Egerből sétáltam fel Budapestre egy körömcipőben

A  leghidegebb hónapok minden fedél nélkül élő számára az év legkeservesebb időszakát jelentik, de talán különösen nehéz hetek a nőknek, akik alapvetően is jóval kiszolgáltatottabb helyzetben vannak mint a férfi sorstársaik. Budapesten (a vidéki térségekkel ellentétben) a legtöbben ugyan találnak maguknak éjjeli szállót éjszakára, de ezekről a helyekről a kora reggeli órákban nekik is menniük kell, vagyis a nappalokat még át kell vészelniük valahogy. Ez a kemény mínuszokban még úgy is embert próbáló feladat, ha igénybe tudják venni a nappali melegedőket (ha vannak olyan szerencsések, hogy a településükön egyáltalán van ilyen). Hogy rálátást kapjunk, milyen  télen az utcán létezni, és hogy miért nehezebb nőként a hajléktalanlét, csatlakoztunk Júliához, aki már évtizedek óta él fedél nélkül a fővárosban.

„Na, megmozdulsz kis nő, vagy mi lesz?”

- kérdezi tőlem egy asszony, és választ sem várva a két bevásárlókocsijával előrenyomul a sorban, hogy kapunyitáskor majd minél hamarabb bejuthasson a Rés Alapítvány Női Éjjeli Menedékhelyére. A többi nő kezében is egy-egy megpakolt zacskó, táska vagy bőrönd. Ezek tartalmazzák lényegében minden vagyonukat, amiket jellemzően olyan tárgyak alkotnak, amelyek a mindennapjaikhoz szükségesek: váltóruha, tisztálkodási szerek, takaró vagy hálózsák. Személyes holmijuk alig akad. Ha van is, azokat zsebeikben vagy pénztárcáikban őrzik: leginkább fényképek, dokumentumok, levelek egy másik életről, ami, ahogy később megtudjuk tőlük, az utcáról már nagyon távolinak, nem is a sajátjuknak tűnik.

Az éjjeli szálló ajtaja előtt ácsorgók láthatóan nehezen viselik a várakozás perceit. Sorra gyulladnak a cigik, földre tapadnak a tekintetek, és arról panaszkodnak egymás között, hogy ebben a hidegben teljesen átfagytak estére. Érthető, hiszen egész nap mínusz tíz körül járt a hőmérséklet. A kora esti sötétben nehezen kivehetők az arcvonások, de első ránézésre is szembetűnő, hogy legtöbbjük korántsem felel meg a sztereotip hajléktalanképnek: ha a buszon látnám őket, sokukról nem mondanám meg, hogy az éjjeleket egy hajléktalanszállón töltik. Miközben pásztázom a nagykabátos nőket, akik zömében idősebbek, kiszúrom Júliát. Ugyanolyan áll alatt megköthető, hófehér kötött sapkát visel, amilyet én is hordtam gyerekkoromban.

Ötkor megindul a sor. A beléptetést az alapítvány két fiatal munkatársa, Gyenes Zsófi és Lengyel Lea végzi: mindenkivel felíratják a személyes adatait, és megkérik őket, hogy akinél van alkohol, az adja le az ügyeletesnek. Majd reggel visszakapja távozáskor. Ugyan bent tilos az alkohol és drogfogyasztás, a legtöbb éjszakai hajléktalanszállással ellentétben itt nem küldenek el senkit, csak mert állapota nem szalonképes, vagy nincs nekik ÁNTSZ igazolásuk. Buzás Endre, az éjjeli menedékhely munkatársa elmondta, hogy az intézmény alacsony küszöbűsége nem véletlen.

A nők ugyanis sokkal kiszolgáltatottabbak az utcán, mint a férfiak 

Nem ritka, hogy alkalmanként brutálisan megverik, kirabolják, megerőszakolják őket. Gyakorlatilag az életük része az erőszak és a kiszolgáltatottság állapota, ezért jóval biztonságosabb számukra, ha éjjelente a szállón tartózkodnak.  A Rés éjjeli menedékhelyére pont ezért csupán két okból nem mehet be valaki: ha betelik a létszám, vagy ha az illető korábban valamiért tiltólistára került, ami annyit jelent, hogy lopott, esetleg fizikailag bántalmazta társait vagy az alapítvány dolgozóit.

A Rés Alapítvány Éjjeli Női Menedékhelye közel húsz éve működik, és anno az elsők között dobott mentőövet azok számára, akik nem fértek be a csekély létszámmal működő éjjeli, vagy az átmeneti szállókra. Nyáron 35, télen 50 főnek tudnak szállást, meleg vacsorát, teát, törölközőt biztosítani, de lehetőség van tisztálkodásra, mosásra, szárításra, a saját értékek elzárására, vagy hozott étel megmelegítésére, valamint szociális munkás segítségével, szociális ügyintézésre. Szükség szerint igényelhető vatta, intimbetét, tisztálkodási szerek vagy kötszer is – alapdolgok ezek, de a hajléktalanság mércéjével már ez is óriási segítség egy utcán élő számára.

Lea kevesebb mint egy éve, míg Zsófi már hat éve dolgozik az éjjeli szállón, utóbbi már komoly pályafutásnak számít: a hajléktalanellátásban dolgozók közt a kiégés és a munkával járó kevés sikerélmény miatt gyakori a fluktuáció. Zsófi azt mondja, ő még messze van a kiégéstől, ez köszönhető annak is, hogy az intézmény vezetősége kiemelten figyel arra, hogy a munkatársak teamben, szupervíziót is igénybe véve dolgozzanak, ezek ugyanis segítenek a burn out elkerülésében. 

"Nekünk talán azért is könnyebb, mert viszonylag fix csapat jár ide, így a legtöbbjüket jól ismerjük, tudjuk, mire számítsunk. Pont ezért hatni is tudunk rájuk, és tudjuk, kihez hogyan kell szólnunk. Mi osztjuk be őket a szobákba is (a legtöbb éjjeli szállón mindenki oda fekszik, ahol üres matracot talál  - a szerk.), így még véletlenül sem kerülnek egy helyre azok, akikről tudjuk, hogy valószínűleg összebalhéznának" - mondja Lea, aki szerint egy ilyen munkahelyen, ahol rengeteg nehéz sorsú emberrel kell nap mint nap foglalkozni, nagyon fontos segítség a humor. Annak pedig szerencsére sem ők, sem egyes lakók sincsenek híján.

"Pedig nem sok okunk van nevetni. De megette az egészet a fene, ha már röhögni sem tudunk egy jót."

Ezt már az egyik nő, Erzsébet mondja, aki egyébként ismerős a 4-es 6-os villamos vonaláról. Ő ugyan nem szeretné, ha lefotóznánk, de azért gyakran megjelenik mellettem, hogy valamit meséljen magáról, megmutassa a keresztanyja fotóját, valami vicceset szóljon, vagy csak hogy érdeklődjön a "szocmunkásoktól", hogy mikor mehet már ki cigizni. "Erzsi, de hát most nyomta el! És tudja, hogy ebben a hidegben csak ötösével mehetnek ki dohányozni, mert amúgy egész este nyitogatnák az ajtót, és a vége az lenne, hogy kihűl az egész hely és befagy mindenkinek a feneke" –  válaszolja türelmesen Lea, aztán hozzám fordulva megjegyzi: "Itt azért nem nagyon lehet unatkozni."

Míg Júliát keresem, nem tudom nem észrevenni, hogy az intézményben szinte minden berendezési, használati tárgy az utolsókat rúgja, a rozoga csaptól kezdve a kifeküdt matracokig. Üvölt a helyről, hogy karbantartás és az évi egészségügyi festés mellett ráférne az intézményre egy komolyabb felújítás. Ez az alapítvány munkatársai szerint ez részben meg is fog valósulni, ugyanis nemrég pályázaton nyertek némi támogatást, eszközbeszerzésre.

 De a higiéniával nincs gond, a WC legalábbis sokkal tisztább mint némely felkapott, Madách téri hipszter helyen, bár ez még mindig nem általános sok éjjeli szállón, vagy nappali melegedőn. Legalábbis ezt állítják az ide járók. "Itt nincsenek bogarak" – emeli ki Bea, aki épp a sebes lábát kötözi a számára kijelölt ágyon, amit csak egy pillanatra hagy abba, hogy értetlenkedve rám nézzen: "Hogyhogy milyen bogarak? Hát csótány, meg ilyesfélék! De volt már olyan is, hogy a matrac alatt használt női betétet találtam, és én is pont ilyen fintort vágtam, mint most maga" – mutat betadinos ujjával az arcomba. Majd visszafordulva a sebkötözéshez még hozzáteszi, bár ezt már inkább már csak úgy magának: "Jó, tudom, ez annak a szégyene, aki csinálta, de azért jó lenne, ha rendesen ki tudnának takarítani az éjszakai slepp után. Főleg, ha vannak köztük ilyen retkesek.

A Réshez hasonló budapesti éjszakai hajléktalanszállók (szakkifejezéssel élve: alacsony küszöbű éjjeli szállók) között csak három olyan működik, amelyek kizárólag nőket fogadnak. A másik két helyen (és úgy általánosságban az éjjeli szállókon) alapfeltétel a józanság és az ÁNTSZ igazolás, hogy valaki szálláshelyhez jusson, sőt a három közül az egyikbe csak az mehet be, aki az utcai szolgálat beutalójával érkezik és egy előzetes meghallgatáson is részt vesz. A három intézmény így 193 férőhelyet biztosít, ezenkívül több olyan éjszakai szállás is működik, ahol a férfiak mellett nőknek is biztosítanak szálláshelyet. A Menhely Alapítvány diszpécserszolgálata által készített tájékoztató füzet alapján 486 ilyen hely áll rendelkezésükre, ez pedig a szakember szerint elégségesnek bizonyul a fővárosban.

Az étkezőben találok rá Júliára, aki immár sapka nélkül, macis pizsamában kanalazza az aznapi vacsorát. 

Elégedett a napjával: nem kellett sokat fáznia

Ráadásul a nappali melegedőn kétszer is kapott a kedvenc ételéből. Egyáltalán nem zavarja sem a kamera, sem a kérdéseim, sok sortársához hasonlóan érezhetően jól esik számára, hogy valakinek a figyelme csak rá fókuszál. Szívesen beleegyezik abba is, hogy másnap (amikorra az időjárási előrejelzés egyébként az idei tél egyik legkeményebb, mínusz húsz fokos napját jósolja) elkísérhessük.

A 67 éves nő története klasszikusnak mondható: sok hajléktalanhoz hasonlóan ő is az állami gondozásból kikerülve vált fedél nélkülivé. Ma már ugyan kevesebb az olyan állami gondoskodásban felnőtt, aki az utcára kerül, de a hajléktalanok ötödét még mindig az egykori "intézetisek" teszik ki. Még annak ellenére is, hogy azóta a lakóotthonokkal, a nevelőszülői hálózattal és a jól felépített utógondozással már jóval messzebb jutottunk a gyereknevelésre teljesen alkalmatlan, szocialista típusú intézetek rendszerétől, ahol a neveltek nemhogy megfelelő iskolai végzettséget nem szerezhettek, de még az alapvető életvezetési feladatokat sem tanították meg nekik. Ezekre sem a nevelőintézetek működési struktúrája, sem a szakmailag inkompetens, gyakran brutális nevelőgárda sem volt alkalmas. Így egyáltalán nem kell azon csodálkozni, hogy sokan 18 évesen úgy kerültek ki az egykori Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetekből (ennek volt közismertebb rövidítése a gyivi - a szerk.), hogy fogalmuk sem volt arról, hogyan kell magukról gondoskodni, munkát keresni, a pénzt beosztani, vagy akár egy rántottát elkészíteni.

Júlia pedig még jócskán ennek a rendszernek az áldozata, aki soha sem tapasztalta meg, milyen ha az embernek saját családja és otthona van. Lényegében egész életében csak az intézetet és az utcát ismerte, esetleg barátnőknél húzta meg magát bizonyos időszakokra, ahonnan rendszerint egy idő után mennie kellett. Egyedül, nőként pedig nemcsak nagyon kemény, de veszélyes is az utcán élni.

"Hoppá Julcsi, téged mindjárt leütnek!"

Meséli Júlia, mit gondolt, amikor fiatalabb korában egyszer belekötött pár suhanc, majd némi büszkeséggel hozzáteszi: "Szerencsére amilyen vékony kis nő voltam, - nem mintha most kövér volnék -, annyira harcias meg erős. Simán levertem a fiúkat. Nem is mertek nagyon kikezdeni velem. Egyszer a hajánál fogva rángattam ki a szórakozóhelyről az egyik manust, mert rám szállt" - emlékszik vissza, amikor még gyakrabban került veszélyes helyzetekbe. Bevallása szerint sok ilyen volt, de általában szerencsésen megúszta. Aztán összeismerkedett Gáborral, akivel több mint húsz éve sorsközösséget alkotnak.

Habár Júliáék kapcsolata kiegyenlített viszonyrendszernek tűnik, a legtöbb hajléktalan nő sokszor csöbörből vödörbe kerül, főleg azok, akik egy bántalmazó kapcsolatból, mindent hátrahagyva menekültek el otthonról és váltak fedél nélkülivé. Az utcán élő nők nagy része ugyanis párkapcsolatban él, de ezek sokszor nem érzelemre épülő viszonyok: sokkal inkább a kiszolgáltatottság működteti őket, védelemért cserébe pedig gyakran kihasználják, és nem ritkán bántalmazzák őket.

Az egyedülálló nők ráadásul nemcsak az erőszaknak, rablásnak, hanem a prostitúciónak is könnyen áldozatul eshetnek. A munkatársak szerint pár évvel ezelőtt előfordult, hogy a stricik autókból figyelték az intézmény előtt felsorakozott nőket, és aztán klasszikus módon, érzelmileg manipulálva behálózták a kiszemelteket. Az is jellemző az utcán élőn nők körében, hogy lakhatásért cserébe jóformán otthoni cselédekké válnak, és sokszor szexuálisan is használják őket. A szakértők szerint az alkalmi prostitúció, a nem érzelmi alapú kapcsolatok létesítése – akár pénzért, akár lakhatásért cserébe – gyakori túlélési "technika" a hajléktalan nők körében, amit maguk sokszor nem is prostitúciónak élnek meg.

"Inkább nem eszek, de nem kéregetek!"

Mondja Júlia, aki kukázni is ritkán szokott. Inkább a hajléktalanellátás szolgáltatásait veszi igénybe, ételhez pedig napközben, a melegedőkben, és népkonyhán szokott jutni. Vele ellentétben Erzsébet, aki 1997-től hajléktalan, rendszerint kijár forgalmas közterületekre kéregetni. "Volt olyan, hogy reggel nyolctól tizenegyig 6000 forintot megcsináltam, de olyan nap is akad, főleg hétvégén, amikor üres marad a pohár" - meséli a 45 éves asszony. Erzsébetnek férje is van, akivel már az utcán ismerkedett meg. Az egyenlőtlen kapcsolati felállásokra szépen rímelve az ő kapcsolatukban is Erzsébet az, aki rendszeresen kéreget, és másnap, a legnagyobb mínuszokban is ő fog pénzt keresni, míg férje valamelyik melegedőben várja, hogy befejezze a napot. Erzsébettel aztán másnap reggel mi is eltöltöttünk két órát: mínusz tíz alatt már egy óra ácsorgás után is úgy érzi az ember, hogy letörnek a kéz- és lábujjai, gyakorlatilag fáj a fázás. Sokan azt gondolják, hogy á, a hajléktalanok ezt már biztos megszokták. De nem.

A hideget nem lehet megszokni.

És még az sem számít sokat, ha az ember a lehető legtöbb ruhát húzza magára, mert kéregetni nem lehet helyben futva, az egy helyben ácsorgás közben pedig nem kell hozzá sok idő, hogy teljesen átfagyjon az ember. Nem állítom, hogy a nőknek nehezebb elviselni a hideget, ez mindkét nem számára kegyetlen állapot, de a nőkre nézve annyival veszélyesebb, hogy a hidegtől kialakult felfázás nemcsak fájdalmas, de komoly szövődményekkel járhat. Ilyen például a petefészek-gyulladás, ami sok esetben pont a felfázásnak köszönhető, és súlyos következményekkel járhat, ha pedig nem kezelik időben, hashártyagyulladáshoz és akár meddőséghez is vezethet. Az alapítvány munkatársai szerint a fedél nélküli nők rengeteget szenvednek a felfázástól, ami nemcsak kellemetlen, gyakori  vizelési ingerrel, hanem fájdalommal is jár.

Reggel fél hétkor már javában készülődnek a távozásra a szállón a nők. Júlia is mindent megtesz, hogy megvédje magát a hidegtől: három nadrágot húz, legalább ennyi zoknit, trikót, pólót, pulcsit vesz magára, a megmaradt holmijait, köztük egyik legértékesebb kincsét, a plédjét gondosan behajtogatja abba a csomagjába, amiben a ruhákat és a tisztálkodási szereit tartja.

Mivel a csomagjukat sem lehet a szállón hagyni, ezért a lehető legkevesebb dolgot hordja ő is magánál: már nem bír annyit cipekedni, mint régen. Rendszerint két váltás ruhája van, ezeket a szállón mossa ki és szárítja meg. Ha marad pénze kávéra, akkor reggel azzal indítja a napot, de most épp nincs rávalója, ezért a szállóról egyből az egyik nyolcadik kerületi melegedőbe megyünk, ahol a hajléktalanok reggelire vajas kenyeret és teát kapnak.

"Ha nincs ilyen hideg, akkor nem nagyon megyek melegedőbe, hanem a barátommal sétálunk össze-vissza, ülünk a Köztársaság téren, vagy buszozunk. Mióta nyugdíjasok vagyunk, már az ellenőrök sem kötnek belénk. Télen ott legalább fel lehet melegedni" - magyarázza az asszony, aki húsz év alatt szinte arcról ismeri a hajléktalanokat a város ezen a részén. Így van ez a legtöbb rendőrrel vagy közteressel is, így nem is nagyon piszkálják őket. Még akkor sem, ha egyébként lehetne, sőt a krimianalizáló törvények értelmében kellene is nekik.

Nem csak sztereotípia, hanem a mai napig létező jelenség, hogy a melegedőkbe sok hajléktalan nem szívesen megy. Több nő is azt meséli, hogy egyes helyeken elviselhetetlen állapotok vannak, ami természetesen azzal is összefügg, hogy ezek az intézmények valóban a hajléktalanok olvasztótégelyei: egy helyre kerülnek a hajléktalantársadalom különböző rétegei.

Egy nappali melegedőbe ugyanis bárki bemehet, hisz épp ez a szolgáltatás célja is: életmentés, hogy krízishelyzetekben mindenki meleg helyen húzódhasson meg. Itt nem utasítanak el senkit csak azért, mert rég fürdött, vagy mert ittas. És igen, a rosszabb állapotban lévő hajléktalanok között a nem megfelelő higiénia miatt nem ritka a tetű vagy a rühesség, a fertőző bőr- és egyéb betegségek. Ezt pedig még az utcán élők közül sem mindenki tudja elfogadni, ezért nem mennek be, vagy igyekeznek legalább megválogatni maguknak azokat az intézményeket, ahol jobbak a körülmények, vagy más a közeg. Nagyon sok hajléktalanellátó intézmény egyébként a nyolcadik kerületben van, ami a mai napig az egyik legszegényebb kerülete a fővárosnak.

A legtöbb rosszat a Dankó utcai melegedőről, vagyis más néven a Fűtött Utcáról hallottunk. Ez az a nappali melegedő, ahová az utcán élők jó része még a legnagyobb hidegben sem teszi be a lábát. "Majd ha hülye lennék! Tudja, milyen az a hely? Ott aztán bárki bármit elkaphat, és amúgy sem biztonságos egy nőnek" - válaszolja Júlia, amikor azt kérdezem, hogy ő járt-e már ott.

Ő hétköznap rendszerint a Dobozi utcában lévő, az Üdvhadsereg által üzemeltetett melegedőben kezdi a napot. 

De előtte egy órát várakozunk a mínusz 12 fokban

Ahogy telik az idő (ami minél hidegebb van, annál lassabban vánszorog), egyre többen érkeznek a tér sarkára. Júlia zömében mindenkit ismer, de azt mondja, nem igazán szeret barátkozni, inkább amolyan magányos farkasként járja az utcákat. Egyik lábunkról a másikra állva toporgunk, Júlia rágyújt egy cigire, egy asszony leteszi le mellettünk a csomagját, én pedig döbbenten látom, hogy csak egy klumpát visel zoknival.

"Kint aludtam az aluljáróban és nem raktam el a cipőmet a táskámba. Mire felébredtem, ellopták, úgyhogy ott álltam a mínuszban cipő nélkül. Takaróból kellett bocskort csinálnom magamnak, hogy eljussak valahová, ahonnan cipőt szerezhetek. Ez lett belőle" - mutat a zoknis lábára és nagy gesztikulációkkal nyomatékosítva hozzáteszi, hogy nőként igazi istencsapása ez az élet, állandóan lesben kell állni, még a hajléktalan is meglopja a nála gyengébb másik szerencsétlent.

Egy órányi szó szerinti vacogás után végre nyílik a vasajtó, és Júlia eltűnik mögötte. Mi nem követjük, helyette inkább megnézzük magunknak a Dankót: lássuk, mi igaz a pletykákból. Felkészültnek gondolom magam, de annak ellenére, hogy láttam már jó pár nappali melegedőt, mégis pofán vág, ami odabent fogad.

Az egykori mészárszék épületének egylégterű helyisége, egy hatalmas hangár tömve van. Zömében férfiakkal, akik csoportokban vagy egyedül hevernek, állnak, ülnek, lézengnek, kinek mi jutott. A hatalmas tér zsúfoltsága alapvetően is nyomasztó, de a sokat megélt arcok és rezignált tekintet láttán az egész apokaliptikus látvánnyá sűrűsödik, és azt az érzetet kelti, mintha valami katasztrófafilm jelenetében járnánk. Azzal az apró különbséggel, hogy ezeknek a szereplőknek ez a mindennapi, és valljuk be, tragikus valóság. Ahogy körbenézek, nem tudok nem visszaemlékezni Júlia szavaira, és megértem, hogy ide akkor se jönne, ha hat lóval vontatnák. Sőt, ha őszinte akarok lenni, annyira én sem bánom, hogy miután a helyi munkatárs felfedezi ottlétünket, engedély híján gyorsan is ki is tessékel minket.

"Megyünk a pápára. Ott ma ételosztás van."

Ezzel fogad bennünket Júlia, miközben csomagjával óvatosan lépeget le a melegedő lépcsőjén és hozzáteszi, hogy ő amúgy is ott, azaz a II. János Pál pápa téren szokott lenni, ha jó idő van Nem úgy, mint most, ráadásul még negyed kettő sincs, ez pedig azt jelenti, amire nagyon gondolni se akarok, hogy az éjjeli szálló nyitásáig még újabb jó pár óra fázás vár ránk. Ami egyébként zabálja az energiát, így az ember jóval gyakrabban érzi magát éhesnek, mint amikor nem kell dideregnie. Ez teljesen normális biológiai reakció a testünktől, hiszen sokkal több energiát kell elégetnie ahhoz, hogy hőt termeljen. Pont ezért jelentik akár az életben maradást is az olyan ingyen ételosztások, mint ez a mai a II. János Pál pápa téren.

"Olyan még sosem volt, hogy nem jutott mindenkinek. Vagyis egyetlen egyszer, de akkor a saját pénzemből vettem nekik kenyeret meg párizsit" - ezt már Tóth Katalin, a Köztársaság téri Ételosztók alapítója mondja, miközben egy hatalmas üst ragut tesz az asztalra. A csoport tagjai évek óta rendszeresen kitelepülnek a térre, hogy meleg ebédet adjanak a rászorulóknak. Ma csirkemájragu a menü, mellé péksütemény, meleg tea és kávé is jár mindenkinek. A csoporthoz bárki csatlakozhat, a feltétel annyi, hogy az ételosztásban aktívan részt kell venni, vagy adományokkal kell hozzájárulni a főzéshez.

Kata hat évvel ezelőtt kezdte el ezt a szerelemprojektet, elmondása szerint "saját gyerekei" is vannak a Keleti aluljárójában, akiket naponta kétszer etet. Maga főzi az ételeket, ezen a hétvégén ötszáz adagnak megfelelő ragut készített el a saját konyhájában. "Lehet, hogy nem vagyok normális, de legalább jóllaknak tőle az emberek" - mondja nevetve, majd szabadkozva lezárja a beszélgetést, haza kell szaladnia a következő adagért. Júlia beáll újra a sorba és kér még egy tányér repetát, majd gondosan a táskája tetejére teszi. Barátjának, Gábornak szánja, akivel hamarosan találkozni fog. 

A férfi egy gurulós bevásárlótáskára támaszkodva vár minket a metró kijáratánál. "Ők a riporterek, akikről meséltem" - mutat be minket Júlia, Gábor pedig szintén bemutatkozik, de nem nagyon tud ránk figyelni, annyira fázik. Arra kér minket, ácsorgás helyett inkább menjünk és utazzunk egyet, hogy felmelegedjen. Júlia meséli el, hogy Gábor tegnap is kint töltötte az éjszakát a padon. Mikor megkérdezem, miért választja a mínuszokat, csak annyit mond: "Mert úgy sincs hely a szállókon".

A férfi, sok sorstársához hasonlóan megrögzötten ragaszkodik ahhoz, hogy nem megy szállóra. , Elég egy régebbi, rossz tapasztalat (mint Gábor esetében az, hogy valamikor elküldték), de sokan még mindig félnek a lopásoktól (bár a legtöbb helyen már zárható szekrényekbe helyezhetik az értékeiket), és hogy a sokágyas szobákban nincs intim szférájuk. De az is előfordulhat, hogy nem tudnak vagy nem akarnak alkalmazkodni az intézmény szabályrendszeréhez: a legtöbb éjjeli szállóra ugyanis (a leghidegebb napok kivételével) nem engednek be olyanokat, akik ittasak, drogot fogyasztottak, vagy nincs ÁNTSZ-igazolásuk.

Ezek pedig sokszor megugorhatatlan akadályok számos utcán élő számára, főleg a drog- és alkoholfüggőknek. Mielőtt azonban pálcát törnénk felettük, fontos, hogy egy tévhitet rendbe tegyünk. A szakemberek szerint ugyanis a legtöbb esetben nem az alkoholizmus vezet a hajléktalansághoz, hanem pont fordítva.

Az alkohol- és drogfüggés az utcai lét egyik következménye

Mert a hajléktalanság soha nem csak lakásnélküliséget jelent: rendszerint társul hozzá egyéb probléma is, mint a munkanélküliség, a szociális védőháló és/vagy a családi kapcsolatok hiánya, pszichiátriai betegség, függőség vagy fizikai/szellemi fogyatékosság.

Júlia többször volt már pszichiátrián, de Buzás Endre szerint ez gyakori a hajléktalan nők körében, mint ahogy magas köztük az antidepresszánst és egyéb pszichoaktív szert szedők aránya is. Ez főleg amiatt van, hogy a nők lelkileg sokkal nehezebben élik meg a hajléktalanná válást, a biztonság, a gyerekek, a család elvesztését, mint a férfiak. Ezek aztán gyakran okoznak súlyos pszichés megbetegedést, melyek sokszor pszichiátriai kezelést, gondozást igényelnének, ehhez viszont nem mindig kapnak szakszerű segítséget.

Buzás elmondása szerint náluk is sok a pszichiátriai beteg, akikkel ugyan néha nagyon nehezek az esték, de mivel rendszeres visszajárói a szállónak, így legalább a szakemberek fókuszában vannak, akik segíteni tudnak nekik abban, hogy eljussanak orvoshoz, és hogy a gyógyszereket kiváltsák. Ez nem mindig sikerül, ugyanis a súlyosabb betegeknél gyakori, hogy nincs betegségtudatuk, így el sem tudják irányítani őket az egészségügyi intézményekbe.

Az utcára került és hajléktalanná vált pszichiátriai betegek nagy része a Lipótmezei Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet lakója volt, amit 2007-ben a kormány bezáratott. Nekik pedig nemcsak az egészségügyi rendszerben nincs helyük azóta, de a hajléktalantársadalom is kiveti őket magából. Ha valaki ön- és közveszélyes, akkor elméletileg lehetőség van a kényszergyógykezelésre, de ilyenkor egy orvosnak kell eldöntenie, hogy az illető kezelésre szorul-e, a kényszergyógykezelést viszont csak bíró rendelheti el 72 órán belül. Buzás elmondta, hogy náluk az OPNI bezárása előtt is rengeteg pszichiátrai beteg fordult meg nálunk, így ők az szállón nem tapasztaltak draszitkus változást ebben.

A hajléktalanlét nemcsak pszichésen, de fizikailag is megroppantja az utcán élőket

Sokuk küzd valamilyen fizikai betegséggel, rokkantsággal. Júlia saját állítása szerint egészségügyileg mindig "stramm nő" volt, most sem tud betegségről, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy sok utcán élő csak akkor fordul orvoshoz, ha már elviselhetetlenné válnak a tünetek vagy a fájdalmaik. Van, aki még akkor sem.

Ilyen Gábor is, akit kiújuló prosztatarákja, valamint a bal lábfején egy elfagyásból származó üszkösödés miatt műteni kéne, de nem hajlandó kés alá feküdni. A férfi láthatóan rossz állapotban van, saját bevallása szerint is rosszul érzi magát, súlyos asztmája miatt pedig többször is fulladásos roham jön rá, míg a buszhoz sétálunk. Szerencséjére még van nála inhalálós gyógyszer, amihez - a legtöbb hajléktalanhoz hasonlóan - közgyógyellátás keretében ingyen, vagy támogatással jut hozzá. Daganatos megbetegedésére igényelhetne fájdalomcsillapítót is, de nem él a lehetőséggel, pedig, mint mondja, néha a falat tudná kaparni a fájdalomtól.

Míg a férfi magyarázza, hogy azért nem vállalja a műtéteteket, mert azzal "csak kicsit odébb tolják az elkerülhetetlent", Júliát figyelem, akivel húsz éve így vagy úgy, de egymás támaszait jelentik. A nő nem szól egy szót sem, csak babrálni kezdi sapkájának bojtjait, majd kivonva magát a beszélgetésből, az ablak mellett elrohanó házakat figyeli.

Másfél óráig utazunk, ennyi a busz teljes menetideje. A Határ út környékén buszozva Gábor elmeséli, hogy tíz évvel ezelőtt még volt egy önkormányzati lakása, és villanyszerelőként munkája is, de mindent elveszített, amikor elgázolta egy autó, és hónapokat kellett a kórházban töltenie. Mikor fiatalabbak voltak, Júliával a város különböző pontjain "utcáztak", és hosszabb ideig a külváros erdős részén, saját maguk épített sátrukban éltek. Mára ezeket a sátorvárosokat a hajléktalanság kriminalizálása jegyében az önkormányzatok felszámolták, de már az ő egészségük és a koruk sem tenné lehetővé, hogy a várostól ennyire izoláltan éljenek. Manapság még a legnagyobb hidegekben is egy padon húzza meg magát.

A férfi kimerültségre panaszkodik és egy ponton mély álomba is merül, és csak a Blaha Lujza téri végállomásnál ébred. Addig az utasok jönnek-mennek néha "óvatlanul" leülnek a Júlia melletti üres helyre, majd amikor szembesülnek a jóval rosszabb állapotban lévő, alvó Gáborral, vagy azonnal, vagy némi udvarias "gondolkodás" után, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, felállnak és arrébb ülnek.

Júliától kevés panaszt hallok, de a szállón több nő is elmondja, hogy a hajléktalanság egyik legrosszabb velejárója, hogy nem tudják, mit váltanak ki az emberekből. Volt, akit ütött már meg biztonsági őr, volt akit buliból hazajövő suhancok vertek össze, az pedig általában alapreakció, hogy látványosan kerülik őket, És nemcsak azokat, akik hetek óta nem fürödtek.

De ez sem feltétlen mentség az embertelen viselkedésre – még úgy is, hogy kétségtelenül nehéz egy ápolatlan, láthatóan koszos és büdös emberrel egy tömött buszon utazni. De jó ha tudjuk, hogy a szakemberek szerint a legrosszabb, amit tehetünk a hajléktalanokkal, ha megvetjük és nem vesszük őket emberszámba, vagyis ha megerősítjük őket abban, hogy nem képesek többre, mint büdösen, piásan, az utcán élni. És nem jó ellenérv erre az sem, hogy "akkor vigyél haza egyet!". Mert nem kell ahhoz őket szeretni vagy a keblünkre ölelni, hogy megértsük, vannak nehéz sorsok, és függetlenül az okoktól, mindenki megérdemlik, hogy emberként, emberséges módon viszonyuljunk hozzájuk. Mert, ahogy Gábor is mondta egy neki beszóló utasnak:

"Öregem, neked is van kint helyed. Bárki kerülhet az utcára."

Júlia bólogat, és a kétnapos riportunk alapján mi is csak megerősíteni tudjuk ezt. Azok között, akikkel mi személyes kapcsolatba kerültünk, volt diplomás közgazdász, mérlegképes könyvelő, végzettség nélküli takarítónő, egykori háztartásbeli, és még sorolhatnánk. Hogy kiből válik hajléktalan, az általában több tényezőtől is függ, de általánosságban elmondható, hogy fő okként jelenik meg a válás (ez régebben főleg a férfiakra volt jellemző, de az utóbbi években egyre több nő is került így utcára), pár évvel ezelőtt pedig a devizahitelek bedőlése miatt nőtt meg ugrásszerűen a hajléktalanok száma, komplett családok is kerültek így az utcára.

Buzás szerint a nőkre jellemző, hogy a bántalmazott kapcsolatból úgy szabadulnak meg, hogy mindenüket hátrahagyva elszöknek. De az utóbbi évek tendenciájának mondató, hogy egyre több olyan asszony is van, akik családfenntartóként jön fel vidékről a fővárosba dolgozni, majd – ahogy ilyen esetekben gyakori – a távolság miatt meglazulnak a családi kapcsolatok, és ha elvesztik a munkájukat, már nincs hová visszamenniük.

"Egerből sétáltam fel Budapestre egy körömcipőben. Volt, aki azt mondta, elhoz autóval, de én nem szállok be senki mellé. Nem hiányzott, hogy megerőszakoljanak" - meséli Júlia, aki sok sorstársához hasonlóan megbánta, hogy a fővárosba jött: ezzel ugyanis az amúgy is kevés emberi és családi kapcsolataik is elforgácsolódtak. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik a munkahelyük, majd albérletük elvesztése miatt kerülnek az utcára.

A nők a társadalom peremén, nők a hajléktalanságban című jelentés szerint az EU-ban a női hajléktalanság egyik jellemző oka az emberi viszonyok megváltozásában gyökerezik. Öt nő közül átlagosan négy jelöli meg a kapcsolatainak megromlását a hajléktalanság okaként és hasonlóan közös vonás a családok struktúrájának megváltozása, vagy az, hogy nem tudják biztosítani az önálló életvezetésüket. Utóbbi viszont szorosan függ az adott társadalom szociális ellátó-támogató rendszerétől. Nálunk pont a legelesettebbek számára nincsenek olyan rendszerszintű támogatások, amelyek segítené őket megakadályozni abban, hogy ne váljanak hajléktalanná, de ugyanez a helyzet a  fedél nélküliek rehabilitációjával is. A hajléktalanság ugyanis komplex dolog, ami egyfelől fakad a képzetlenségből, rossz munkaerőpiaci helyzetből, a természetes támogató mező hiányából, de legalább ennyire fontos tényező az is, hogy az alacsony fizetések miatt nincsenek megtakarítások arra az esetre, ha valaki elveszíti a munkáját. Ráadásul a hajléktalanként eltöltött idő teljesen átformálja a személyiséget, alapvető készségek, képességek vesznek el, melyek tovább nehezítik a hajléktalan létből való kitörést. Vagyis a lakhatás megoldása csak egy része a rehabilitációnak, számolni kell a hospitalizációval, az elszenvedett traumák feldolgozásával, és készségek újrakódolásával is. Ehhez pedig szükség volna, hogy az ellátórendszer intézményei több, terápiás célú csoportos foglalkozásokat biztosítsanak a szociális munka mellé és kellenének bejáratott segítő módszerek, amelyek hatékony, komplex segítséget nyújtanának a nőknek kitörni a hajléktalanságból. De rehabilitációjukat az sem segíti, hogy a kormány segítségnyújtás helyett egyenesen kriminalizálta az életvitelszerű hajléktalanságot, ami még inkább elérhetetlenné teszi őket a szakemberek számára.

A kitörés pedig csak keveseknek sikerül. Ez a szakemberek egy része szerint abban gyökerezik, hogy hajléktalanellátó rendszer egyszerűen nem az alapvető feladatát látja el: csupán életben tartja, de nem tudja hozzásegíteni az utcán élőket ahhoz, hogy lakásbérlőkké váljanak. Elérhető, megfizethető és biztonságos bérlakások hiányában pedig csak nagyon keveseknek sikerül a kitörés, hiszen a nagyon rossz munkaerő piaci helyzetükből fakadóan ezeknek az embereknek a piaci bérlakásszektor elérhetetlen, megfizethetetlen. Sokkal több olyan lakhatási programra lenne szükség, melyek a szociális munka komplex eszközeivel próbálnak hajléktalan embereket intézményen kívüli lakhatáshoz juttatni.

Gábortól a 4-es 6-os villamoson köszönünk el.

Amikor kesztyű nélkül fogok kezet vele, egy velem szemben álló fintorogva elfordul.

A férfi utazik tovább, ezt fogja csinálni egész este, míg egy ellenőr vagy közteres, esetleg egy bátorra ivott utas le nem szállítja. Mi pedig ismét a "Podi", azaz a női szálló felé vesszük az irányt, a Podmaniczky utcába.

Még félóra várakozás, a telefonom már -12 C°-ot mutat. A sötétben egyre több átfagyott nő érkezik, volt aki egész nap vonatozott, mások melegedőről melegedőre jártak. Robi (aki egyébként Borbála) sajnálja, hogy nem vele tartottunk: mutatott volna jó kispesti borozókat. Csak fotó nélkül.

Vacsora után Júliával az ágy szélén beszélgetünk, amit minden este gondosan letakar saját plédjével. Számára ez a legjobb része a napnak: ismerős helyen van, ismerős arcok között, akikkel beszélgethet. Azt mondja, bár nem akar, de azért persze mégis sokszor gondol arra, mi lesz vele, ha Gábort elveszíti.

"Csúnya már a lába, az orvosok sem tudnak mit mondani, mint hogy műteni kéne, meg hogy ilyen állapotban szállóra kéne mennie. De nem tudok mit csinálni vele, makacs ember. Fél, hogy nem bír ki még egy műtétet és az asztalon marad. Hogy milyen a kapcsolatunk? Néha jó, néha rossz, de a barátság összetart minket és gondoskodunk a másikról. Persze, gondolok rá, mi lesz ha egyedül leszek. De hát az, ami eddig is. Túl kell élni az életet."

Csak becsléseink vannak a hajléktalan nők számáról

Legutoljára 2011-ben próbáltak teljes körű felmérést végezni a témában, vagyis nemcsak a hajléktalanellátás fentebb említett intézményeiben írták össze a lakástalanokat, hanem fedél nélküliként minden olyan személyt számba vettek, aki egy adott település közigazgatási határain belül közterületen él, és nem tud szokásos lakóhelyként szolgáló lakóegységet megjelölni, függetlenül attól, hogy van-e bejelentett lakáscíme. Ezek szerint hat évvel ezelőtt hazánkban 12 478 ember élt hajléktalanként, közülük minden ötödik volt nő.

A szakemberek szerint ez a szám akkor sem fedte a valóságot, de viszonylag jó támpontot ad a Február Harmadikai Munkacsoport legfrissebb, 2015-ös felmérése. A kérdőíves adatfelvétel azokra az emberekre terjed ki, akik a szállókkal vagy az utcai szolgálatokkal aktuálisan kapcsolatban vannak: ez alapján 10 206 hajléktalan ember vett részt a február 3-i kérdőíves felmérésben. Ebben a számban viszont nincsenek benne azok a fedél nélküliek, akik soha nem vették igénybe az ellátórendszer intézményeinek szolgáltatásait, szóval a szakemberek szerint ez a szám is csak a jéghegy csúcsa. Az ő becsléseik szerint a valóságban közel 30 000 hajléktalanról lehet szó, ennek 20-25 %-át teszik ki a nők. A ténylegesen utcán élők száma pedig tízezer fő lehet, ők azok akik egyáltalán nem vagy csak a szociális munka keretében veszik igénybe az ellátórendszer szolgáltatásait. Ők azok, akik a legnagyobb hidegben is a szokásos helyeiken (parkokban, lépcsőházakban, kapualjakban, aluljárókban, a külváros erdős részein) vészelik át a legkeményebb hidegeket is – már ha nem zavarják el őket a rendőrök, vagy nem bontják le a kalyibáikat a szorgos önkormányzatok

A budapesti helyzet a női hajléktalanok számára még szinte rózsásnak is mondható a vidéki régiókhoz képest, ahol jóval több szálláshelyre volna szükség. Szegeden például egyetlen női átmeneti, és egy krízisszálló működik: ezeken a helyeken 19, illetve kilenc főnek biztosítanak helyet. Az utóbbiból ráadásul áprilisban mennie kell az ott lakóknak, ugyanis az intézmény csak fél éves működésre kapott anyagi támogatást az államtól.

Más alföldi városokban sem jobb hajléktalan nőnek lenni: Szentesen összesen négy hely van az éjjeli szállókon, a 47 000 fős lakosú Hódmezővásárhelyen pedig tíz (18 év feletti) nőnek van hely. A felsorolást hosszan lehetne folytatni, ugyanis országosan jellemző tendencia, hogy emelkedik a női fedél nélküliek száma, az ellátórendszer pedig képtelen ezt követni.