Hétköznap délután, tömeg az utcán, az üzletekben. A legtöbben céltudatosan sietnek valahova, a gyerekért, haza, főzni, órára – így voltam vele én is, amikor belevágtam a saját magamon végzett emberkísérletbe. Milyen, ha órákon át mosolyogsz mindenkire?
A mosoly sokakat lep meg
Az akciót egy meglehetősen forgalmas plázában indítottam: bevásárlás közben, a kocsit tologatva nem nehéz olyan helyzetbe kerülni, amikor interakcióba kell lépned valakivel, mert egymás útjában vagytok, esetleg te torlaszolod el a hozzáférést a szalámihoz vagy a lekvárokhoz. Az utóbbi hamar meg is történt velem: a másik vásárlóra szélesen mosolyogva kértem tőle elnézést. Ekkor még nem volt semmiféle koncepcióm azzal kapcsolatban, hogy milyen reakciót várjak, csak kíváncsiság töltött el.
Már az első alkalommal kiderült ugyanakkor, hogy a mosolyt is félre lehet érteni: bár nem kérdeztem meg utána vásárlótársamtól, de arckifejezése alapján úgy tűnt, mintha támadásnak venné a gesztust.
Valószínűleg félreértette, és gúnyos mosolynak gondolhatta.
Lehet, hogy finomítanom kell azon, ahogy egy idegenre mosolygok – töprengtem, amikor elhagytam az üzletet.
Az emberek nem értettek
Később be kellett térnem egy könyvesboltba is, ahol a kiválasztott könyveket egy tanuló pénztáros blokkolta. Külön elnézést kért azért, hogy kicsit lassabb, mint amihez véleménye szerint szokva vannak a vásárlók, de mivel egyáltalán nem állt nagy sor a kasszánál, ez nem jelentett gondot.
A pénztáros tanulóval már sokkal jobbak voltak a tapasztalataim: a kedvességre ő is kedvességgel reagált, amikor pedig megdicsértem a pulóverét, a teszt következő szintjeként, elmondta, hogy édesanyjától kapta.
Semmitmondó kis beszélgetés volt ez, persze, de szerintem mind a ketten kellemesebb érzésekkel léptünk ki a szituációból, mint ha csak egyszerűen fizetek és távozom.
Az üzletközpontban aztán sokszor fordult elő, hogy a folyosón sétálva valaki elengedett, esetleg én elengedtem őt, kitértünk egymás útjából, ami ideális lehetőség egy mosolyra, gondoltam. Az már meglepett, hogy ebben az érzésben meglehetősen egyedül maradtam. Hiába a mosoly, sokan értetlenül néztek vissza rám, vagy épp az ült ki arcukra, hogy vajon mit akarok tőlük? Persze, ismerős az érzés, amikor csak túl akarsz lenni valamin, és a hátad közepére sem kívánod, hogy abban hátráltassanak, de ezzel együtt is furcsa volt, hogy ennyire nem tapasztaltam az emberek nagy részében fogadókészséget egy mosolyra.
„Ne mosolyogj, hülyének néznek”
A buszon hasonló tapasztalatokat szereztem: kicsit úgy éreztem magam, mintha mindenki félkegyelműnek tartana az arcomra kiülő mosoly miatt, így bevallom, én voltam az, aki megfutamodott a kísérlet végén: felfüggesztettem azt, úgy döntve, hogy elég volt ennyi mosoly egy napra. Azt nem állítom, hogy nem fogom sosem megismételni a kísérletet, de magamon azt is éreztem,
kellemetlen, amikor ennyire falakba ütközik az ember, azaz úgy érezheti: teljesen feleslegesen mosolyog, mert környezetétől nem kap pozitív visszajelzést erre a gesztusra.
Tapasztalataim egybecsengtek azzal, amit az internet fórumain – a Quorán, a Redditen és más helyeken – is olvashat az ember a közép-kelet-európai hangulatról. Az emberek nem mosolyognak az utcán, sőt, egyes vélemények szerint te se mosolyogj, mert hülyének néznek. Nos, mióta próbára tettem magam, már értem, miért írják ezt, de azért nem adtam fel a reményt. Hátha a következő próbálkozás biztatóbb lesz.
Ha szeretnél olvasni arról, hogy a külföldiek mi alapján tarthatnak minket bunkónak, olvasd el az alábbi cikkünket:
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
