Felvegye-e a menyasszony a férj nevét?

Az előző mondatokban több olyan fordulat is van, ami a patriarchális társadalom ezeréves beidegződéseit tükrözi. A középkorban a nők gyakorlatilag a férfiak tulajdonát képezték, az esküvőjükig az apjuk rendelkezett felettük. Majd a férj-aspiráns „elkérte” a lányt, aki a házassággal az ő fennhatósága alá került. Ezt mutatta, hogy megváltozott a neve, vagyis az identitása kifejezésének legelemibb formája. Később, de már jóval később (eltelt közben majd ezer év), a nők még választójoghoz is jutottak, lehetett akár tulajdonuk is. Viszont az elvárás megmaradt: a feleség a nevéről való lemondással kifejezi azt, hogy saját önző érdekeit háttérbe szorítja, és férje és gyermekei boldogságának szenteli életét.

Ma már a törvények semmilyen módon nem határozzák meg, hogy hogyan kell, kell-e egy házassággal a névnek is megváltoznia. Vagyis szinte bármilyen változtatás lehetősége megvan. Az a verzió mégis gyakorlatilag észrevétlen, hogy a férj vegye fel a felesége nevét. Statisztikailag kimutathatatlan számú párban merül fel ez a lehetőség. Abban viszont már van változás, hogy a nők milyen nevet választanak.

A két első ismert feleség: Marcelné és Pap Jakabné

Először nézzük meg, hogyan alakult ki a klasszikus Kovács Jánosné formula, amitől szép lassan el fogunk búcsúzni. A -né és a nő is a finnugor *neγü szóalak továbbfejlődése. Az első két asszony, akiknek a klasszikus formájú neve ránk maradt a 13–14. századból Marcelné (Marcelney gyaya) és  Pap Jakabné (paphwyiacabne). Sokáig úgy tűnt, hogy ez a -né formula marad meg közneveknél is, például szakácsné, pékné. A nyelvújítók dolgoztak azon, hogy különböztessük már meg a dolgokat: ha valaki szakácsné, akkor ő a szakács felesége, míg ha szakácsnő, akkor ő maga az, aki főz.

1952-ben rendelkezett először magyar törvény arról, hogy hogyan viselheti egy asszony a nevét a házasság után. (Előtte erre nem tért ki modern kori törvény.) Ebben már megengedték, hogy a feleség megtartsa saját születési nevét, azonban erről külön nyilatkoznia kellett az anyakönyvvezetőnek az esküvő előtt. A hetvenes években nagy indulatokat keltett a szakemberek körében, amikor szerették volna azt is beletenni a törvénybe, hogy a nő a férje vezetéknevét csak úgy, a saját keresztnevével párosítsa, Nagy Zsuzsából Kovács Zsuzsává váljon. Tudós tanácsadók nyilatkozták, hogy ez teljesen értelmetlen faksznizás, hiszen a magyar kulturális hagyománytól (ellentétben az angolszásszal) idegen, és az sem derül ki belőle, hogy mi a nő családi állapota, úgyhogy felesleges. Más kollégájuk erre azt mondta, hogy tökmindegy: a nőnek saját neve úgyis csak a keresztneve, a vezetéknevét vagy az apjától, vagy a férjétől „kölcsönzi”, egy férfitól kapja használatra, szóval nem oszt nem szoroz, hogy a férje nevét, vagy az apjáét használja. Utóbbiak nyertek, úgyhogy 1974-től ez a változat is törvényes.

Az asszonynév használata megbélyegez minden nőt

Ma már végtelen a lehetőség a házassági név megválasztására, 2002 óta a férfiak előtt is nyitva áll ez a lehetőség. Hexendorf Edit kiváló magyar nyelvész már a hatvanas években azt írta, hogy a házassági névváltoztatás teljes eltűnésére kellene törekedni. Ennek szerinte olyan társadalmi jelentősége lenne, mint a „törvénytelen gyerek” kategória felszámolásának. Hiszen a nőket megbélyegzi, tárgyiasítja a nevük, a nők „rangsorában” alacsonyabban áll, akinek nincs asszonyneve, mivel ez azt sugallja, hogy ő „nem kellett senkinek”, kevésbé értékes, mint az „elkelt áru”. Eltelt ötven év azóta, de a névváltoztatás iránti igény megmaradt. A párok 92 százaléka valamilyen módon nevet változtat a házasságnál.

Ugyanakkor másképp, mint akkoriban. Mára a klasszikus Kovács Jánosné típusú nevet 15-20 százalékban választják a menyasszonyok. Minél magasabb az iskolai végzettsége valakinek, illetve minél nagyobb városban él, annál vonzóbb, hogy a „-né” ne jelenjen meg a nevében semmilyen formában. A magasabb végzettségűek vagy megtartják eredeti nevüket, vagy új vezetéknévként felveszik a férjük vezetéknevét, vagy a két vezetéknév kötőjellel való összeragasztása mellett döntenek.

Mi lesz harminc év múlva?

Izgalmas kérdés, nincs egyértelmű trend. Egy kutatás szerint a kötőjellel összerakott két vezetéknév a legnépszerűbb. Ennek azonban van egy gátja. Most még, a szokás elején oké, de ha elképzeljük, hogy a neveket összeragasztók gyerekei, unokái és vinnék tovább a családi hagyományt, akkor két generáció múlva már nyolc nevet kellene egymáshoz biggyeszteni. Ez némileg megnehezítené az életet, elég csak az aláírásra gondolni. Ugyanakkor ez a verzió szépen kifejezi az összetartozást egy partneri kapcsolatban, főleg amikor a férj is a névváltoztatás mellett dönt.

Lehet, hogy igaza lesz Hexendorf Editnek, és idővel mindenki megtartja a saját nevét? Ez leginkább azokra a párokra jellemző, ahol igazán hisznek az egyenjogúságban. Azt tartják, hogy a nő ugyanolyan kompetens, döntésképes, ugyanolyan karrierre, fizetésre és névre jogosult, mint egy férfi. Régen ez a választás egyértelműen az értelmiségi nőkre volt igaz, de azért, ha lassan is, ebbe az irányba halad a világ, lehet, hogy idővel egyre többen döntenek így. Másrészt ezzel a nő, anya, a nevével kilóg a saját családjából. Egy sokgyerekes barátnőm tíz év után vette fel a férje nevét, mert rossz volt neki, hogy a családból öt embert ugyanúgy hívnak, őt, az anyát pedig másképp.

Bárhogy is döntötök, a házasságnál a névválasztás kifejez valamit: tradíciókhoz ragaszkodást, partnerséget, a család fontosságát, a hagyomány követését, az egyenrangúságot. És bármelyik választással valami más kifejezéséről lemondotok. Egy viszont biztos, akárhogy is dönt a pár, a szeretetük erőssége, a házasság sikere nem a nevükön múlik.