Fotó:
Ruzsovics Dorina
A séta a Széll Kálmán (leánykori nevén Moszkva) térről indul. A téren egykor, a török uralom idején egy bánya állt, ami később bányatóvá, korcsolyapályává, majd sportteleppé alakult. A tér mai arculatát néhány évvel ezelőtt nyerte el, ekkor lakták be azok a növények, amik mellett csak úgy elsuhan a téren naponta áthaladó, több ezres embertömeg.
A belvárosi fák sokszor talpalatnyi földterületre vagy hatalmas dézsákba kényszerülnek, a téren alig egy-egy négyzetméter jutott nekik a túléléshez. A fölénk magasodó, árnyékot nyújtó növényeket azelőtt több nép istenként vagy szentként tisztelte, mások úgy hitték, hogy hallott emberek lelkei költöztek beléjük, amiket kivágásuk előtt ki kellett belőlük csalogatni, ha nem akarnak balszerencsét hozni a favágó fejére. Az észak-amerikai indián törzsek szerint pedig az emberiség a fáktól származik.
A Széll Kálmán tér órája mellett magasodú, vékony törzsű fa, a kőris fontos szerepet tölt be a germán mitológiában. Az Yggdrasil nevű világfa is kőris, aminek az ágai a felhőkig érnek, gyökerei pedig az alvilágig nyúlnak. A legenda szerint Odin az első emberpárt egy kőrisből és egy nyírfából teremtette meg.
A buszmegállók felé vezető lépcsősor mellett egy másik legendás fafaj talált otthonra néhány jukka és orgonabokor társaságában: a törpefenyő. Az ókori görög monda szerint amikor Ptüszt, a nimfát Pán isten szerelmével üldözte, fenyőfává változott, hogy elrejtőzzön előle.
Nem tudni biztosan, hogy a Széll Kálmán tér fenyői egykor nimfák voltak-e, mindenesetre egészen költői okokból kerültek a térre: jól tűrik a fagyot és a szennyezett levegőt.
A tér déli oldalában ültetett, rózsaszín rózsabokrok között határozottan tetten érhető az emberi kéz nyoma, ami nélkül ezek a növények nem maradnának életben. Töveik között öntözőcsövek kígyóznak, a kőperemen zöldhulladékkal teli zsákok sorakoznak. A piros rózsa teremtéstörténetét szintén a görög mitológiában kell keresnünk. A monda szerint a vadászat közben életét vesztett Adónisz véréből nyíltak ki.
Szinte minden nap átvágok a Széll Kálmán téren, és eddig fel sem tűnt, hogy a villamosmegálló melletti korlátra vadszőlő fut fel. A növényvakság fogalmát két amerikai tudós alkotta meg a 20. század végén: eszerint szinte vakok vagyunk azokra a növényekre, amik mellett a mindennapjaink során elhaladunk. Ennek oka, hogy minél kevésbé hasonlít ránk egy lény, annál nehezebben emlékszünk rá a későbbiekben. Ugye mennyivel egyszerűbb visszaidézni annak a kiskutyának az alakját, aki a buszmegállóban elhaladt előttünk, mint azt, hogy a szomszédunk milyen növényeket termeszt az erkélyén?
A Vérmező út mentén terebélyes lombú fa nyújtózkodik az ég felé: a bálványfa. Meglepő, hogy bár invazív faj és agresszíven terjeszkedik, hazájában, Indonéziában mennyországfának nevezik.
Jellegzetes szaga miatt a bálványfát sokszor összekeverik a Széll Kálmán tér egy másik lakójával, az ecetfával, pedig valójában nincs közük egymáshoz.
Az ecetfa árnyékában egy ma igen népszerű növény, a levendula bontogatja virágait. Népszerűsége ellenére nem maradt fent olyan kultúrtörténeti forrás, ami szimbolikus jelentését említené. A hozzá fűződő városi legenda viszont, miszerint molyirtó hatással bír, nem bizonyított. Az illata miatt mindenesetre továbbra is érdemes belőle a ruháink között tartani.
A Mammut leheveredésre csábító pázsitszőnyege is több mint kopár városi sztyeppe.
A járda menti zöld sávban pasztell-lilába forduló méregzöld levelek ringatóznak a forgalomszélben. A zsályára már az ókorban is fontos gyógynövényként tekintettek. A 10. századi arab orvosok úgy vélték, segítségével az ember szert tehet a halhatatlanságra. Európában is úgy vélekedtek, minden betegségre gyógyírt jelent, csak a halált nem állíthatja meg. Ebből az elképzelésből származik a szólásunk is, ami szerint „halál ellen nincs orvosság". Keletkezésének idejében viszont ez így hangzott: „Miért kell meghalnia annak, akinek a kertjében zsálya nő?"
Vannak olyan növények, amelyek önként vállalják a kegyetlen városi körülményeket. Általában az út szélén, a járdák mentén nőnek, és nem törődnek azzal, ha megtapossák őket, hiszen a mezőn legelésző állatok patái alatt már megbékéltek sorsukkal. Ezek sokszor a gabonák rokonai vagy gyógynövények, ilyen például a lándzsás útifű, aminek még a neve is fellelhetőségének színterére utal.
A lándzsás útifű teája köhögéscsillapító, frissen szedett levele pedig jótékony hatással van a sebekre és a bőrbetegségekre. A népi kultúrában fontosnak tartották, hogy ismerjék a növények áldásos hatásait. Az ősmagyarok viszont úgy gondolták, hogy nem elég ismerni, meg is kell nevezni azokat, hiszen a kimondott szónak is ereje van. Ha mégsem tudták, hogy az adott füvet mire használhatják, Szent György éjszakáján hallgatóztak, mert ilyenkor megtudhatták a titkokat.
A cserepes növények eredetét szintén az ókorban kell keresnünk. A görögök Adónisz halálára egy különös szertartással emlékeztek meg. Gyorsan csírázó magokat ültettek törött cserépdarabokra, majd az első hajtások megjelenése után feltették őket a tetőre, de többé nem néztek feléjük. Az elszáradt növénykezdemények a fiatal Adónisz halálát jelképezték.
A Lövőház utca éttermeinek teraszai közé kanyarodva az egyik legjellegzetesebb városi növényrendezéssel szembesülünk: a kandelábervirágokkal. A lámpaoszlopokat leomló muskátlifürtök koszorúzzák. A muskátlit ma már szinte minden háztartásban megtaláljuk, pedig nem mindig volt ilyen elterjedt.
Annak ellenére, hogy az alpesi szállók erkélyeit és ablakmélyedéseit el sem tudnánk képzelni muskátli nélkül, a növény Dél-Afrikából származik. Európában először csak Anglia főúri kertészeteiben jelent meg, majd elterjedt az egész kontinensen, végül a parasztudvarokban is helyet kapott.
A növények mindenhol jelen vannak, és Budapest legforgalmasabb terei és utcái sem jelentenek kivételt. Akármilyen messze sodor minket a fejlődő civilizáció a természettől, mindig érezzük közelségének szükségét. A globális felmelegedés tüneteinek felerősödésével pedig egyre jobban érezzük, hogy milyen nagy szükségünk van a jelenlétükre még a főváros közepén is.