A modern személyiségpszichológia egyik úttörője, a brit Raymond Cattell már az 1950-es években úgy tartotta, hogy az alapvető tulajdonságaink alapján választunk foglalkozásokat, hobbikat, szórakozási formákat. A kutatókat az azóta eltelt évtizedekben is rendületlenül foglalkoztatta ez a kérdés. Kevin Dutton 2012-ben megjelent könyvéből például kiderül, hogy a pszichopata emberek túltengenek egyes szakmákban, míg más területeken elvétve jelennek meg. Felülreprezentáltak például az ügyvédek, vezérigazgatók, médiaszemélyiségek és sebészek körében, míg egy ápoló, terapeuta vagy tanár ritkábban jellemezhető ezzel az állapottal.
Ez nem is csoda, hiszen a pszichopatákat elsősorban a hatalom megszerzésének lehetősége vonzza, amihez ráadásul fejletlen erkölcsi ítélőképesség és a bűntudat totális hiánya társul. Bár a manipuláció érdekében gyakran elragadóan viselkednek, kevéssé képesek mély szeretetkapcsolatok kialakítására, illetve empátia megélésére. Hogyan befolyásolják ezek a tulajdonságok a zenében és a filmekben megnyilvánuló preferenciákat?
Inkább legyen véres, mint nyálas
Mind ez idáig kevés számú kutatás vizsgálta a pszichopata vonásokkal rendelkező emberek szórakozási szokásait. Az eddig keletkezett tanulmányok lényegében azt találták, hogy az antiszociális tendenciákkal bíró személyek általában az akciófilmeket és a horrort élvezik, illetve a kontakt sportokról (például boksz, labdarúgás, rögbi) szóló közvetítéseket. Ezzel szemben többnyire ki nem állhatják a popzenét, a családi/romantikus vígjátékokat, valamint az esztétikai sportokat (például műkorcsolya). Mivel a pszichopátiában gyakran megfigyelhető az unalomra való hajlam, így ezeket az embereket rendszerint az erőteljesebb stimuláció tudja csak lekötni. Erőszak, borzongás, versengés jöhet minden mennyiségben, de a komplex érzelmekkel, az egyének közötti kötődéssel, a szerelmi történetekkel már nehezebben tudnak kezdeni valamit.
Nem ők a legnagyobb lázadók
A rebellisnek tekintett zenei műfajok – mint például a heavy metal, punk, rock, hip-hop, rap – egyik fontos ismérve, hogy a fennálló rendszer kritikáját fogalmazzák meg, és lázadnak a mindenkori hatalom ellen. A pszichopatákra azonban kevésbé jellemző a nyílt nonkonformizmus, ők inkább a környezetükbe simulva, másokat irányítva és kihasználva szerzik meg azt, amit akarnak. Talán ezért is van az, hogy egy pár hónapja publikált, 379 amerikai felnőtt bevonásával készült kutatás nem mutatott ki semmilyen összefüggést a maladaptív személyiségvonások (például narcizmus, machiavellizmus, félelemmentes dominancia, empátiára való képtelenség) és a lázadó zenék kedvelése között. Az is igaz, hogy ezeknek a zenei irányzatoknak egy része mára teljesen bekerült a mainstream kultúrába, az egykori forrongó dalok pedig eladható tucattermékké silányultak.
Egy jó kis western bármikor jöhet
Blagov és munkatársai fentebb idézett vizsgálatában nem antiszociális személyiségzavarral diagnosztizált emberek vettek részt, hanem olyan válaszadók, akik különböző pszichopátiát és narcizmust mérő teszteket töltöttek ki. Ezt követően azt elemezték a kutatók, hogy a személyiségleltárok egyes (al)skáláin szerzett pontszámok milyen együttjárást mutattak a különböző filmes és zenei preferenciákkal. Összességében elmondható, hogy egyáltalán nem kaptak szoros összefüggéseket. A legerősebb – de még így is csak közepes mértékű – korreláció a félelemmentes dominancia (vakmerőség) pontszámai és a háborús, westernfilmek kedvelése között mutatkozott, a korábbi kutatásokkal összhangban.
A cowboyok történeteit megörökítő mozgóképek népszerűek voltak az autoriter (tekintélyelvű) személyiségek körében is. Talán azért, mert ezek az alkotások „a régi szép idők Amerikáját” reprezentálják sokak szemében. Egy olyan virágzó korszakot, amikor még léteztek „igazi” férfiak, fekete-fehér igazságok (a szó akár rasszista értelmében), és a konfliktusokat le lehetett rendezni pár pisztolylövéssel. Donald Trump sajnálatos módon pont egy ilyen ország ígéretével tudta megszólítani a politikának hátat fordító választók tömegeit.
Csak a filmzenéktől mentsen meg az ég!
További izgalmas – de statisztikailag kevésbé meggyőző – eredmény volt, hogy minél kevésbé képes valaki az empátiára és a saját nézőpontjának a meghaladására, várhatóan annál kevésbé fogja szeretni az érzelmes műfajokat: a country dalokat, a filmzenéket vagy a romantikus vígjátékokat. Az adatokból az is kirajzolódott, hogy a felelősségvállalással hadilábon álló személyek valószínűleg nem fogják kedvelni a dokumentum- és önéletrajzi filmeket, amelyek általában összetetten igyekeznek bemutatni az egyének viselkedésének mozgatórugóit, illetve azt a társadalmi és politikai kontextust, amelyben a szereplők élnek.
Attól még nem pszichopata, hogy szereti a Fűrészt
Lényeges hangsúlyozni, hogy pusztán a zenei és a filmbeli preferenciái alapján nem lehet embereket pszichiátriai kórképekkel diagnosztizálni. Attól még senki sem lesz pszichopata, hogy szereti a Fűrész című horrorsorozat filmjeit vagy Clint Eastwood korai munkásságát. Noha a választásainkban megjelenő mintázatok érdekes adalékokat szolgáltathatnak a személyiségünkről, ahhoz nem elég informatívak, hogy ez alapján messzemenő következtetéseket vonjunk le akár önmagunkról, akár másokról. Ráadásul az amerikai kontextusban készült kutatások tanulságait nem is érdemes egy az egyben magunkra vonatkoztatni, ha Magyarországon élünk.
