Az 1800-as évek végén Hermann Ebbinghaus német tudós, elméletalkotó, a memória kísérleti tanulmányozásának úttörője addig ismeretlen vizuális illúzióra bukkant. Az a korong, amelyet nagyobb méretű körök öveznek, kisebbnek fog tűnni a tényleges méreténél, míg az, amelyik körül kisebb körök helyezkednek el, nagyobbnak. Pedig a valóságban a két korong mérete pontosan megegyezik.
Az Ebbinghaus-illúziót olykor Titchener-köröknek is nevezik, mivel Edward B. Titchener brit pszichológus volt az, aki 1901-ben megjelent könyvben először írta le angolul a jelenséget, ami nagyban növelte az ábra elterjedtségét. Ő Wilhelm Wundt tanítványaként dolgozott a strukturalizmus megalkotásán, majd később az Egyesült Államokban a Cornell Egyetemen kapott professzori állást. Érdekesség, hogy itt aktívan részt vett a kor legnagyobb pszichológiai doktori programjának létrehozásában, ahol 1984-ben a világon elsőként kapott egy nő, Margaret Floy Washburn doktori fokozatot.
Az elmúlt több mint 120 évben a pszichológusok nemi összetétele szerencsére tovább színesedett, de az Ebbinghaus-illúzió iránti érdeklődés töretlenül fennmaradt. Mutatjuk, mit mondanak róla a legfrissebb kutatások.
Az Ebbinghaus-illúzió megoldása
Ez az optikai illúzió a relatív méret észlelésének mechanizmusairól árul el nekünk valamit. Magyarázata arra világít rá, hogy a vizuális rendszerünk egy tárgy méretének meghatározásához a kontextusból jövő információkat hívja segítségül. Például a jobb oldali korongot kisebbek veszik körül. Mivel kicsi dolgok általában a távolban vannak, ezért a világos kör nagyobbnak tűnhet, mint amekkora a valóságban.
Később Roberts és munkatársai kísérletileg megerősítették, hogy a körökből álló gyűrű teljessége, a környező körök centrális körhöz viszonyított távolsága, illetve a köztük levő relatív méretkülönbség egyaránt szerepet játszik abban, hogy a centrális kör méretét alul- vagy felülbecsüljük. Ha a környező kisebb körök a centrális körhöz közelebb helyezkednek el, akkor a relatív méretkülönbségtől függetlenül a centrális kör nagyobbnak fog tűnni. Azonban a környező körök nagysága határozza meg azt, hogy milyen közel lehetnek a centrális körhöz, hogy az illúzió még működjön.
A kezünket is megtréfálja az Ebbinghaus-illúzió?
Aglioti és munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogy akkor is megjelenik-e a vizuális illúzió, hogyha ez egy célirányos akció részét képezi. Amikor arra kérték a kísérletben részt vevőket, hogy fizikailag fogják meg a központi gömböt, akkor a markukat olyan szélesre tárták, ami a gömb valóságos, nem pedig az illúzió által torzított látszólagos méretének felelt meg. Ám amikor az volt a feladatuk, hogy a mutató- és hüvelykujjuk segítségével jelezzék a gömb méretét, az illúzió rögtön megjelent!
A kutatók szerint a célirányos mozgás más idegpályákon történik, ilyenkor az adott tárgyra fókuszálunk a zavaró ingerek kizárásával.
Például amikor két játékos is várja a labdát, és annyira arra figyelnek, hogy szerencsétlen ütközés lesz a vége. Később más tudósok nem tudták ezeket az eredményeket megismételni, így további vizsgálatokat igényel a folyamatok tisztázása.
Kik érzékenyebbek az Ebbinghaus-illúzióra?
Schwarzkopf és munkatársai neurológiai vizsgálataik során azt találták, hogy a nyakszirtlebenyünkben található V1 vizuális agykéreg mérete fordítottan függ össze az illúzióval való érzékenységgel: minél kisebb ez az agyterület, annál erősebben észleljük az érzékcsalódást.
Az Ebbinghaus-illúzió arról is szól, hogy valaki mennyire érzékeny a kontextusra, a feldolgozási stílusa mennyire globális, holisztikus (egészleges), részletekre ügyelő. Kulturális összehasonlító vizsgálatok alapján például a kollektivista, a közösség szempontjait középpontba állító társadalomban nevelkedő japán emberek hajlamosabbak erősebben észlelni az illúziót, mint az amerikaiak.
William A. Phillips és munkatársai pedig azt találták, hogy a társadalomtudósok inkább látják az illúziót, mint a matematikusok, illetve nők is valamivel szenzitívebbek erre az érzékcsalódásra. A nemi különbségek esetében azt hangsúlyozzák, hogy egyrészt nagy az átfedés az illúzió észlelésében férfiak és nők között, másrészt a különbségek hátterében az eltérő szocializációs hatások és szerepelvárások állnak.
Doherty és kutatócsapata pedig azt az eredményt kapta, hogy 7 év alatti gyermekek szinte egyáltalán nem érzékenyek az illúzióra, a kontextus számbavételének képessége jóval később fejlődik ki bennük. Az illúzió gyakran autizmussal élő emberek esetében sem működik, akiknek a nézőpontváltással, elvonatkoztatással vannak nehézségeik.
Próbáld ki otthon, vagy nézd meg mozgásban!
Ha nem hiszed a fentebb leírtakat, könnyen elkészítheted az Ebbinghaus-illúzió otthoni példányát. A centrális körök megalkotásához rajzolj körbe egy 20 forintost, majd ismételd meg ezt a műveletet mellette, valamivel távolabb. Az egyik mellé rajzolj körbe 5 forintosokat, a másik mellé 200-asokat, és meg is kapod a várt eredményt. Ha van a környezetedben kisgyermek, nyugodtan kérdezd meg, hogy mit gondol a belső körök nagyságáról.
Ha pedig kíváncsi vagy, hogy néz ki az illúzió mozgásban, nézd meg Blair, Caplovitz és Mruczek munkáját az alábbi videóban, akik pályázatukkal elnyerték A legjobb vizuális illúzió 2014 megtisztelő címet a Nevadai Egyetem számára.
Mi lehet az Ebbinghaus-illúzió üzenete?
A nagy kép szem előtt tartása, és a részletekre való érzékenység rendkívül hasznos lehet különböző helyzetek értő elemzésében. Ugyanakkor a környezetből jövő ingerek időnként összezavarhatnak, félrevezethetnek minket, azt élhetjük meg, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Fontos, hogy az analitikus, célorientált és a holisztikusabb, részleteket számba vevő megközelítéseket egyaránt el tudjuk sajátítani, és dönteni tudjunk, hogy mikor melyiket érdemes alkalmaznunk. Felnőttként pedig gyakran sokat tanulhatunk a környezetünkben élő gyerkőcöktől például arról is, hogy nem kell mindig feltétlenül túlbonyolítani a dolgokat.
Érdekelnek más vizuális illúziók?
Ismerkedj meg W. E. Hill 1915-ben készült kétértelmű rajzával, a Feleségem és anyósom című ábrával, melyről korábbi cikkünkben írtunk. Tudj meg többet a világosságészlelés izgalmas mechanizmusairól a Hermann-rács-illúzióval, a mélységészlelés rejtett működéséről a Müller–Lyer-illúzió csalóka nyilaival, észlelésünk időbeli késéséről a Hering-Wundt illúzióval, valamint az eltérő perspektívák szokatlanságát bemutató blivet-illúzióval, melyet nem hiába neveznek az ördög vasvillájának.
