Az esküvő úgy él a köztudatban, mint a legboldogabb esemény egy pár életében – ám amióta az egyik legrohamosabban fejlődő iparág is erre épül, sokak számára inkább rémálomba illő az előkészület. Mert ha már ennyi lehetőség közül választhatunk, ha igazán meg lehet adni a módját, miért is adnánk lejjebb.
Kérdés persze, hogy mi számít „lejjebb”-nek: az, ha szerényebb körülmények között, de viszonylagos nyugalomban, a szeretteinkkel ünneplünk, vagy pedig az, ha súlyos milliókért a csillagokat is lehozzuk az égről – viszont a sokk pucc és idegeskedés közepett valahol félúton elveszítjük önmagunkat, vagy legalábbis a fejünket.
Álmenyasszonyok akcióban
Ehhez hasonló gondolatokkal érkeztünk a Kongresszusi Központban megrendezett Esküvő Kiállítás és Vásár helyszínére. Bár életem során párszor eljátszottam az esküvő gondolatával, még sosem jutottam el a konkrét tervezésig.
Most sem, ám ahhoz, hogy megtudjam, vajon mi zajlik egy ilyen kiállításon, úgy éreztem, jobb, ha belehelyezkedem egy leendő ara pozíciójába, és ebből a szemszögből tapasztalom meg az odabent zajló őrületet. (Nem beszélve arról, hogy így én is potenciális kuncsafttá avanzsáltam, akiért a kiállítók – látszólag – mindenre képesek voltak.)
Az álmenyasszony akcióban egy barátnőm, Dóra volt segítségemre, aki azzal együtt, hogy kétségtelenül felbecsülhetetlen támaszt nyújtott a környezetnek köszönhetően már-már rajtam is eluralkodó pánik perceiben, tökéletes magabiztossággal alakította a szintén házasulni készülő barátnő szerepét.
A kiindulás: duplaesküvő a zöldben
Az esküvő ne legyen rémálom!
Nemrég indult, Esküvői SOS című sorozatunkban igyekszünk segíteni abban, hogy a házasulandókat a lehető legkevesebb csalódás érje, és abban is, hogy ne tudják átverni, lehúzni őket. Az 1. rész a helyszínválasztás buktatóiról szól, a 2. rész a menyasszonyi ruha kiválasztásáról.
Kiindulópontként azt találtuk ki: álmaink netovábbja egy hamisítatlan duplaesküvő – hiszen jó barátnőkként együtt szeretnénk kimondani párunknak az igent –, amelyet lehetőleg egy szabadtéri helyszínen, a zöldben, cirka 200 ember előtt kívánunk lebonyolítani. Kíváncsiak voltunk, vajon mit reagálnak erre a viszonylag szokatlan felállásra: fejvesztve menekülnek, vagy azonnal kapnak a lehetőségen és igyekeznek megoldást találni a problémára.
Ahogy hétvégi kiruccanásunk végére konstatáltuk: bizony az utóbbi verzió érvényes, mindent a vevőért. A meglepetést és csodálkozást tükröző első reakciók talán csak olyankor csaptak át zavart bizonytalanságba, amikor a portékájukat kínáló esküvőszervezők, vendéglátósok és fotósok első hallásra úgy vélték: egymással kívánunk frigyre lépni.
Nyomulás: adhatok egy szórólapot?
Bár nem élesben ment a játék, már a Kongresszusi Központ bejáratához közelítve sikerült megéreznünk valamit abból a többnyire negatív vibrálásból, ami a rendezvény egészét jellemezte. A legszembetűnőbb és szűnni nem akaró jelenség a kitartó szórólaposok végeláthatatlan dzsungele volt: ahogy megközelítettük a bejáratot, leginkább egy hiénafalka képe ugrott be az azonnal ránkrepülő fiatalok láttán, akik egyszerre rántották görcsbe a gyomrunkat és szembesítettek az esemény kézzelfogható valójával.
Papírgyűjtés esetén is becsületünkre vált volna az a méretes szórólapstóc, amire cirkálásunk végére sikerült szert tennünk. A szórólap-osztogatók közt volt szerencsénk olyanhoz is, aki 2 perc elteltével már nem emlékezett ránk – persze nem is várhatjuk el egy ilyen dömping kellős közepén –, a sztenderd szöveg pedig az „Adhatok egy szórólapot?” kérdésben merült ki, amit mi többnyire megadóan, egy halovány igennel fogadtunk. Mintha nem is a mi napunkról, sokkal inkább a - tényleg - kedves alkalmazottakkal szembeni szolidaritásról szólt volna az egész.
Közös nászutas-lakosztály két párnak? – Nem akadály
A standok közt kissé beljebb merészkedve óriási „mázlink” volt, hiszen rögtön ideális helyszínt találtunk fiktív esküvőnkhöz: magaslati panoráma, kétszintes étterem (ahol bőven akad hely a 200 fős násznépnek), sőt, vendéglátónk félig viccesen azt is felvetette, hogy ha már dupla esküvő, kaphatnánk akár közös lakosztályt is. (Jézus!)
Ami az árakat illeti, körutunk során csak nagyon kevés információt tudtunk kicsikarni bárkiből is, mindenki arra apellált, hogy kérjünk e-mailben árajánlatot (ami a konkrét, személyes igények tekintetében tulajdonképp valahol jogos is), illetve üljünk le valamikor közösen és merüljünk el a részletekben nyugodtabb körülmények között.
10 hiba, amit ne kövess el az esküvődön
Marketingfogások terén egyébként találkoztunk olyanokkal, akik a mézesmázos behálózás/lerohanás helyett okosan a nézelődő kíváncsiságát vették célba. Egy pulton például csupán annyit olvashattunk: „10 hiba, amit ne kövess el az esküvődön!”, mi pedig olthatatlan vágyat kezdtünk érezni aziránt, hogy megtudjuk a válaszokat.
Hát, odalépve ugyan nem tudtuk meg őket, ehelyett viszont húzhattunk egyet kártya formájában, amelyen egyúttal a ceremóniamestereket foglalkoztató cég honlapjának elérhetősége is ott virított – a válaszok ott vártak minket. Micsoda üzleti érzék.
A tetejében még sikerült is egy valóban tanulságosat beszélgetnünk az egyik ceremóniamesterrel (egy ok, hogy ne csak a mellkasunkban fokozatosan erősödő nyomás és a ránk záporozó információrengeteg maradjon meg emlékként).
Majdnem kaptunk egy tanácsot
A fiatal férfinak érezhetően a kisujjában volt a szakma, spontánnak látszó módon vázolta fel a cég jelszavait, emellett rögtön modellezte, szerinte hogy lehetne koordinálni a kettős esküvőt úgy, hogy mindkét párra kellő mennyiségű reflektorfény jusson.
Már kezdtük egészen megkedvelni, amikor az én néhány perccel korábban elhangzott kérdésemre a barátnőmnek kezdett el válaszolni – hangsúlyozva, milyen jó volt a meglátása. Dóra később ennek a mozzanatnak a lényegét remekül megragadta: tanácsadónk nagyon jól tudott úgy tenni, mintha figyelne. Hát ez is valami.
Intimen, meghitten a legjobb
Esküvő-projektünk egyik legfontosabb tanulsága is itt várt ránk: habár ceremóniamesterünk feltehetően – és el nem ítélhető módon – a saját esküvőjén sem maradhat majd veszteg, számára az ideális szertartás kizárólag kettesben, egy homokos tengerparton zajlik, amelyet aztán követhet itthon valami banzáj – ez már mellékes. Lényeg az intim meghittségben, rohangálás és feszültség nélkül megélt frigy. (Jó példa ez arra, milyen is az, amikor a munka és a magánélet szépen elkülönül egymástól.)
A kiállítás tereiben kóborolva ugyan egyre nagyobb káosznak láttuk ezt az egész hercehurcát, arra a célra mindenesetre tökéletesen megfelelt, hogy lássuk: mit NEM akarunk.
Például nem akarunk beállni azok közé, akik a láthatóan unott férjjelöltjüket végighurcolják egy ilyen tömegrendezvényen. A ruhaszalonok standjainál egy csepp érdeklődést sem mutató, vakarózó vőlegények és a hatalmas tükrök előtt talpig fehérben, csillogó szemmel pózoló menyasszonyok kontrasztja kimerítette a kiábrándító fogalmát, nem beszélve arról, hogy így az a szép, babonából tradícióvá vált szokás is elsikkadt, miszerint a vőlegény nem láthatja leendő aráját teljes harci díszben a szertartás előtt.
Sajnálnám, ha nem állhatnék ott rózsaszínben a legjobb barátnőm mellett
Miközben a ruhaszalon alkalmazottja negédesen fogta össze rajtam a méretemet néhány számmal jócskán meghaladó ruhakölteményt, éreztem magamon a székeken mögöttem várakozók unott és bosszús tekintetét.
A tükröktől és az éles fénytől egyre idegesebb lettem, és megfogadtam: ha eljön az ideje, nem ilyen körülmények között fogom keresni a megfelelő darabot – és egyáltalán, a megfelelő megoldásokat.
Érdekes, hogy miket hoz ki az emberből egy ilyen expedíció: a végére ugyanis azt is sikerült megfogalmaznunk, miért is nem akarnánk a stratégiánk alappilléreként szolgáló duplaesküvőt. „Sajnálnám, ha nem állhatnék ott rózsaszínben a legjobb barátnőm mellett, nem igazíthatnám meg a fátylát, nem lehetnék ott neki támaszként a nagy napon. Ha a másik történetesen ott ül velem szemben a terem másik végében fehér ruhában, a férjével, akkor lemaradunk erről” – fogalmazta meg Dóra a lényeget.
A mese mögötti gépezet
Hasonlóan vélekedtünk az esküvő-kiállítás kissé bizarr jelenségéről is. A tökéletes nap keserves megszervezése, a rengeteg verejték épp annak mond ellent, amiért létrejön: „Az a legdurvább, hogy itt az álmot veszed meg. Azt látod, hogy ha jól döntesz, akkor jól fog sikerülni életed legnagyobb napja, és ez egy hatalmas csapda, nagyon furcsa helyzet. Azt az illúziót veszed meg, hogy minden rendben lesz, aminél nincs nagyobb kincs. Ebben van valami abszurd. Hogy a mese mögött – hogy ott állsz és valakinek kimondod az igent, ami egy életre szól – van egy teljes gépezet”.
