Magyarország és az Isztambuli Egyezmény, avagy ki védi meg a magyar nőket?

A kapcsolati és családon belüli erőszak közel sem magánügy, hiszen Magyarországon több mint 200 ezer nő él bántalmazottként, hetente átlagosan egy nő, havonta egy gyerek hal meg családon belüli erőszak miatt. A járvány kezdete óta duplájára nőtt a bántalmazás miatt segítséget kérők száma,

A politikai nyilatkozatból kiderül, hogy a kisebbik kormánypárt nem támogatja a nőkkel szembeni erőszak problémájára megoldást nyújtó Isztambuli Egyezmény ratifikálását, mert szerinte annak egyes rendelkezései ellentétesek a kormány migrációs politikájával. Emellett nem kívánják a magyar jog részévé tenni a társadalmi nem fogalmát, sem az egyezmény „bújtatott genderideológiáját”. De nézzük, miről is van szó valójában?

Két szón bukik a nők védelme

Varga Judit igazságügyi miniszter már korábban kijelentette, hogy a kormány nem ratifikálja a „migrációt is támogató egyezményt, amely azt is állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem léteznek társadalmi nemek”.

A egyezmény 3. és 6. cikke valóban foglalkozik a társadalmi nem (gender) fogalmával. A 3. cikkben úgy definiálják a társadalmi nemet, mint azokat a társadalmilag kialakult szerepeket, viselkedési formákat, tevékenységeket és jellegzetes tulajdonságokat, „amelyeket egy adott társadalom a nők és a férfiak esetében megfelelőnek tekint”. Az igazságügyi minisztérium által készített fordítás azonban nem tesz különbséget a biológiai, illetve a társadalmi nem között, a genderre egész egyszerűen nemként hivatkozik. Az egyezmény megalkotói azért tartották fontosnak a társadalmi nem definiálását, mert a nők és férfiak közötti kapcsolatra, a társadalomban betöltött szerepükre és tulajdonságaikra hivatkoznak. Azt azonban sehol nem említi az egyezmény szövege, hogy a társadalmi nem független lenne a biológiai nemtől – sőt, 

A másik sarkalatos pont a menedékjog-migráció kérdése, ami egy teljes fejezetet kapott a szövegben. A 60. és 61. cikk lényege, hogy az egyezményben részt vevő felek megteszik a szükséges lépéseket annak biztosítása érdekében, hogy azoknak az áldozatoknak a tartózkodási státusza is megmaradjon, akiké a házastársuk vagy a belső jog által elismert partnerük tartózkodási státuszától függ – akkor is, ha a kapcsolat felbomlik. Emellett kitér arra is, hogy a nőkkel szembeni erőszak védelmet igénylő áldozatait – jogállásuktól vagy tartózkodási helyüktől függetlenül – semmilyen körülmények között ne lehessen visszaküldeni olyan országba, ahol életük veszélyben lenne, vagy ahol kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek vetnék alá őket. Az illegális migráció támogatása helyett a VII. fejezet tehát azt mondja ki, hogy nemcsak a háborús vagy politikai üldöztetés elől menekülőket kellene befogadni, hanem azokat is, akik családon belüli erőszak miatt kényszerülnek elhagyni saját országukat.

A mediáció problémája

Juhász Hajnalka KDNP-s képviselő szerint elfogadhatatlan az is, hogy az egyezmény az V. fejezetben eleve kizárja a mediáció lehetőségét bántalmazó és bántalmazott között. Szakemberek azonban nem véletlenül nem javasolják a sok esetben valóban hatékony mediációt, hiszen a közvetítő eljárás következtében olcsóbb és gyorsabb lesz az ügy lefolyása, azonban mindkét fél akarata érvényesül a megállapodásban.

„Bántalmazás fennállásakor azonban a közvetítés fogalmilag kizárt, hiszen nem két egyenrangú félről, hanem egymással alá-fölérendelt viszonyban lévő emberekről beszélünk, minek folytán a mediáció nemcsak hogy nem hatékony, de az áldozat számára kifejezetten veszélyes”

– hívja fel a problémára a figyelmünket dr. Stummer Vera, a Patent Egyesület jogásza.

A mediáció sikeréhez ugyanis elengedhetetlen, hogy a felek egy súlycsoportban legyenek, valamint mindketten önszántukból, és ne megfélemlítve, nyomás alatt vegyenek részt a közvetítői eljárásban. Ráadásul a bántalmazó nemritkán manipulálja a szakembereket és megfélemlíti az áldozatot, hogy ne képviselje az érdekeit, olyan dolgokba egyezzen bele, amiket valójában nem akar. Komoly probléma az is, hogy az ismételt találkozás traumatizálja a bántalmazott felet, de ismert olyan eset is, amikor erre a bántalmazó direkt ráerősített, például úgy, hogy azzal a tollal játszott a mediáció közben, amellyel korábban megerőszakolta az áldozatot.

A mediáció büntetőügyekben történő alkalmazása ugyancsak kényes dolog, mivel

Ez a kritika különösen igaz olyan bűncselekmények esetében, amelyeket a társadalom hajlamos bagatellizálni – ilyen például a családon belüli erőszak. Ha az erőszaktevő olyan bűncselekményekről egyezhet meg a sértett féllel, amelyekért más esetben – ha nem épp a partnerével szemben követné el – büntetés járna, az azt a nemkívánatos üzenetet közvetíti a konkrét ügyben érintett felek, de a potenciális elkövetők, sértettek, sőt a társadalom egésze felé is, hogy a családon belül elkövetett bűncselekmények nem annyira komolyak, hogy az állam beavatkozását tennék szükségessé.

A törvény jobban védi a nőket, mint az Isztambuli Egyezmény?

A kormánypárt előszeretettel hangoztatja, hogy Magyarország új Alaptörvényében és a 2013 júliusában életbe lépett új Büntető törvénykönyvben is kiemelt védelmet kaptak a nők és a gyermekek, ezért semmi szükség az Isztambuli Egyezményre. A törvénybe valóban bekerült a kapcsolati erőszak tényállás, ami a következőképpen hangzik:

(1) Aki gyermekének szülője, továbbá az elkövetéskor vagy korábban vele közös háztartásban vagy egy lakásban élő hozzátartozója, volt házastársa, volt élettársa, gondnoka, gondnokoltja, gyámja vagy gyámoltja sérelmére rendszeresen

a) az emberi méltóságot súlyosan sértő, megalázó és erőszakos magatartást tanúsít,

b) a közös gazdálkodás körébe vagy közös vagyonba tartozó anyagi javakat von el és ezzel a sértettet súlyos nélkülözésnek tesz ki,

ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki az (1) bekezdésben meghatározott személy sérelmére rendszeresen követ el

a) a 164. § (2) bekezdése szerinti testi sértést vagy a 227. § (2) bekezdése szerinti becsületsértést, bűntett miatt három évig,

b) a 164. § (3) és (4) bekezdése szerinti testi sértést, a 194. § (1) bekezdése szerinti személyi szabadság megsértését vagy kényszerítést, egy évtől öt évig

terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Eszerint a kapcsolati erőszak körébe vonható bűncselekményeket, így a testi sértés bizonyos eseteit, a tettleges becsületsértést, a személyi szabadság megsértését és a kényszerítést súlyosabban bünteti a Btk., ha valaki a vele az elkövetéskor vagy korábban közös háztartásban élő hozzátartozóját, volt házas- vagy élettársát, gondnokát, gondnokoltját, gyámját vagy gyámoltját rendszeresen bántalmazza. A tényállás emellett bünteti azokat a korábban a Btk.-ban külön nem szereplő cselekményeket is, amelyek szintén a kapcsolati erőszak részét képezik, például a lelki bántalmazást és a gazdasági ellehetetlenítést is.

Akkor ezzel meg is volnánk – gondolják sokan. A helyzet azonban az, hogy a rendőrök többsége nem ismeri, nem alkalmazza a kapcsolati erőszak tényállását.

„Ha valaki kapcsolati erőszak miatt feljelentést tesz, azt általában zaklatásnak vagy könnyű testi sértésnek minősítik. Ennek következtében extrém alacsony elítélés születik, évente nagyságrendileg kétszáz, miközben 200 000 nő jelenleg is bántalmazó kapcsolatban él”

– mondja a jogász. Ahhoz, hogy a Btk.-ban foglaltakat valóban alkalmazzák, olyan képzésekre lenne szükség, amelyek segítségével a rendőrök és bírók fel tudják ismerni a kapcsolati erőszakot, emellett pedig fontos lenne egy általános szemléletformálás is a családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyek jelentőségéről.

A családon belüli erőszak problémájával évtizedek óta foglalkozó civil szervezetek azok, akik valóban értenek a témához, a kormány azonban nem hajlandó kikérni a szakemberek véleményét az ide vonatkozó jogszabályok megalkotása során, ez a probléma azonban már korábban is jelen volt. „Nem ez az első olyan kormány, amely szerint az erőszaknak nincs neme. Az erőszak és annak ilyen módon való kezelése, bagatellizálása, relativizálása, a rendszerabúzus viszont nem politikai, pártállásfüggő kérdés, hanem a patriarchális társadalom sajátja” – teszi hozzá dr. Stummer Vera.

Valódi segítségre van szükség

Az egyezmény jelentős hangsúlyt fektet a családon belüli erőszak megelőzésére, az áldozatok védelmére, és valóban, az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárásra is. Azonban az Isztambuli Egyezmény sokkal többről szól, mint a bántalmazók büntetésének mértéke. Néhány konkrét példa, hogy mi történt azokban az országokban, amelyekben alkalmazzák az egyezménybe foglaltakat:

• a zaklatás és a szexuális bántalmazás újradefiniálása a jogszabályokban;
• a nemi erőszak meghatározásának megváltoztatása, a beleegyezés hiánya alapján, a kényszerítés bizonyítása helyett;
• „összehangolt közösségi válaszok” megalkotása, amelynek során a szakemberek, akikhez az áldozatok fordultak, egy multidiszciplináris csapatnak jelentik az eseteket a további támogatás biztosítására;
• 0-24 órás segélyvonalak felállítása, hogy a nőket a hozzájuk legközelebb eső tanácsadó szolgálathoz irányítsák;
• közpénzből fenntartott menedékházak létesítése ott, ahol erre korábban nem volt lehetőség;
• a nők elleni erőszak mint tantárgy bevezetése különböző egyetemi tananyagokba (jogi, orvosi, ápolói, pszichológiai, társadalomtudományi stb.);
• külön tanfolyamok bírók, ügyészek és ügyvédek számára, hogy a nők számára megkönnyítsék a jogvédelem és a jogorvoslat igénybevételét.

Az Isztambuli Egyezmény sok országban lendületet adott a nők és lányok ellen irányuló erőszakkal kapcsolatos szakpolitikák, szolgáltatások és közbeszéd javításához, illetve a nők és lányok támogatásához és felhatalmazásához. Itthon is számos, különböző területeken (bűnüldözés, közösségi szolgáltatások, tanácsadás és támogató szolgáltatás stb.) tevékenykedő szakember munkáját könnyítené meg ez az új lendület. Az Isztambuli Egyezménnyel vagy nélküle, de a nők elleni erőszak megszüntetése olyan cél kellene, hogy legyen, amely mindannyiunkat egyesít.