falu város élet

Mivel eddigi életem során szinte minden településtípusban éltem már, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem a sztereotípiák irányítanak, amikor véleményt formálok a „vidék” és a „Pest” közti különbségekről, hanem saját tapasztalatok. Épp ezért rossz hallgatni is, amikor a vidéki ember a fővárosit ekézi, és fordítva. Ez a jelenség az utóbbi években egészen elharapódzott (nem részletezném az okokat), ami azért is rendkívül szomorú, mert nagyon sok mindent tanulhatnánk egymástól, ha nem előítéletekkel, hanem valódi érdeklődéssel és nyitottsággal fordulnánk egymás életformája felé.

Amit a falusi élet tanított

Vekerdy szerint is ideális gyerekkornak számít, ha a gyerek nyugodtan lehet koszos, és ideje nagy részét a szabad levegőn és szabad tevékenységekkel töltheti. Nos, az én falusi gyerekkorom épp ilyen volt. Nem ért túl sok inger, csak amennyi kellett, nem kellett „programozni” ahhoz, hogy ne unatkozzam. Nyugodtan hódolhattam kedvenc tevékenységeimnek, mint például a fáramászás és a biciklizés. Úgy tűnik, nem lettem ettől butább, mint aki más feltételekkel indult az életben. Az iskolába gyalog jártam, ahogy a barátaimhoz is. Úgy gondolom, mindezt nem lehetetlen kivitelezni a kisvárosban, a nagyvárosban, de még a fővárosban sem, viszont kétségtelenül egyszerűbb megvalósítani – más lehetőség híján – falun cseperedve. 

A földekről az asztalra

Amit viszont valóban a falunak köszönhetek, az az, hogy az elejétől a végéig láthattam azt a folyamatot, amíg az étel az asztalra kerül. Tisztában voltam vele, mennyi kitartás, fáradságos munka kell ahhoz, hogy a búzamagból kenyér legyen; vagy mennyit kellett kapálni még a gyerekeknek is a földeken, hogy jó legyen a paprikatermés. Főleg az én gyerekkoromban, amikor kézzel morzsolták a kukoricát és szeletelték a pritamin paprikát – ami egyébként nemcsak kőkemény munka, hanem a legjobb csapatépítő is volt. Emiatt képtelen lennék bárkit is lenézni, aki fizikai munkával keresi a kenyerét – sőt, minden elismerésem nekik.

Ugyanakkor a falu megtartó ereje addig működik, amíg képesek vagyunk belesimulni az átlagba, és megfelelni az elvárásoknak. Ellenkező esetben hamar a periférián találhatja magát az ember. Már egy kis hiba is óriásira duzzadhat, ha valakit a község a szájára vesz, és csekély az esély arra, hogy megvédjük magunkat. A falu is lehet kirekesztő, amit sajnos a városból vagy fővárosból érkező új lakos is megtapasztalhat, ha túl zárt a helyi közösség.

Az elkényelmesedett „úri nép” az egyik legenyhébb jelzős szerkezet, amivel találkoztam; akad ennél sokkal durvább is: amikor az egyik kollégám családja Pestről vidékre költözött, rögtön jött a „pesti tuskó” minősítés, sőt a testvérét még a g*cipaci megszólítással is megtisztelték. Egyszerre volt ez a hozzáállás nevetséges, sértő és félelemkeltő. Ráadásul rendkívül mérgező is, főleg úgy, hogy az ellenszenv sokszor nem falusi büszkeségből, hanem irigységből, frusztráltságból fakad. Holott egyáltalán nem olyan irigylésre méltó a fővárosiak élete: fővárosiként sem adott minden a kényelmes élethez, keményen meg kell dolgozni ott is mindenért.

Elvágyódás a városba

A falun születettek egyre nagyobb hányada már nem szeretne faluhelyen megöregedni. Könnyebb, kényelmesebb életet kívánnak a szülők is a gyermekeiknek, ezért a többség továbbtanul, hogy aztán valamelyik kisvárosban vagy a fővárosban telepedjen le, és ott vállaljon munkát.

Emlékszem, amikor kislányként beutaztunk Egerbe: olyan hatalmasnak és izgalmasnak tűnt falusi gyerekként, ahogy a legszebb ruhánkban boltról boltra jártunk. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor évente párszor meglátogattuk a Budapesten élő rokonainkat. Azt szerettem legjobban, amikor hazafelé tartva már sötét volt, és kigyúltak a neoncsöves reklámok fényei. Odavoltam azért a furcsa, édeskés szagért is, amiről apukám mindig azt mondta, örüljek, hogy otthon ezt nem érzem. Később megtudtam, hogy a szmogról beszéltünk. 

Ahogy nagyon sok falusi, én is elvágyódtam a községből. A városi lét egyet jelentett feljebbvalónak, jobbnak lenni, akit nem lehet lenézni. 

Mert egy vidéki valóban ezt érzi, amikor a városba látogat. Amikor már a fővárosban éltem, volt egy barátom, aki elkísért a buszmegállóig, hogy hazajuthassak. Ott gúnyosan mosolyogva közölte, hogy „na, megérkeztünk a parasztelosztóhoz”. Halkan megjegyeztem, hogy én is „paraszt” vagyok. Arra már nem is emlékszem, mi volt erre a reakciója, de a szégyenérzetre igen. Utólag nem a falusi származásomért szégyelltem magam, hanem azért, mert nem védtem meg azt.

A nyüzsgő főváros

Tény, hogy sokkal több a lehetőség városon, mint falun. Kisvárosba költözve döbbentem rá arra például, hogy oda születve tanulhattam volna balettozni, táncolni, ami faluhelyen kimerült a pár hónapig tartó tánciskolában. Fővárosba kerülve csak ámultam az ezerféle program- és munkalehetőségen, imádtam a nyüzsgést, a pörgést; hogy a hajnali órákban is simán lehetett találni boltot, bárt, szórakozóhelyet, kinek mire volt szüksége. 

A pezsgő kulturális és turisztikai életnek, valamint a cserediákprogramoknak köszönhetően pedig olyan érzés volt Budapesten huszonévesnek lenni, mintha kinyílna az egész világ. 

Jó kis multi-kulti, és hol van még Budapest az igazi nagy metropoliszokhoz képest! Az elején még zavart, hogy az emberek mennyire közönyösek egymás iránt egy ilyen nagy városban. Aztán, amikor több évig éltem egy városrészben, rájöttem, hogy a fővárosban is ugyanúgy úton-útfélen megállsz a boltba menet, mert kedves ismerősbe botlasz; és a jó szomszéd a fővárosban is aranyat ér, a rossztól pedig Pesten is az Isten mentse meg az embert.

Vissza a kisvárosba

Aztán, ahogy édesanya lettem, egyre inkább zavart a nagyvárosi nyüzsi. Elegem lett abból, hogy tömegközlekedésre kellett szállni, vagy kocsiba kellett ülni ahhoz, ha vidéki csendre, nyugalomra vágytam. Folyamatosan éreztem egyfajta zizgést, akkor is, amikor elvileg semmit sem csináltam. Nem tudtam kikapcsolni, mindig volt valami nem természetes zaj. 

Stresszeltem, állandóan siettem valahová, és a nagy tömegben is gyakran magányos voltam. 

Nem azért, mert Budapest rosszabb a vidéki élethez képest, vagy én lennék kevés a fővárosi élethez, hanem azért, mert az én ingerküszöböm egyszerűen máshol van. Budapesten valóban sok minden adott ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, ugyanakkor nekem hiányzik az, amit a vidék képes nyújtani.

Végül az agglomerációban kötöttünk ki. Azért, mert az én családom, a mi habitusunk számára ez az ideális. Amikor először utaztunk ebbe a kisvárosba, sok idő után először éreztem azt a nyugalmat, amit a víz, az erdő közelsége ad, és ami olyan nagyon hiányzott már. Emellett viszont elérhető közelségben maradt mindaz, amit Budapestben szeretek. 

Örülök, hogy 15 éven keresztül pesti lakosnak mondhattam magam, de nem azért, mert ez „magasabb rendű” létezést jelentene, hanem mert tágította a világnézetemet, és ezáltal valóban többnek érzem magam. 

Nem attól függ, hogy szeretünk, értékelünk-e valakit, hogy az illető budai, pesti, kisvárosi, nagyvárosi vagy falusi, hanem attól, hogy mennyire egyezik az értékrendünk, vannak-e olyan kapcsolódási pontjaink, amik lehetővé teszik, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatot egymással. Mindez azonban soha nem derül ki, ha fejben már eldöntöttük, milyen is a másik ember – úgy, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak. Különösen igaz ez egy olyan korban, amikor nem kiváltság vagy előjog valahol élni, hanem elsősorban választás kérdése.