Habár Ada inuit származású volt, nem rendelkezett népe vadászattal és túléléssel kapcsolatos ismereteivel. Egy metodista házaspár nevelte fel, akik ennél az örökségnél fontosabbnak tartották, hogy megtanuljon annyira angolul, hogy tudja tanulmányozni a Bibliát, emellett varrjon jól, képes legyen háztartást vezetni és el tudja készíteni azokat a fogásokat, amelyeket a fehér emberek szívesen fogyasztanak.
Négy férfi mellett vágott bele az expedícióba
Már egészen fiatalon, 16 évesen férjhez ment, ám a házasság nem volt túl sikeres. Három gyermeket szült, akik közül ketten meghaltak, és 1921-ben a férje is elhagyta őt. Nem is akármilyen körülmények közt: a Seward-félszigeten magára hagyta a nőt és akkor ötéves gyermekét, Bennettet. Ada túlélőösztöne már ekkor működött – 65 kilométert gyalogolt úgy, hogy fiát is cipelnie kellett, ha ő túlzottan elfáradt, ami gyakran megtörtént, mivel a gyermek rossz általános egészségi állapotban volt, és éppen tuberkulózissal küzdött.
Adának nem volt több tulajdona, mint a ruha, amit viselt. Fiát összetört szívvel árvaházba adta, és eldöntötte: amint lesz elég pénze, kihozza onnan őt. Ekkor értesült arról, hogy a Vrangel-szigetre tervez expedíciót egy csapat férfi, amelyhez olyan alaszkai nőt keresnek kísérőül, aki tud varrni.
Az expedíció ötletgazdája Vilhjalmur Stefansson északi felfedező volt, a vállalkozás azonban szinte az első pillanattól kezdve kudarcra volt ítéltetve.
A csapatban négy férfi volt: Allan Crawford, Lorne Knight, Fred Maurer és Milton Galle – Stefansson ugyanis bár kitalálta az ötletet, miszerint szerezzék meg a szigetet a brit birodalomnak, egy percig sem akart velük tartani. Még érthetetlenebbé teszi az egész helyzetet az, hogy a brit birodalom egy szemernyi érdeklődést sem mutatott aziránt, hogy a Vrangel-szigetre tegye a kezét.
Ő volt az egyetlen túlélő
A csapat mindenesetre elindult: Stefansson mindössze félévnyi ellátmánnyal küldte őket a szigetre azzal, hogy az majd barátságos hely lesz, és a következő évben hajó megy embereiért, akik teljesen képzetlenül és tapasztalatok nélkül vágtak bele a dologba.
Ada Blackjack nem is csatlakozott jó szívvel: eredetileg azt mondták neki, sok inuit közül lesz az egyik a csapatban, arról szó sem volt, hogy négy férfival keljen útra.
A pénz viszont meggyőzte: heti ötven dollárt kapott a munkáért az ígéret szerint, amennyit akkor, ha otthon marad, sosem keres meg. 1921 szeptember 9-én elindultak az expedícióra, úgy is, hogy a többi inuit, akiknek a csapat túlélését kellett volna segíteniük, nem vállalta a feladatot, csak Ada.
Egy évig rendben ment minden, valóban kellemes hely volt a Vrangel-sziget, ám a meleg időszak végeztével a vadászható állatok is eltűntek, és hiába várták a hajót, az sem érkezett meg. Nem tudtak arról, hogy
bár megkísérelték őket elhozni a szigetről, a hajó a jég miatt nem volt képes megközelíteni azt, így még egy évre ott ragadtak.
1923 elejére aztán nagyon rossz volt már a helyzet – éheztek mindannyian, Knight skorbutos lett, és semmi reményük nem volt arra, hogy a közeljövőben elhagyhassák a Vrangel-szigetet. A másik három férfi azt a döntést hozta meg, hogy otthagyja beteg társát a nővel, ők pedig a szibériai jégmezőn keresztül indulnak el segítséget hozni. Soha többé nem tértek vissza.
Élete szomorú véget ért
A következő fél évet Ada a férfi ápolásával töltötte. Vadásznak, házvezetőnőnek, ápolónőnek is kellett lennie egyben, miközben azt is eltűrte, hogy a férfi – tudva, hogy ezt a kalandot nem éli túl – minden dühét rá vetítette, és szidalmazta azért, hogy nem ápolja megfelelően. Ada azonban pontosan értette a helyzetet, mint az feljegyzéseiből kiderült.
Knight 1923. június 23-án halt meg: Adának innentől egyetlen célja volt, hogy ő maga túlélje a Vrangel-szigetet, és visszajusson fiához. Eltemetni nem tudta a halottat, ezért ágyán hagyta hálózsákjában, és dobozokból emelt köré barikádot, hogy a vadállatok ne férhessenek hozzá.
Három hónapig teljesen egyedül volt: hogy ne a holttesttel kelljen egy sátron osztoznia, átköltözött egy másikba, ahol dobozokból szekrényt épített, és az ágya fölött létrehozott egy fegyvertárat is, hogy ha hirtelen kell éjjel egy állat támadása esetén puskáért nyúlnia, meglegyen mindene.
Rókákat ejtett csapdába, megtanult madarat kilőni, és lest épített, hogy a jegesmedvéket is figyelhesse. Az expedíció fotósfelszerelésével kísérletezve képeket készített magáról.
1923. augusztus 20-án érkezett végül az expedíció, mely kimentette a nőt a Vrangel-szigetről. Hazatérve megkapta pénzét – kevesebbet, mint amennyit ígértek –, és kihozhatta Benettet az árvaházból, később pedig született még egy gyermeke. Az összegből sikeresen kikezelték tuberkulózisát, de Ada életét a szomorúság és a szegénység kísérte ezután is. Az expedíció nagy hírveréséből épp csak Ada nem részesült, sőt: az a gyanú vetődött rá, hogy Knight azért halt meg, mert nem figyelt rá oda eléggé. 85 évesen hunyt el, ekkor egy idősek otthonában élt, Bennett fiát pedig tíz évvel korábban vesztette el stroke miatt.
Ha a legrejtélyesebb sarki expedícióról is szeretnél olvasni, ajánljuk figyelmedbe ezt a cikkünket is.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
