Fotó:
Kaszás Tamás / Dívány
Az alapítvány szállóján minden reggel hatkor van ébresztő és hétkor el kell hagyni az épületet. Minden holmit magukkal kell vinni.
Ha nincs nagyon hideg, akkor általában párjával, Gáborral az egykori Köztársaság téren szoktak sok időt eltölteni, vagy tömegközlekedésen utazgatnak.
Egyedül, nőként nemcsak nagyon kemény, de veszélyes is az utcán élni.
A nappali melegedőkbe sok hajléktalan mai napig nem szívesen megy. Több nő is azt meséli, hogy egyes helyeken elviselhetetlen állapotok vannak, ami természetesen azzal is összefügg, hogy ezek az intézmények valóban a hajléktalanok olvasztótégelyei, és egy helyre kerülnek a hajléktalantársadalom különböző rétegei.
Júliát már jól ismerik a környéken.
Bár sok embert ismer, csak kevesekkel barátkozik, amolyan magányos farkasnak tartja magát.
Mindig, mindenhová vinnie kell a két szatyrát, amik gyakorlatilag az összes vagyonát jelenti.
A forró tea ilyenkor életmentő lehet. Júlia át van fagyva, így többet is megiszik egymásután.
A várakozók sorszámot kapnak. Aznap közel kétszáz embert evett a téren.
Júlia többször volt már pszichiátrián, és ez gyakori a hajléktalan nők körében, mint ahogy magas köztük az antidepresszánst és egyéb pszichoaktív szert szedők aránya is.
Júllia mindig tudja, hogy hol van a közelben ételosztás.
Egy adagot eltesz Gábornak, a párjának.
Több órás fázás után elindul találkozni Gáboral.
Gábor rossz fizikai állapota ellenére sem hajlandó szállóra menni.
Gábor elmeséli, hogy tíz évvel ezelőtt még volt egy önkormányzati lakása, és villanyszerelőként munkája, de mindent elvesztett, amikor elgázolta egy autó, és hónapokat kellett a kórházban töltenie.
,,Persze, gondolok rá, mi lesz ha egyedül leszek. De hát az, ami eddig is. Túl kell élni az életet."
Mínusz 12 fokban elviselhetetlen már fél óra után is.
A Rés Alapítvány előtt már háromnegyed ötkor közel harminc nő várakozik. Aki később érkezik, nem biztos, hogy kap már helyet.
Esténként meleg vacsorát, és teát kapnak.
Aznap civilek hoztak gyümölcsadományt és egy óriási edény lencsefőzeléket, amiből mindenkinek jutott bőven.
Júlia megőrizte humorát, még a legnagyobb hidegben is képes volt nevetni. Azt mondja, már nem is nagyon emlékszik arra, amikor nem az utcán élt.
Lényegében egész életében csak az intézetet és az utcát ismerte, esetleg barátnőknél húzta meg magát bizonyos időszakokra, ahonnan rendszerint mennie kellett. Egyedül, nőként pedig nemcsak nagyon kemény, de veszélyes is az utcán élni.