bunkó magyar

Ezzel az élménnyel a zsebemben, hamarosan beszerzőkörutam következő állomásához értem. Itt, a közért kasszájában, ahogy a futószalagról kapkodtam össze a termékeket, a kijelzőhöz képest cirka 30 nanoszekundumos fáziskéséssel megkérdeztem a hozzám képest feleannyi idős pénztáros kisasszonyt, hogy adjak-e 520 forintot apróban, mert éleslátóan felfedeztem, hogy az 5520 forintos végösszeghez ez esetleg jól jöhet neki. Az egyszerű válasz beszédes hanglejtése egyből betalált, és már tudtam is, hol a helyem. Velősen, csak ennyi kellett mindehhez: „Nahát, MOST MÁR ne!”

Milyen lehet ez egy külföldi szemével? Ők is megtapasztalják ezeket a helyzeteket? Az összkép nem ilyen rossz.

Bizonyos nyelvekben a 'hogy vagy' kérdés szinte automatikusan követi az üdvözlést. Nem azt mondom, hogy ez a bevett fordulat őszinte és valós érdeklődést jelölné, melyre kifejtős válasszal kellene felelni, de tulajdonképpen már a gesztus is jól tud esni az embernek, és már-már elhiszi, hogy a hogyléte iránt nem közömbösek.

Ami jólesik

Egyes országokban járva az ember azt tapasztalja, hogy az utcán kedvesen néznek rá a közlekedésben részt vevő társak. Ha kánikula van, egy kedves szemkontaktussal közösen fújunk egy nagyot a levegőbe. Ha látják, hogy nehéz csomagot cipelek, vagy az orrom előtt becsukott metróajtó előtt mérgelődve állok, részvéttel néznek rám, stb.

Amerikában nem tudtam úgy boltba menni, vagy inkább egy boltból úgy kijönni, hogy ne hittem volna, életre szóló barátságot kötöttem az eladóval, olyan jó kedélyű beszélgetés alakult ki a legkisebb tétel vásárlásakor, vagy csak öncélú nézelődés kapcsán is.

Bunkónak tartanak-e minket a külföldiek?

Idegenvezetők, külföldi turisták benyomásait summázva, illetve a rólunk benyomást szerzett utazók véleményeit megvizsgálva ezt az öt, szerintük ránk legjellemzőbb tulajdonságot találtuk:

1. Idegen nyelvet nem beszélünk.
2. Néha túl őszinték vagyunk, akár bántóan is.
3. Aggodalmaskodó, néha pesszimista emberek benyomását keltjük.
4. Ugyanakkor viszonylag pontos, 
5. és sokak szerint viszont kifejezetten udvarias nép vagyunk.

Az első két pont alapján tehát egyesek számára rossz benyomást kelthetünk akár szélsőséges reakciót és véleményt is kiváltva. A túlzott őszinteség kultúrafüggő, ezt van, aki a visszajelzések szerint a védelmünkben hangsúlyozza is, szóval összességében egészen rendben vagyunk, a „bunkó” benyomás leggyakrabban a közös kommunikációs csatorna hiányából fakad. A múltkorában, a belváros legeslegközpontibb pontján lévő szupermarketben egy külföldi pár vásárlása a kasszánál kudarcba fulladt. A turisták, helyzetüket tudomásul véve, szomorúan elkullogtak, a pénztáros summázta a történteket: „Magyarok vagyunk, magyarul is beszéljünk, nem igaz?” És persze a hangosabban és artikuláltabban szótagoló magyar szavakat sem fogja érteni továbbra sem a külföldi, csak azt hiszi, undokok vagyunk.

Ami érthetetlen

Egyébiránt tény, hogy még az olyan emberekkel sem mindig sikerül kiépíteni rendesen köteléket, akikkel a helyzet kifejezetten kínálkozna. Hiszen még a reklám is azt mondja: konzultáljak gyógyszerészemmel! De már hogy konzultálnék, ha annyit nem segít, hogy megőrzi az ottfelejtett tárgyat, vagy legalább megjegyzés nélkül elveszi a jó szándékú pácienstől azt?

A közeli kisboltos, a sarki fűszeres vagy a cukrászda, ahová családostól, gyerekeinkkel napi szinten járunk, jelentős tételeket hagyunk ott, és szinte napról napra szemtanúi a kicsik születésének és cseperedésének, ahogy a postás, aki szinte naponta jön házhoz, akinek hálóingben nyitok ajtót, tudja, milyen időbeosztással dolgozom, mikor mit főzünk, és van-e épp beteg a családban, megbüntették-e parkolásért, vagyis többet tud, mint egy átlagos családtag, rezzenéstelen robot marad. Pedig minden adva van, hogy kellemes viszony, üde csevej alakuljon ki, kedvesen váltsunk pár jó hangulatú, felületes, de jópofa szót egymással naponta, ami feldobja az ő monoton munkáját, és megkönnyíti nekem a pénz kiadásának fájó élményét is, vagy csak úgy, emberbaráti gesztusból.

Van varázserő?

Kivételt képez ezalól, hogy jelentős borravalóval tulajdonképpen mindenki szájára lehet mosolyt csalni, csak azt nehéz megérteni, hogy anélkül miért nem.

A minap nagyobb értékű és komolyabb súlyú tárgy érkezett hozzánk futár által kiszállítva. A termék érkezése felett érzett mámor eltompította az érzékeket, és a végösszeg utolsó számjegyében egy tizedest tévedve hirtelen azt hittem, csak 300 forint borravalót adnék a felfelé kerekítéssel, amit így még 500 forinttal feltétlenül meg akartam toldani.

Csak akkor lett gyanús, hogy 800 forint jatt helyett 3500-at adhattam, amikor a mogorva futár bokáját összecsapva, szalutálva, egész családomra Isten örök áldását kérve köszönte meg jóságomat.

Rajtunk múlik

Éspedig le kell szögeznem, hogy nem vagyok annak a retorikának a híve, hogy „mert ez Magyarország”, „mire számítottak, ez egy ilyen ország”, stb., mert van sok ellenpélda is, és bőven van pestiesen szólva „jó fej”, közvetlen és kedves ember, akivel igenis össze lehet mosolyogni, és szebbé tenni a jelentéktelen pillanatot is. De aki szereti elfedni empatikusabb énjét, az gondoljon abba bele, hogy kis humorral, kedvességgel mindenkinek könnyebb.