Decemberben egy divatshow-val ünnepelte Herczeg Zoltán a huszonöt éves fennállását, és a közel háromszáz vendég előtt magyar sztárok vonultak fel a tervező ruháiban. Ahogy tőle megszokhattuk, ezúttal sem voltak modellek a kifutón, ahogy ő fogalmaz: nem a tökéletes „műembereknek” tervez. A divatbemutató után beszélgettünk.
A mostani divatbemutatódon is azt hangsúlyoztad, hogy nincs lehetetlen. Mit tekintesz igazi kihívásnak?
A gyermekvállalás a legnagyobb kihívás, mert abból nincs kiszállás vagy 15-20 évig. A családok zöme nem is ugorja ezt meg. Egy másik embernek életet adni, és azt rendesen nevelgetni a legeslegnagyobb felelősség, feláldozni a saját szabadságodat, saját idődet, saját életedet egy másikért. Azt hiszem, a mai korban ez még nagyobb kihívás, nézem, látom a fővárosi embert, aki egész nap szalad, csak rohan, fut az ideje után, munka, pénz, karrier, önmegvalósítás, gyerek, család, szabadidő, kultúra, művészet, alvás, mindez 24 órában. Egyszerűen nem tudom, hogy fér bele. Csak azt látom, hogy ez a fajta rohanás is öröklődik, a modern ember egész életben csak száguld, hogy mindene meglegyen, miközben szép lassan mindent elveszít, ami fontos: az időt. Nem tudom, mi a megoldás, de valószínűleg nem az, amit én választottam. De lövésem sincs, hogy oldanám meg. Gyűlölök már rohanni. Amikor már pihenned, nyaralnod, színházba vagy moziba is rohannod kell, valamit véglegesen elrontottál. Ha szakmailag kérdezed, az a legnagyobb kihívás, hogy mindig kompromisszumok nélkül vállald önmagad, és maradj hiteles, miközben meg is kell élj belőle!
Elnézve a Herczeg 25 divatbemutató darabjait, úgy tűnik, neked ez sikerült. Honnan merítettél ihletet?
Alapvetően a hippikorszak, a '60-'70-es évek retrója hatott rám, az a nagy fokú öröm és szabadság, ami a világháború után rátört az emberiségre, amikor ráadásul sok új anyag került ki a laboratóriumokból, például a műanyag, a műszál, a vinil, bakelit. Imádtam a színes trapéznadrágokat, hosszú, melírozott hajam volt, westerncsizmában és motoros bőrdzsekiben nyomattuk tinédzserként. A rock és a zene iránti rajongás megmaradt, később hozzájött a Hollywood iránti őrült rajongás, főleg a kultfilmek terén, Mickey Rourke, Al Pacino, Michael Madsen, Tarantino, mind-mind hatással voltak rám. Ám idővel az ember szellemi horizontja bővül, sőt itthon is találtam menő arcokat, menő filmeket, menő zenekarokat, széles lett a spektrum, bármi inspirálhat, egy jó könyv, egy jó film, egy jó koncert vagy színházi darab, bármi.
Alapvetően a művészeknek terveztél?
A kezdetekkor főleg műszálas, nagyon színes hippicuccokat terveztem, rackabundákat, széles szárú trapéznacikat, így jött képbe a Back II Black vagy a Hooligans a '90-es évek közepén, aztán kezdtem konszolidálódni, eladhatóbb ruhákat kellett gyártanom, mert hamar rájöttem, hogy ez a szegmens nagyon szűk, ebből bajos lesz megélni, zenekar sincs annyi. Talán a Michael Madsen-es USA-sztorim rántott ebbe vissza később, ott megint nem érdekelt, eladható-e vagy sem, meg akartam mutatni a maximumot, mint ha egy Guy Ritchie-filmhez terveztem volna. Ma megint inkább tervezek eladhatót, de mindig „herczegeset”, csak olyat, amit magam is felvennék.
Manapság sok helyen találkozunk a fenntartható divattal, a környezettudatos gondolkodás most egyre inkább jellemző, hogy hat ez rád?
Nem létezik fenntartható divat, ez a világméretű, őrült marketing, amivel az emberek agyába pusholják erőszakosan és folyamatosan az újat, az újabbat és a még újabbat, ezt nem lehet fenntartani. Maga a termék előállítása is szennyez, sőt a második legszennyezőbb iparág a világon a közlekedés után a millió vegyszerrel, festékkel, műanyaggal, de a gyapot és a birka is sok-sok tiszta ivóvizet kér, tévedés ne essék. Az elhasznált, de sokkal inkább egyszerűen csak megunt ruhák zöme pedig az óceánokban és a sivatagokban, magyarul az anyatermészetben köt ki, és ezer évek alatt bomlik le, ez katasztrófa. Újrafeldolgozni nagyon drága, nem éri meg, és míg egy kambodzsai vagy vietnámi egy tál rizsért dolgozik naponta a multiknak, a profit és a nyomor egyszerre lesz mindenható.
Mi a megoldás erre?
Ebből csak egyféleképpen lehet kiszállni, a mértéktartással. Én nem csinálok több ruhát, mint amit el tudok adni, és amiből rendesen, normálisan meg lehet élni nekem és a kollégáimnak. Nem törekszünk extra profitra. Bőven elég a normál. Nem ontjuk a világra szezonról szezonra a teljesen felesleges újabb és még újabb ruhákat, ha kell, ha nem. Gondoljunk csak bele: a ruhatárunk hány százalékát is hordjuk? Na, ez a nagy dilemma. Nem nyomni, nem tolni, nem erőszakolni, nem hajtani a profitot és az új és újabb és még újabb kollekciókat, hanem megelégedni azzal, amink van. A „slow fashion”-ben hiszek a fast helyett, ez utóbbi tönkreteszi a világot. Olyan cuccokat tervezek, amik 10-20-30 év múlva is simán működnek, sose a trendit. Pont most mutattam ezt be a Twentysixben a Herczeg 25 retrospektív divatshow-n. Működött!
A pénz azért számít, gondolom, neked is.
Ha épp pénzre van szükségem, muszáj olyat tervezni, amit vélhetően majd megvesznek, de arcon akkor se köphetem magam, ekkor is önazonos kell maradjak. De olyan is van, hogy valamit feltétlenül meg akarok mutatni az én művészi eszközeimmel, a divattal, a ruhákkal, pólókkal, ekkor abszolút nem érdekel, hogy eladom-e vagy sem, csak hogy alkothassak, beszélhessek, megmutassam.
Csak a magad szórakoztatására tervezel ilyen ruhákat?
Jórészt magamnak, de sokszor előfordul, hogy ez lesz a legkelendőbb. Nem tudom, de már nem is akarom kiszámolni a kedves vásárló igényét és ízlését, leginkább azt csinálom, ami őszintén jön, aztán vagy megveszik vagy nem, így jártam. A művész soha nem agyal az eladáson, az üzletember meg sosem tervez ruhát, a kettő közötti létezés pont ettől izgalmas, és pont ettől fárasztó és lehangoló is sokszor egyszerre.
Üzletemberként felmerült benned, hogy a tömeggyártás felé kellene tenni egy vagy több lépést?
Ugyanazért nem, mint a fentiekben: soha nem a pénz inspirált, soha! Ha ez lett volna a cél, eleve csak női ruhákat gyártanék.
Miért nem teszed? Látom, nem lelkesít ez az ötlet.
Egyszerűen nem érdekelnek a női ruhák, különben is mindenki női ruhát tervez, ha divatbemutatóra gondol az egyszeri ember, azonnal női modellek jutnak eszébe a kifutón. És a férfiak? Ők ne nézzenek ki extra jól? Dehogyisnem! Még az állatvilágban is színesebbek sokszor a hímek, a régmúlt időkben is így volt, gondoljunk csak a Napkirályra, csak az új kor, az ipari forradalom hozta el a szürkülést, melósruhát, öltönyösödést, konfekciót, a szocializmus uniformizáltsága se tett ennek itt különösebben jót. Sose értettem ezt, miért jó rosszul kinézni.
Te sosem simultál bele ebbe – ahogy te nevezed – a szürkeségbe?
Részemről világéletemben magamnak terveztem, színeset, mást, különlegeset, sose volt ez titok, és ha ez tetszett a publikumnak, hát megvették. De hogy ne legyen kommersz, ne jöjjön szembe az utcán, megmaradjon unikálisnak, nem is csinálok egy cuccból többet kb. 10 darabnál, nagyon egyszerű a matek: 2-S, 2-M, 2-L, 2-XL, 2-XXL, nincs túlbonyolítva. Így marad exkluzív, így nem jön szembe az utcán. Ha meg szembejön, máris megy az összekacsintás, csak nem te is „Herczeg”? De-de, és máris öri barik lettek. Arról nem beszélve, hogy a kreativitás, a fantázia örök és kifogyhatatlan, mindig jönnek az újabb és újabb agymenések, amiknek végül csak egy kis részéből lesz valós öltözet. Sosincs vége, nincs mitől aggódni. Jaaa, hogy több vele a meló!? Sose szaladtunk el előle, ez itthon is egy „rabszolgaipar”, így kell szeretni. Vagy sehogy. Ha a gázsi tisztességesen ki van fizetve, nem olyan gáz ez.
A legtöbb tervező modellekre álmodja meg a ruháit, vagy modellalkatú emberekre. Nálad ennél szélesebb a spektrum.
Én az élő embert szeretem, a tökéletes „műembert”, a nem létezőt, a lerajzoltat, az önsanyargatót, a deviánst, a koplalót azt nem. A hétköznapi hús-vér ember az rendes, normális, duci vagy dagi, alacsony, stöpszli, vagy épp hórihorgas, aránytalan, ilyen-olyan-amolyan, nem egyforma, különböző, emberi, gyarló, nem tökéletes. Épp ez a kihívás, nem az egyformákra tervezni egyformákat. Azt meghagyom másnak, vannak éppen elegen. Én az igazit szeretem, a valódit, nem a műt.
Ahogy mondtad, a férfiaknak mindig szűkebb választék állt a rendelkezésükre, kezd kinyílni a divat? Egykor például a magasabb sarkú cipők nem csak a nőknek készültek, most Tom Holland a Pókember bemutatóján magas sarkút viselt. Elmosódik-e a határ a nőies és férfias jelzők között színek, minták, formák vagy egyéb tekintetben?
Ma már minden elmosódik, az egész emberiség is el fog hamarosan, erre tart a világ, erre tart a fogyasztói társadalom, erre tart a mértéktelenség, a túlfogyasztás, a brutális marketingnyomulás. Siheder korom óta veszkóban járok, annak 4-5-6 cm-s a sarka, de a prérik cowboyai óta még mindig ez a legférfiasabb, az más kérdés, hogy lovagolni, melózni, vetni, szántani, férfiasan élni van ez hivatva, nem kifestett és kirúzsozott babydollokhoz lett kitalálva, az egy egész más pálya. De azt nem tartom gáznak, ha egy férfi mer színeket is viselni, és azt se, ha egy nő nadrágot hord. Irtó sokfélék vagyunk, sokféle beütéssel, hóborttal, és különösen sok féle genetikával, nem mindenki ugyanúgy férfi és ugyanúgy nő, ez is tény, mindenki találja meg hát a neki valót, amiben jól érzi magát, amiben otthon van, nem feszeng, a többi meg legyen szíves elfogadni azt a beszólogatás, ne adj’ isten az abúzus helyett. A szép mindenkinek mást jelent. A belső szépség kintre is hat. Ez lenne itt a lényeg amúgy.
Mondtad, hogy nőknek nem tervezel, de ahogy kezdenek eltűnni a nemek közötti határok, egyáltalán, számít ez még ma, hogy ilyen erősen elhatárold?
Nekem nőknek tervezni a nagy kihívás, mert nem érdekelnek a női ruhák, hidegen hagynak, amúgy se állnak jól. Hogyne számítana már, a szoknya az női cucc, a nadrág az férfi (kivéve Skóciában). A blúz női, az ing férfi. A körömcipő az női, a westerncsizma az férfi.
Én klasszikus férfiaknak tervezek, akiknek van tökük.
Ehhez ragaszkodom, bár semmi bajom azokkal, akik másképp gondolják, én is jókat kuncogok néha, de hát épp ettől szép a világ, hogy sokszínű, hogy szabad, hogy laza. Én olyan férfi vagyok, aki a nőket szereti. Lassan már ez számít deviánsnak. De ez is jól van így, ha már egyszer így van, ha már a sok-sok elfogyasztott ilyen-olyan kemikália ezt tette az emberrel, a génállományunk erre halad, nincs min csodálkozni, ezt is mi csináltuk magunknak, együk meg. Addig is maradok a tökös pasicuccoknál.
Ha jól tudom, éppen ez fogta meg annak idején Michael Madsent is. Elmesélted már, hogy a hollywoodi álomnak indult történeted ugyan kudarccal végződött, de sokat tanultál belőle.
Ez így igaz, kellett az a pofon, hogy most sínen legyen az életem.
Milyen élménnyel lettél gazdagabb?
Egyik legmeghatározóbb a Michaellel történő első fotózás Los Angelesben, még 2013-ban. Egy kis magyar stábbal érkeztünk öten, Viszlay Márk az asszisztensével, az ország egyik legjobb divatfotósa és kábé 300 Herczeg-ruha. Madsen a malibui óceánparti házában fogadott minket, ahová épp akkor költöztek át, tele mindenhol nagy dobozokkal, szétdobált cuccokkal, alig találtuk meg. Egyszer előbukkant valahol az emeleten, másszor eltűnt, mindig valami hülye indokkal, egyszerűen nem haladtunk a munkával, hiába érkeztünk reggel időben, terv szerint. Eleve nem akart lemenni Hollywoodba, valami hülye engedélyre hivatkozott, meg mondta, hogy fotózzunk itt a házban vagy az udvaron. Nem értettük a helyzetet, egyre kínosabb lett, mire nagy nehezen belőttük mégis az első szettet, Márk kezdi igazgatni a sztárt, ő pedig: „Te csak kattintgassál, én vagyok a sztár, tudom, mit kell csinálni!” Nem értettük, már kellően rossz lett a hangulat, és nem haladtunk előre. A második képet egy gyönyörű, lángnyelves Ford Thunderbirddel képzeltük el, ami a garázsban állt, de valamiért ráállt a másik kocsijával, egy kis Bobby Ewing-Mercivel. Hiába kérleltük, hogy álljon már el előle, mert az lenne a következő téma, azt mondja: nincs meg a slusszkulcs. De hát fél órája álltál ide vele, hogyhogy nincs meg a kulcs? Akkor toljuk odébb, semmi baj. De be van húzva a kézifék, nem lehet odább tolni. Ok, Márk, tudod, mit, mielőtt azonnal hazahúzunk innen a francba, oda se neki a 10 millának, amibe ez az egész fájt, feküdj fel a Merci motorházának tetejére, tedd rá az állványt is a fényezésre, és fotózzuk le azon keresztül ezt a „marhát” a kocsijával, nem tudunk már mit csinálni! Sok óra szenvedés és értetlenkedés után elkészült végre két, azaz 2 fotó, letöltöttük gépre, hívjuk Michaelt, hogy nézze már meg. Jaaaa, hát ez ilyen??? – kérdi csodálkozva. Hát milyen lenne, kérdezek vissza, Magyarország egyik legjobb divatfotósa csinálta, még jó hogy ilyen! Jaaaa, hát itt mifelénk egy 50-100 fős stáb szokott fotózni, mindenre külön ember van, még a vizet meg a szendvicset is más-más ember hozza, nem gondoltam volna, hogy ti így öten ezerszer jobbat csináltok, rólam még ilyen fasza fotók sose születtek, mikor indulunk le a városba? Paaafff!!! Hát erről volt szó, nem nézte ki belőlünk, hogy a teljesen felesleges sallangok, mihaszna, pénzzabáló stáb és mindenféle tök haszontalan pluszszarakodás nélkül is ilyen profi minőséget tud produkálni egy kis, béna kelet-európai csapat. Innentől be a kocsiba, le Hollywoodba központjába, és 5 óra alatt megcsináltuk az összes, világszínvonalú image-fotót, nem kellett már se engedély, se semmi, ment a meló, mint a karikacsapás, aztán már csak ölelgetett, szeretgetett, dicsérgetett minket végig. Irtó tanulságos volt az egész, soha nem felejtjük el ezt a brutál nehezített pályát, milyen egy „világsztárral” dolgozni. Attól mi még ott mindig szerény, kis kelet-európai mitugrászok maradunk, félreértés ne essék. És a világsztárokról is egész más lett a véleményem.
