Furcsa érzés a régi fényképeinkre pillantani, igaz? Néha nem is kell, hogy tíz-húsz év múljon el ahhoz, hogy úgy érezzük: a régi fotóról egy régi énünk pillant vissza - sokszor három-négy esztendő is elegendő ahhoz, hogy azt mondjuk: "Uramisten, hogy voltam képes ezzel a hajjal kilépni az utcára!?"
Most vagyok igazán önmagam! Ja nem, most! Vagyis nem, inkább most!
Amikor a platinaszőke, vasalt fütjeim és a pink, strasszos pólóim pillantanak vissza rám egy-egy régi újságcikkből, tökéletesen átérzem, milyen lehet Madonnának visszagondolni egykori pufók, szakadt göncökben, gumikarkötőkkel a csuklóján parádézó önmagára. Amit azonban gyakran elfelejtünk: akármennyire is önazonosnak érezzük magunkat ebben a pillanatban, és bármennyire is szentül hiszünk benne, hogy most már tényleg megtaláltuk a tökéletesen az arcunkhoz illő frizurát, és a szekrényünkben is csupa olyan ruhadarab sorakozik, amelyekre egy életen át büszkék lennénk, tutira vehetjük: pár év múlva mai önmagunk épp olyan mókásnak és távolinak tűnik majd, mint most a régi fotókon pózoló énünk.
Hasonló a helyzet a szerelmi kapcsolatokkal is: szent meggyőződéssel álltjuk, hogy a mostani társunk az "igazi", és mellette igazán "önmagunk" lehetünk, ezzel párhuzamosan pedig a korábbi liezonok mind-mind gyerekszerelemnek tetszenek. Ám miközben lefitymáljuk a korábbi életünket, és egekig magasztaljuk a jelenlegit, érdemes kicsit átgondolni: az előző társ mellett - legalább is eleinte - ugyanilyen szentül hittük, hogy ez a legigazibb igazi, ilyen boldogok még sosem voltunk, és nélküle az élet fabatkát sem érne.
Édes elvtelenség
Arra is tisztán emlékszem, hogy tizennyolc évesen milyen őszintén hittem benne: én már teljesen "készen" vagyok. Ami belefért az addigra kialakult értékrendmebe, arról azt gondoltam, örökre ott a helye, ami pedig nem, arról azt hittem, örökre távol áll majd tőlem. Szinte zavarbeejtő visszagondolni rá, azóta hányszor változott az értékrendem drasztikusan.
Sosem hittem volna például, hogy valaha bármi kivetnivalót találok majd a húsevésben - mert hittem benne, hogy nekem, mint embernek, jogom van magas fokon kényeztetni magam akárki vagy akármi más kárára. Azt sem gondoltam volna, hogy egyszer majd jobban szeretem majd a sarki kis kávézóban pötyögni a cikkeimet, mint egy nemzetközi kávézólánc egyik menő üzletében - mert akkoriban még egyáltalán nem érdekelt, hogy kit, vagy mit támogatok az elköltött pénzemmel: egy millárdos cégigazgatót, hogy megvegye a harmadik jachtját, vagy egy családot, hogy egyetemre küldhessék a gyerekeiket. Ugyanakkor huszonévesen még a kapcsolati hűség grállovagja voltam, és mélyen megvetettem mindenkit, aki nem képes kitartani a kedvese mellett, miközben ma már úgy látom: jobb őszintének lenni arról, fel tudjuk/akarjuk-e áldozni az öszöneinket egy monogám kapcsolat oltárán, mielőtt még hazudozásba fordulna át a dolog.
Kilométer hosszú listát írhatnánk róla mindannyian, hányszor fordult meg a világ az elveinkkel - megcsaltból megcsalók, a büdöscigiseket szapulókból dohányosok, majd ismét absztinensek lettünk, magasról tojtunk a divatra, és megvetettük a rongyrázást, majd ahogy pénzünk lett, villogni kezdtünk a menő okostelefonjainkkal, és így tovább. Erre pedig akár azt is mondhatnánk: az egyetlen valódi és megváltoztathatatlan elvünk az, hogy nincsenek valódi elveink. Ez pedig elég keményen hangzik ugyan, ám - spirituális szempontból nézve - valójában éppen annak a jele, hogy a lehető legjobb úton járunk. Aki ugyanis kétségbeesetten ragaszkodik az elveihez, az esélyt sem ad magának a változásra, márpedig a változás nélkül örök életünkben egyhelyben toporognánk.
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Idén ősszel iratkoztab be a Tel Aviv egyetemre, ahol is hosszas vacillálás után végül úgy döntöttem, metafizikát hallgatok majd: ez már önmagában is elég komoly változás ahhoz képest, hogy tíz éve még valószínűleg kikértem volna magamnak, hogy miért nincs Paris Hilton tanszék. A barátaim döbbenten kaptak a fejükhöz, mégis mit érdekel engem Kant, Descartes és Spinoza filozófiája, miért nem okosítom magam inkább művészet és média témakörben, ám a helyzet az, hogy öt év kabbala-tanulással a hátam mögött sokkal inkább lenyűgöz Platón híres barlanghasonlatáról hallani, mint arról tanulni, amit a munkám során nap mint nap művelek.
A kabbala és a metafizika ugyanis egyetért abban: legfontosabb életfeladatunk az, hogy kilépjünk a valóságunknak hitt komfortzónánkból, magunk mögött hagyjuk a társadalom által ránk erőltetett normákat, és a "normális" helyett a "morális" legyen az eszme, aminek meg akarunk felelni. Platón allegóriájában az emberek születésük óta egy barlangban sínylődnek láncra verve - mögöttük tűz lobog, ám ők még arra sem képesek, hogy hátra fordítsák a tekintetüket, így semmi mást nem látnak, csak a barlang őreinek falra vetülő árnyait. Úgy nőnek fel, hogy meggyőződésük: ez a valóság. Aztán egy napon az őrök megragadnak egy foglyot, és a felszíne vezetetik. A szerencsés rab egyáltalán nem érzi magát szerencsésnek, hiszen alig tud mozogni, vakítja a nap fénye, és retteg mindentől, ami a valódi világban körülveszi. Majd amikor már épp kezdene hozzászokni a Föld sokszínűségéhez, és csodálni kezdené azt, az őrök ismét láncra verik, majd visszaviszik a barlangba. Ettől a pillanattól kezdve a rabnak sosem lesz nyugta többé, hiszen pontosan tudja, mennyivel többre hivatott, mint amire lehetősége van, emellett pedig hiába mesél rabtársainak a fenti világról, azok kinevetik, őrültnek tartják, vagy irigyek rá. Hallani sem akarnak arról, hogy az ember élettere és lehetőségei sokkal szélesebb skálán mozognak, mint amihez ők hozzászoktak.
Így vagyunk ezzel mindannyian: az önazonosság hamis ideájába kapaszkodva próbáljuk meghatározni saját magunkat, amikor pedig találkozunk valakivel, aki maga mögött hagyta a barlangot, furának, elmebetegnek, álmodozónak, abnormálisnak tartjuk. Azt hisszük, a racionális gondolkodás azt jelenti, hogy azt hisszük el, amit látunk, amit ismerünk, pedig valójában racionális ember az, aki nem arra összpontosít: "hogyan lehetnék a barlang királya?", hanem arra: "hogyan szabadulhatnék ki a barlangból, és hogyan segíthetnék másokat is hozzá ahhoz, hogy észrevegyék: rabságban sínylődnek?".
Változni jogunk és kötelességünk
Ami pedig az egészben e legironikusabb: mi magunk vagyunk a barlang őrei, és a láncokat is mi vertük magunkra. Arra tanítjuk magunkat, hogy vannak megbocsáthatatlan bűnök, és miközben a sérelmeink okozóját próbáljuk büntetni, magunkat ítéljük örök keserűségre. Arra neveljük magunkat, hogy mi aztán tökéletesek vagyunk úgy, ahogy vagyunk, és ha nem érjük el a céljainkat, az a világ, a környezetünk, a kormány, vagy a szüleink hibája - ahelyett, hogy örömmel és izgatottan, nyitott szívvel engednénk el a működésképtelen elveinket és normáinkat. Máskor pedig - megelégelve a korlátainkat, ostorozni kezdjük magunkat, és ahelyett, hogy végre rászánnánk magunkat a változásra, önsajnálatba burkolózunk, és kijelentjük: "én már csak ilyen vagyok, akinek nem tetszik, kapja be." Aztán csodálkozunk, hogy egyedül maradtunk.
Yehuda Berg, a Kabbala Központ spirituális vezetője azt szokta mondani: "Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy ha nem változunk, a dolgok nemcsak ugyanolyanok maradnak, hanem valószínűleg rosszabbak lesznek. A jó hír pedig az, hogy mindig tudunk változni."
Mindegy hogy Istenben, a karmában, az Univerzum erejében, a sorsban, vagy egyszerűen csak a véletlenekben hiszünk, elég három percet szánnunk rá, hogy kicsit átgondoljuk az életünket, és észrevegyük: amíg nem vesszük komolyan személyes átalakulásunk szükségességét és külső körülményekben keressük a hibát, a láncaink egyre szorosabban tekerednek a nyakunk köré; és minél tovább hiszünk a sorsunk megváltoztathatatlanságában, annál nehezebb lesz kiszabadulni a barlangból. Nem attól ismerjük meg magunkat igazán, ha kiválasztunk néhány, a társadalmunk álltal erényesnek ítélt tulajdonságot, amelyek meghatároznak minket, és görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, hanem attól, hogy amíg élünk, képesek vagyunk, merünk, és akarunk változni.
