Csak egy magzat látható a képalkotó berendezés monitorán, de az orvos nem szólalt meg, csendben maradt. Én a természetesnél nem nagyobb izgalommal kérdeztem: „De az az egy ugye rendben van?” Az orvos bizonytalan válaszában elfojtott feszültséget lehetett kihallani: „Ezt próbálom kideríteni” – mondta… „Nem látok szívhangot…”
Felajánlotta, hogy átmenjünk egy másik vizsgálóba: „Ott érzékenyebb a műszer, talán többet látunk” – tette hozzá. „Ott hátha más eredményt hoz a vizsgálat, addig menj ki nyugodtan a férjedhez, beszélj vele, és be is hívhatod magaddal nyugodtan” – biztatott immár a pandémiás állapotok ellenére.
Az érzékenyebb ultrahang sem mutatott mást, nem volt szívhang. Egy sem. A gépi vizsgálat folytatása lemondó csendben zajlott. Utána az orvos asztalához ülve rövid beszélgetés következett: „Ez sajnos gyakrabban előfordul, mint hinnétek. Ebben a szakaszban sokszor előfordul. Ikerterhességek esetében még nagyobb a kockázat.
Ez még nem jelenti azt, hogy ez után ne lehetne ismét egészséges babátok.”
(Mert korábban már világra segítette egészséges gyermekünket a szülész-nőgyógyász). „A terhesség műszeres befejezésére egy héttel később került sor” – osztja meg személyes történetét Betti, aki azóta már többszörös édesanya.
Az orvosok, praxisuk során, szakterülettől függően ugyan, de szinte naponta kerülnek abba a nehéz helyzetbe, hogy emberi tragédiákról kell tájékoztatniuk családtagokat vagy akár magukat az érintetteket. Egy vetélés esetében nem lehet kendőzöttebben kommunikálni, az eredmény nyilvánvaló, kételynek, reménynek a vizsgálat után nincs helye. Daganatos megbetegedések esetén a páciens már korántsem lehet annyira tisztában önnön állapotával az orvos elemzése nélkül. Az évtizedekkel ezelőtti állásponthoz képest napjainkban a nyíltabb és őszintébb kommunikáció hívei a szakma képviselői, ami lelkileg megterhelő szituációk elé állítja őket. Ennek leküzdéséről és az erre való lehetséges felkészülésről, az egyetemi tanulmányok idevonatkozó fejezeteiről és egy kezdő orvos effajta kihívásairól dr. Göböl Dorina fül-orr gégész, fej-nyak sebész szakorvosjelöltet kérdeztük.
Az orvosi tanulmányok során van valamilyen felkészítés az ilyen helyzetekre mostanában?
Szegeden végeztem az orvostudományi egyetemen, ahol első évtől kezdve végigkíséri a tanulmányokat egy tantárgy, amelynek keretei között etikai és pszichológiai felkészítés is zajlik. Egy alkalommal, ennek a tantárgynak a keretein belül például 6-8 fős csoportokra osztottak bennünket, hallgatókat. Egy felkért amatőr színész segítségével minden csoportban szimuláltuk egy daganatos betegség vagy egy haláleset közlését. Az eljátszott jeleneteket felvették videóra, majd a tanár és a színész jelenlétében részletesen elemeztük a felvételeket. Még sok hasonló felkészítő tréningre lenne szükség, hiszen ezek valóban nehéz pillanatok, és a megfelelő kommunikáción sok múlik.
A betegségen nem változtat, vagy akár még erre is képes a jól megtalált kommunikációs stílus és hírközlési mód?
Nagyon sokat számít a rossz hír közlésének módja. Ettől függ az is, hogy a beteg mennyire veszi komolyan például a folyamatban rá háruló esetleges feladatokat a gyógyulás reményében. A közlésben én nem a tragikus részére fektetem a hangsúlyt, nem festek sötét képet, inkább úgy írom le a helyzetet, mint egy kihívást. Természetesen őszinte vagyok a diagnózist illetően, nem állítok valótlant, de reményteljes üzenetet igyekszem közvetíteni akkor is, ha tudom, hogy nem jók az esélyek.
A kis esély is reménykeltő, ami fontos fogódzó a beteg számára.
A hozzáállás részéről igenis nagy szerepet játszik a folytatásban. Aki harcol és küzd, annak jobbak az esélyei, mint aki megijed, vagy elengedi. A beteg felfogása, attitűdje észlelhető, érzékelhető különbséget eredményezhet.
Mi tehát a kíméletes közlés módja?
Nem vagyunk egyformák. Az egyik orvosnak nem okoz annyira nehézséget megtalálni az odaillő szavakat, még ha ez nem is könnyű, és van, akit lelkileg terhel meg munkánknak ez a része. Nekem már a kezdetekkor kialakult egy monológom, ami beválni látszik, s amit már a korábban említett szituációs gyakorlaton is használtam. Valahogy úgy fogalmazok, hogy ez egy háború, ahol a betegnek kell lennie a fővezérnek, hiszen nagyon sokat számít az ő hozzáállása. A komolyabb eseteknél, mindentől függetlenül, meg szoktam adni a magántelefonszámomat is, ha elakadnak, akkor tudjanak hívni.
Mennyire vonódik bele maga az orvos? Mennyit visz magával haza a magánéletébe a lelki terhekből?
Ez nagyon változó. Van, akit nagyon megvisel: már ha csak rosszabbra fordul a beteg állapota, vagy érzékeli, hogy a páciens kezdi feladni, az orvos maga is napokra letargikussá válik. Nekem szerencsém van: engem kevésbé terhel meg lelkileg. Ha tudom, hogy mindent megtettünk, hogy nem lehetett volna többet, és nem volt más kiút, akkor le tudom tenni a lelki terhet, és a folytatásra koncentrálni, vagyis a többi beteg kezelésére, gyógyítására.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
