Fotó:
Ruzsovics Dorina
Sétánk kiindulópontja az óbudai Sujtás utcai buszmegálló, ahonnan egyből be is lehet fordulni a Gázgyári lakótelepre. Itt előtte rögtön találhatunk is egy emléktáblát Almási Balogh Lorándról, a gázgyári lakótelep tervezőjéről.
A Gázgyári lakótelepházai három csoportra vannak osztva, a harmadik, U-alakú csoportban van a telep saját óvodája. Az egész olyan, mintha egy kisebb falut rendeztek volna itt be, ahol kert és szükséglakás is van.
Az épületek díszítése, az egyenzöld zsalugáteres ablakok, a belső falépcsős szerkezetek, a fából készült homlokzatok erősen emlékeztetnek Fleischl Róbert stílusára, aki a 19. kerületi Wekerle.telepet tervezte és építette.
A jellegzetes ablakos a zöld zsalugáterrel, amibe különböző minták vannak belefaragva.
Erre a kertvárosi jellegű megoldásra azért volt szükség, mert azok, akiket ide toboroztak dolgozni a gyárba, elsősorban vidékről érkezett emberek voltak, és drasztikus változás lett volna számukra, ha teljesen kiszakítják őket a fás-kertes környezetből.
A házakat elhagyva kis belső kertekbe is bepillanthatunk. Volt, aki nemcsak növényeket termesztett itt, hanem egy-két csirkét, sőt néha még disznót is nevelt.
Fákkal és bokrokkal tarkított kerülő ösvényen át érünk a Gázgyárhoz.
Az Óbudai Gázgyár az Újpesti vasúti hídtól délre található, egy 27 hektáros területen majdnem háromszög alakot formáz. Amikor kijelölték, ez még a város peremének számított, és a döntést nagyban befolyásolta a nyersanyagok vasúti és vízi szállítási lehetősége. Mivel a 20. század elejétől kezdve a gázfogyasztás egyre nőtt a városban, 1908-ban a főváros úgy határozott, hogy légszeszgyárat hoznak létre Óbudán.
A terveket Weiss Albert, egy elismert zürichi gázgyáros, Bernauer Izidor világítási igazgató, valamint Schön Győző mérnök készítették, és két éven belül be is fejezték. A gyár építése 1910-ben kezdődött. Először a Duna-parti védművet készítették el, majd a vasút iparvágányai és a közutak következtek. A gyár épületeinek és gépeinek nagy része már 1913-ban készen állt a termelésre, októbertől ez fokozatosan el is kezdődött, de a hivatalos megnyitót csak 1914. június 13-án tartották.
A beérkező nyersanyagok szinte minden részét hasznosították és feldolgozták: a légszesz mellett kokszot és kátrányt is gyártottak. A légszeszt a víztoronyban tárolták, a kátrányt pedig a ma is bejárható kátránytornyokban, ahol gravitációs úton szétválasztották a könnyű- és az útépítéshez.
A gyár a maga idejében nagyon korszerű volt, a legmodernebb technológiával működött, és napi 250 ezer köbméter gázt termelt. A Sulzer által gyártott dízel-aggregát, ami az első világháború alatt biztosította a villamos áramot Óbuda lakosainak, még ma is működőképes.
A négy torony a séta során teljesen bejárható. Kiépítették bennük a lépcsősorokat, így a víztoronyban például egészen az órákig felsétálhatunk.
A három kátránytorony medencéjében ha nagyon akarjuk, a legféltettebb titkainkat is elsuttoghatjuk - de bármilyen halkan is tesszük, arra számítsunk, hogy a másik toronyban is meg fogják hallani.
A gázgyár alatt egy hosszú pincefolyósó vezet végig, szinte egy kisebb labirintusra hasolít az egész.
A toronyba egy egészen hosszú lépcsősor vezet fel.
Ez a torony legteteje.
Fentről, az ablakokon át gyönyörű panoráma tárul elénk.
A területet mindkét oldalról nagyon őrzik, csak erre feljogosító kísérővel lehet a telepre be- és kilépni. Az egykori gyárterület déli részében – ahol a mérgező földet kitermelték, és a helyén egy négyszintes mélygarázs bújik meg – a Graphisoft Park kapott helyet. A még megmenthető ipari épületeket ezen a területen felújították és irodaházakká alakították.