idő utazás

Jómagam sokszor annyira bele tudok feledkezni egy-egy regénybe vagy témába, hogy szinte úgy érzem: nem is a jelenben élek, hanem félig-meddig a múltban. Természetesen megvannak a kedvenc korszakaim, amelyekbe nagyon szívesen visszamennék – ha nem is az egész életem idejére (hiszen tudjuk, mi következett például a „boldog békeidők” után), de néhány évre biztosan. A szívemhez legközelebb álló időszak talán a századelő: ahogy Dénes Zsófia tette, szívesen tudósítottam volna újságíróként Párizsból kiállításmegnyitókról és irodalmi eseményekről, meginterjúvoltam volna az éppen ott időző Ady Endrét, miközben éltem és élveztem volna a független, dolgozó nő akkoriban meglehetősen szokatlan státuszát.

Úgy tűnik, a szerkesztőségben nem vagyok egyedül a századelő iránti rajongásommal. Főszerkesztőnk, Reiber Gabriella is szívesen választaná ezt az időszakot, ha időutazásra adódna lehetősége:

„A 20. század elejére mennék vissza, Beöthy László valamelyik színházába. Előtte természetesen kitanultam volna a színészmesterséget Rákosi Szidi színiiskolájában, aztán lehetnék a népszerű Király Színház csillaga. Azt persze nem tudom, boldog lennék-e. Gyanítom, nem, mert színházi körökben akkor is elég durva viszonyok voltak, amelyek valószínűleg meggyötörnék a lelkemet. Úgy telne egy napom, hogy próbálunk, este előadás, majd valamelyik kávéházban hajnalig váltanánk meg a világot a kortárs írókkal, költőkkel, színészekkel. A megjelenésem mindig kifogástalanul elegáns lenne, de sajnos valószínűleg naponta háromszor kellene visszautasítanom a szereposztó díványt, ami egy idő után a karrieremen is meglátszana. Úgyhogy maradok inkább ennél a Díványnál.”

Időutazás a múltba vagy a jövőbe

Rudolf Dani is elábrándozott már arról, hogyan élne száz-egynéhány évvel ezelőtt:

„Nagyon ciki, de én már ábrándoztam arról, hogy valahogy visszakerülök az időben a monarchia korába, mondjuk az 1890-es évekbe, letelepszem egy vidéki magyar kisvárosban, ahol megismerkedem egy kedves, intelligens, könyvmoly lánnyal, akinek a vágya, hogy egyetemre járjon, aztán mindketten regényírók leszünk, és békében éljük a világunkat. Viszont lehet, hogy hamar elunnám magam internet, filmek és egyéb modern technológia nélkül.

A másik megoldás, hogy a Star Trek világában élek, a 24. századi megvalósult szocialista utópiában, bár azért ott elég para, ha mondjuk megtámadja a Földet a borg vagy a romulánok, elszabadul egy gyilkos földönkívüli-vírus, vagy fellázadnak a mesterséges intelligenciák.”

Vezető szerkesztőnk, Hujber Szabolcs sem tagadhatná le, hogy irodalmárvér csörgedezik az ereiben:

„Bizonyos korokba csak beugrottam volna egy kis időre. Például váltottam volna levelet Kazinczyval, a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) alapításánál felajánlottam volna egyévi tanári fizetésem, vagy a Japánban sakkoztam volna egyet József Attilával.”

A beatnemzedék vonzásában

Geyer Krisztát nem annyira a régmúlt, inkább a közelmúlt vonzza:

„Az ötvenes és hatvanas évek beatnemzedékéhez tartoznék szívesen, mondjuk 20 évesen, amikor sokadjára fedezte fel a fiatal nemzedék a nonkomformizmust. Teljesen jól tudok kapcsolódni a buddhizmushoz, a dühöngő ifjúsághoz, amit persze nem vennék olyan véresen komolyan. Belekapaszkodnék a kísérletezésbe, sodorna a kíváncsiság, nem is az akkori alkotások esztétikuma vonz, hanem a nyers önkifejezés, ami elég sok muníciót adott a későbbi korszakoknak. Érdekes lehetett átélni, hogy egyszerre ennyire fontosnak és jelentéktelennek is érezhetik magukat az emberek. Ehhez képest ma suttyódiszkóba járok, mert a 90-es évekre esett a fiatalkorom, és eurodance rave-partik töltenek el nosztalgiával. Mennyivel stílusosabb lenne aszott rockerként megöregedni.”

A legjobb a jelenben

Másik vezető szerkesztőnk, Kálmán Szonja viszont nagyon is a jelenben él, de a kiegyezés korára talán elcsábulna egy röpke időszak erejéig:

„Nem szívesen mennék semerre. Előre: ki tudja, mi jön, nem túl jók az előjelek. Hátra: ott meg pontosan tudjuk, mikor mi volt a bibi. Nincs bennem nosztalgia a szocializmus iránt – igaz, alig éltem benne –, és nem szívesen élnék háborúk idején sem, vagy olyan időszakokban, amikor simán belehaltak az emberek ma már gyógyítható betegségekbe. Ha nagyon muszáj lenne választani, akkor talán a kiegyezés környékét mondanám, azt is csak azért, mert Magyarország helyzete akkoriban egészen irigylésre méltó volt. Hogy mivel telne egy napom? Mivel nő vagyok, gondolom, házimunkával, meg egy rakás gyerek kordában tartásával. Nem lenne mosógép, mosogatógép, elektromos főzőlap és társai. Nem tudnék leugrani a sarki boltba sem, szóval elég nehéz lenne a dolog, azt hiszem. Én maximálisan igyekszem kihasználni a 21. század vívmányait, így bármilyen sekélyes is, ezek valószínűleg hiányoznának, ha tudatában lennék annak, hogy ilyesmik léteznek majd.”

Kétségtelen, a jelenből visszatekintve hajlamosak vagyunk az adott időszak előnyeire koncentrálni, pedig régen sem volt könnyebb, sőt. Mivel az időgépet még nem találták fel, az időutazástól nem kell tartanunk – egyelőre maradnak az ábrándok, a regények és az efféle gondolatkísérletek.