélyről is ki lehet jönni. Nagyon pozitív a könyv végkicsengése, és maga a valóság is nagyon pozitív. Persze ha az ember még időben elindul erre az önismereti utazásra és felismeri a saját igényeit, akkor a házasság megőrízhető. De úgy gondolom, még így is megérte, hiszen rengeteget tanultam önmagamról.
Fotó: Kováts Dániel
