Kétségbeesik-e az autista pincér, ha kiömlik a kávé? Nem, mert profi

Ha mondjuk Ön épp nem gyógytornász, gyógypedagógus vagy szociális munkás, akkor viszonylag keveset találkozhat fogyatékossággal élőkkel. Pláne az utcán, a moziban, egy szórakozóhelyen, ami annyit tesz, hogy Magyarországon, még ha nem is a klasszikus értelemben, de jellemzően izoláltan élnek a sérült emberek, arról nem is beszélve, hogy poros sztereotípiák övezik őket. Pedig sokuk nemhogy képes az önellátásra, hanem természetes módon vágyik is rá, csak épp elég munkahely nincs, ami biztosítaná számukra az önállósodás egyik alapfeltételét: a saját jövedelmet. A kevés ilyen munkahely egyike a napokban nyílik meg, kimondottan azzal a céllal, hogy értelmi és mozgássérültek számára biztosítson valódi munkát, valódi fizetéssel.

A Nem Adom Fel Cafe & Bar nyitás előtti utolsó főpróbáján jártunk, ahol Csorba Nórával, a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet egyik projektmenedzserével és a leendő felszolgálókkal beszélgettünk. Ismerkedjen meg velük!

Nekem evidens, hogy dolgozok, hogy önállóan élek, hogy nap mint nap saját magam hozok döntéseket, de a fogyatékkal élők nem így vannak ezzel, holott a normalizáció elve kimondja: a fogyatékossággal élő embereknek biztosítani kell, és jogukban áll igénybe venni ugyanazokat a lehetőségeket, mint a társadalom egészséges többségének. Ehhez képest Magyarországon, még a javuló tendenciák mellett is, az aktív korú értelmi vagy mozgássérültek csupán 15%-a tud dolgozni, a fejlesztések, tanulmányi lehetőségek szempontjából a vidékiek még mindig hátrányt szenvednek, és a törekvések ellenére a társadalom hétköznapi színterein jóformán láthatatlanok. Bár a szegregációjuk folyamatos felszámolás alatt áll, és egyre több a lakásotthon, a napközi, az integrált iskola, továbbra is hiány van a valós munkahelyekből, amelyek nélkül esélyük sincs az önálló életre.  

,,Pedig sokuk képes lenne rá.” – mondja Csorba Nóra, a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet munkatársa, majd hozzáteszi: ,,Csak a többségi társadalom még mindig úgy vélekedik róluk, mint magatehetetlen fogyatékosokról.” Pedig ez közel sem így van, Kállai György az Integráció és fogyatékosság című tanulmányában leírja, hogy személyes segítő szolgáltatással, az oktatási, munkahelyi lehetőségek biztosításával sok sérült számára megvalósulhatna az önálló élet koncepciója, ami nem csupán a hétköznapi feladatok elvégzését jelenti, hanem a kultúrában való részvételt, a családalapítás lehetőségének megteremtését is magában foglalja. Nóra szerint széles azoknak a munkaköröknek a skálája, amelyeket a fogyatékkal élők is el tudnak látni, csupán meg kell találni a saját képességeikhez megfelelőt.

Ehhez viszont szükséges a társadalom, a munkaadók nyitottsága, ami nálunk egyelőre hiánycikk, ez pedig nagyrészt összefügg azzal, hogy míg Nyugat-Európában nemcsak az iskolákban, munkahelyeken találkozhatunk fogyatékossággal élő emberekkel, hanem az utcákon, szórakozóhelyeken, egyéb közösségi tereken is, addig itthon szinte alig látjuk őket a hétköznapokban. Pedig az integráció egyik alapvető kitétele a szemléletváltás, ez viszont csak akkor tud bekövetkezni, ha megismerjük magukat a sérülteket és az ő világukat.

A Nem Adom Fel Alapítvány célja pont ez, a társadalmi érzékenyítés, az ép és a fogyatékossággal élőt emberek találkoztatása mindamellett, hogy a fogyatékkal élőket is támogassák abban, hogy megtanuljanak önmagukban bízni, és önálló emberekké váljanak. A hamarosan nyíló kávézójuk maximálisan összefoglalja irányelveiket, hiszen nemcsak közösségi tér lesz, hanem valós munkahely is, amely kilencven százalékban fogyatékkal élőket alkalmaz. A több mint száz jelentkezőből kiválogatott 27 fős személyzet között van hallássérült, autista, mozgássérült és Down-szindrómás. Legtöbbjüknek ez lesz az első munkahelyi tapasztalata, vagy az első olyan munkája, amiért pénzt is kap. Ottjártunkkor láthattuk, hogyan zajlott a felkészítő tréningjük, amelyet ugyan már elvégeztek, de a kávézó megnyitásáig folyamatosan gyakorolnak, hogy ne essenek ki a rutinból. A Nem Adom Fel Alapítvány munkatársai és a Szövetkezet trénerei egy olyan speciális tananyagot állítottak össze, amelyben a fogyatékkal élők specifikációjának megfelelően alakították ki a vendéglátási ismeretek oktatását.

A leendő felszolgálók végigvesznek és eljátszanak minden olyan lehetséges szituációt, ami élesben is előfordulhat egy szervírozás alkalmával: mit tegyenek, ha kiömlik a kávé, ha elfogy a szalvéta, ha a vendég rosszkedvű, vagy ha nem a pultnál veszik fel a rendelést. ,,Azokkal a vendégekkel is kedvesnek kel lennünk, akik rosszkedvűek, durcásak. De szerintem ez menni fog nekem, mert szeretek az embereknek örömet okozni” – mondja Dóri, aki a többiekhez hasonlóan már nagyon várja, hogy megnyisson a kávézó, és azt tervezi, hogy a fizetéséből félretesz, bár hogy mire, azt még nem tudja. ,, Nem vagyok az a tervezgetős alkat” - zárja le szégyenlősen a kérdést. Engem Robi, az autizmussal együtt élő fiú szolgál ki, akit - Nóra előzetes utasítására - azzal tesztelek, hogy laza eleganciával végigöntöm a kikért kávémmal az asztalterítőt. Árgus szemekkel figyelem, mit tesz, amikor affektálva szalvétát kérek, de nem lehet belekötni a reakciójába: kedvesen feltörli a lattét, biztosít róla, hogy nem történt semmi, és még egy őszinte mosolyt is megereszt.

Munkájukról visszajelzést, pozitív és negatív kritikát kapnak a trénerektől, Robit például megdicsérik, hogy csont nélkül jó helyre vitte a rendeléseket, jól kezelte a szituációkat, de megjegyezték azt is, hogy egy szalvétát nem vett fel a földről. Nóra szerint az elsődleges cél a rutinos felszolgálás, de szeretnék, ha a későbbiekben a pultban is megállnák a helyüket, tudnának kávét készíteni, sört csapolni (alkohol is lesz) és egyéb feladatokat ellátni. Az rendelések megjegyzésére egyébként egy önálló kódrendszert használnak, műanyag kártyák segítségével könnyedén meg tudják jegyezni, hogy melyik asztalhoz melyik rendelést kell kivinni.

Később az egyik leendő felszolgálóval, a 24 éves Ricsivel arról beszélgetünk, milyen az élet, ha valaki kerekesszékkel éli a mindennapjait: ,,Édesapám egészen Németországig szaladt, amikor megtudta, hogy mozgássérült vagyok. Ezután anyukámmal Egerbe költöztünk, ahol hála az istennek az egészségesekkel együtt nőttem fel, ugyanúgy kaptam az,,ívet', mint a többi srác, lényegében úgy bántak velem, mint bárki mással” - meséli, megerősítve a tényt, milyen fontos törekvés a szegregáció megszüntetése. Az általános iskola után Ricsit felvették Eger legjobb gimnáziumába, de mivel az épület nem volt akadálymentesítve, le kellett mondania arról, hogy odajárjon, így végül Budapestre költözött, mert csak ott találtak integrált középiskolát. ,, Amúgy érdekes, mert amikor megláttam, hogy mennyi fogyatékkal élővel kell majd egy suliba járnom megijedtem, sőt, azt mondtam anyunak, hogy vigyen vissza Egerbe, én nem maradok itt. Úgy viselkedtem, mint azok az egészséges emberek, akik mindenfélét gondolnak a sérült emberekről. Pár hét után már szégyelltem magam, hogy ilyen előítéletes voltam, gyorsan rájöttem, hogy a suliba járó fogyatékkal élők ugyanolyan emberek, mint én. Hihetetlen jó csapat verbuválódott össze, sokat tanultam a többiektől azzal kapcsolatban is, hogyan fogadjam el magam, hogy kommunikáljak másokkal, na és a lányokkal” – emlékszik vissza a középiskolás évekre. Ricsi évek óta dolgozik a Nem adom fel alapítványnak, önállóan lakik kutyájával a pesterzsébeti lakásában, most pedig kipróbálja magát a vendéglátás világában. Szerinte egy sérült ember is képes elérni a céljait, csak meg kell tanulnia bízni önmagában: ,,Ha tanulsz, ha van képzettséged, akkor már a tudás birtokában vagy, de talán ennél is fontosabb, hogyan adod elő magadat, mondjuk egy állásinterjún. Sok sérült küzd azzal a problémával, hogy nem tudja elfogadni önmagát, és ezáltal nagyon nehezen tud kommunikálni a külvilággal is. Szerintem sokkal könnyebben tud érvényesülni az, aki bízik önmagában és határozottan tudja, hogy mire képes".

Arra a kérdésemre, hogy mennyire tud szabadon közlekedni Budapesten, viszonylag pozitív választ ad: ,,A közlekedés egész jó, főleg a 4-6-os villamos vonala, de azért akadnak problémák, sok helyen még nem járnak alacsony padlózatú buszok, trolik stb. Az épületek akadálymentesítéséről nem is beszélve, a kedvencem amikor egy meredek rámpát építenek a lépcső mellé, amin még egy egészséges ember is nehezen tud felmászni” - mondja viccelődve, de a poénkodás mögött mégiscsak az van, hogy az ilyen átgondolatlan megoldások semmivel sem könnyítik meg Ricsi és a sorstársai mindennapjait.

Nóra szerint, bár még jócskán van feladat a sérültek társadalmi integrációja terén, azért érezhető, hogy egyre többen válnak nyitottabbá, kíváncsibbá a fogyatékkal élő embertársaik felé. ,,Ugyan még nem nyitottunk meg, de már így is rengeteg támogató visszajelzést kaptunk a projektet illetően. Sokat köszönhetünk a Józsefvárosi önkormányzatnak, valamint külön kiemelendő a Costa Coffee Hungary kávézólánc, akik mentorálnak minket, trénereket” - mondja.

Csorba Nóra, aki szerint egyáltalán nem gond, sőt közlekedés szempontjából sokkal jobb is, hogy a kávézó mondjuk nem a bulinegyed közepén, hanem a nyolcadik kerületi Baross utcában található. ,,Itt találtunk olcsón több mint 400 nm-es alapterületű üzlethelyiséget, melyet a Nem Adom Fel Alapítvány NRSZH munkahelyteremtő támogatásának segítségével vett saját birtokba és újított fel, és ahol nem csak a kávézó fog működni, hanem ide költözik a Nem Adom Fel Alapítvány is" - magyarázza, és saját bevallása szerint maga is izgul a nyitás miatt: ,,Mindig annak a legnehezebb, aki először töri az utat, de minden akadályt megér, ha lesznek utánunk olyanok, akik követnek minket.”

A fotókat köszönjük Pazonyi Dórának.