majmok nő dzsungel

Az 1950-es években véres polgárháború zajlott Kolumbiában. Az utókor által beszédesen La Violencia („Az erőszak”) néven emlegetett, tíz évig tartó konfliktus során a konzervatív és liberális politikai erők között következett be végzetes szakadás, és a dél-amerikai országban elszabadult az erőszak: 1948 és 1958 között rengeteg embert ejtettek túszul, becslések szerint 200 000-en estek áldozatul a vérengzésnek (ez az ország lakosságának mintegy 2%-a), és egyetlen év alatt négymillió gyereket raboltak el. Önéletrajzi könyve szerint Marina Chapman is egy volt a négymillió közül – és aztán évekig a dzsungel mélyén élt, csuklyásmajmok társaságában.

A lány, akinek nem volt neve

Marina Chapman – akinek önéletrajza magyarul A lány, akinek nem volt neve címmel jelent meg – állítása szerint nem emlékszik semmire az elrablása előtti időszakból. Első emléke az, hogy miközben önfeledten játszik – valószínűleg 1957-et írunk ekkor –, egy fekete kéz valamilyen zsibbasztó anyaggal teli zsebkendőt tartott az arca elé. Még sikoltani sem volt ideje, amikor megragadták és autóba tuszkolták, majd a dzsungelbe vitték, ahol nemes egyszerűséggel kidobták az autóból, és a sorsára hagyták.

Nagypapa közbelép

Marina egy darabig várta, hogy elrablói visszajönnek érte, de ez nem történt meg. Sírt, sikoltozott, próbált kijutni a dzsungelből – mindhiába. Végül két nappal később egy csapat csuklyásmajomra bukkant, akik, bár nem voltak emberek, a kislány számára egészen emberinek tűntek. Szinte irigyelte a nagycsaládként élő majmokat, akik ügyet sem vetettek rá. (Akkor még nem tudta, de szerencséjére: könnyen megtámadhatták volna.) Marina próbált életben maradni, bogyókon tengődött, de kis híján belehalt az ételmérgezésbe: egy tamarindhoz hasonló gyümölcsöt fogyasztott, amely erős hashajtó hatású.

Vonaglott a kíntól akkor is, amikor egy idősebb majom (akire Nagypapaként hivatkozik) egy tócsához vezette, amelyben zavaros, iszapos víz volt. Marina ivott a sáros vízből, hányni kezdett, és lassacskán jobban lett.

Ezután a majmok befogadták, és saját becslése szerint így töltött el a társaságukban csaknem négy évet.

Nem beszélt, és négykézláb közlekedett

Ösztönösen utánozni kezdte viselkedésüket, megtanulta, hogyan másszon fára, mit ehet és mit nem. Idővel a csuklyásmajmok azt is megengedték, hogy velük együtt tartózkodjon a fákon, időközben azonban kezdte elveszíteni emberi vonásait: már nem beszélt, és négykézláb közlekedett. Nem is emberként tekintett már önmagára, hanem úgy, mint aki a majomcsalád egyik tagja.

Éveken át úgy éltem, mint ezek az állatok, és úgy gondolkoztam, mint ők. Mindössze két dologra tudtam figyelni: arra, hogyan találok élelmet, és arra, hogyan élhetem túl ezt az egészet

– írja könyvében. Bár a majmok idővel befogadták – még kurkászni is engedték –, hiányozni kezdett neki az emberi társaság. Így amikor vadászokat látott a dzsungelban, összeszedte a bátorságát: négykézláb, meztelenül odament hozzájuk, és morogva kérte őket: mentsék meg.

Gabi, Rosalba és Luz Marina

Megpróbáltatásai – ha hinni lehet a könyvnek – ezután sem értek véget, sőt. A vadászok eladták egy bordélyháznak, ahol a Gabi nevet kapta. Takarítania kellett, ütötték-verték, hát megszökött. Ezután a kolumbiai Cúcuta utcáin élt, utcagyerekként, ahol nagy hasznát vette a dzsungelben elsajátított készségeknek: miután lopott, a fák tetején bújt el a rendőrök elől. Az utcagyereklét után ismét nevet váltott: Rosalba néven egy család alkalmazottja lett, akik viszont rabszolgaként kezelték, végül egy szomszédja segítségével menekült el. A szomszédnő egyik gyereke örökbe fogadta Rosalbát, aki immár Luz Marina néven kezdett ismét új életet, majd rövidesen az angliai Bradfordban találta magát, ahol férjhez ment, és két lánygyermeknek adott életet, majd nevelte őket, mint bármely kis- (vagy nagy)városi anyuka. Azt leszámítva, hogy a családdal közösen tett séták során megesett, hogy felmászott egy-egy fára. 

Kérdéses részletek

A szappanoperai fordulatokban sem szűkölködő történet valóságtartalmát sokan megkérdőjelezték. Többek között azt a könyvben elbeszélt jelenetet, amikor a „nagypapamajom” megmentette Marina életét: ehhez a főemlősnek olyan logikai műveleteket kellene tudnia elvégezni, amelyekre mai ismereteink szerint nem képesek. Először is észre kellett vennie, hogy egy, nem a saját fajához tartozó fiatal egyed beteg; meg kellett értenie, mi okozhatta a betegségét; azt is meg kellett értenie, hogy a fiatal egyed (azaz gyermek) nem tudja, mi okozhatja a betegségét; ismernie, hogy mi gyógyíthatja ezt a betegséget, és végül olyan kommunikációs eszköz birtokában lennie, amely által átadhatja, mit kell tenni, hogy meggyógyuljon. Mindez meglehetősen összetett kognitív folyamat. 

Chapman más, a könyvben szereplő állítását is megkérdőjelezték. Például azt, hogy a csuklyásmajmok valóban építenek-e a fák ágaira fekvőhelyet (a tudomány álláspontja szerint nem), vagy hogy miért nem tekintették az ötéves Marinát ragadozónak, hiszen már gyerekként is legalább kétszer akkora volt, mint egy csuklyásmajom. A majmok viselkedésével foglalkozó tudósok úgy vélik, a „nagypapamajom” valójában meg akarta fojtani a kislányt – és erősen kétséges az is, hogy volt képes egy ötéves gyerek felnőttek segítsége nélkül túlélni a dzsungelben. És az is kérdéses, hogy ha nem emlékszik semmire az elrablása előtti időszakból, hogyhogy az esőerdőben töltött időszak ilyen élesen maradt meg az emlékezetében?

Hamis emlékekből született Marina Chapman könyve?

Marina Chapman története tehát meglehetősen hihetetlen – éppen ezért merült fel vele kapcsolatban az úgynevezett hamisemlék-szindróma. A disszociatív személyiségzavarban szenvedő emberek (például a skizofrének) ugyanis nemcsak többszörös személyiséget képesek létrehozni, hanem úgynevezett hamis emlékeket is, és, mint pszichológusok bebizonyították, ezek előállítása nem is különösebben bonyolult folyamat, ráadásul a hamis emlékek idővel egyre részletgazdagabbak lesznek. Mindez természetesen nem akaratlagosan zajlik: az is elképzelhető, hogy az érintettek egy másik, traumatikus eseményt igyekeznek elfedni a hamis emlékek által.

És hogy mit szól mindehhez Marina Chapman és a könyvben társszerzőként közreműködő lánya? „Nem próbálunk bizonyítani semmit – mondták a vádak hallatán. Mi csak a családunk történetét meséljük el, és nem számít, mit gondolnak az emberek valójában.”

Ha szívesen olvasnál még olyan főemlősökről, akik meglepően emberi viselkedésre képesek, a figyelmedbe ajánljuk lenti cikkünkben Böbe majom történetét.