Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A legtöbben azt szeretnénk, ha jó embernek tartanának minket, és akkor vagyunk nyugodtak, ha mi is annak érezzük magunkat. Egyszerű, nem igaz? Annyira azért nem. Nem mindig tudunk ugyanis az etikai meggyőződésünk szerint működni.
Nem vagy rasszista vagy homofób, gyakorlod a vallásod, nem eszel húst, fontos számodra a nemek közti egyenlőség, véded a környezeted vagy az állatokat, sőt sokszor jótékonykodással vagy önkéntességgel is tökéletesíted a rólad kialakult képet? Szuper! De hiába tudod, hogyan is kell viselkedned, hogy megfelelj a saját magad által kreált ideálképnek, nem biztos, hogy mindig sikerül. A jó hír az, hogy ez nem is feltétlenül baj.
Dolly Chugh pszichológiaprofesszor többek között üzleti etikát tanít a New York-i Egyetem Stern Üzleti Iskolájában. A több rangos díjjal kitüntetett tudós egyik fő kutatási területe a jóság pszichológiája. Chugh és társai azt vizsgálják, etikus viselkedésünket hogyan befolyásolják a mindannyiunkban ott lévő sémák, és hogyan segítenek sematikus reakcióink, döntéseink vagy lépéseink bennünket abban, hogy jobb emberré váljunk. TED előadásának címe: Hogy engedd el a jó ember ideált, hogy jobb emberré válhass?
Miféle sémákról van szó?
Tudtad, hogy agyunkat minden egyes pillanatban 11 millió információ/inger éri? És azt, hogy ebből mindössze negyvenet dolgozunk fel tudatosan? 11 millió kontra negyven… Elég nagy különbség, nemde? Ahhoz, hogy az információáradat ne okozzon katasztrófát, az kell, hogy agyi folyamataink egy része észlelésünkön kívül történjen. Biztosan veled is előfordult már, hogy szinte robotpilóta-üzemmódban autóztál haza, és megérkezve nem is igazán tudtad volna felidézni, melyik úton jöttél, hol kaptál piros lámpát, stb. Agyad, mivel valószínűleg valamilyen fontosabb dologgal foglalkoztál, „megengedte” neked, hogy ezeket az infókat csak érzékeld, de ne észleld, bizonyos viselkedéseidet automatizáld.
Ugye, hogy így könnyebb? Egy 1978-ban Nobel-díjat érdemlő elmélet szerint mindannyiunkat érint a korlátozott racionalitás jelensége, vagyis az, hogy a bennünket érő ingereket csak bizonyos határokon belül racionalizáljuk, az információk nagy része a háttérben és nem tudatos szinten húzódik meg.
Chugh és csapata ennek a megfigyelésnek egyfajta „erkölcsi elméletét” dolgozta ki, vagyis azt vizsgálták, hogy megnyilvánulásaink mennyire függnek a tudatos etikai értékeinktől, és mennyire automatikusak, illetve sematikusak bizonyos esetekben. Még egyszerűbben: a legjobbakkal is előfordul, hogy nem a meggyőződésük alapján döntenek vagy szólalnak meg.
Hogy működnek ezek a sémák, amikor „jó” és „rossz” megnyilvánulásainkról van szó?
Velem épp ezen a héten történt hasonló: teljesen összekevertem két dundi kislányt, akik egymásra tulajdonképpen semmiben sem hasonlítanak, teljesen más frizurát, ruhákat és kiegészítőt viselnek, magasságuk sem egyforma, más-más karakter mindkettő. Vagyis, bár én úgy gondolom magamról, vagyok olyan jó fej, hogy a testsúlya alapján senkit ne kategorizáljak, úgy néz ki, az agyam mégis alkot egyszerűsítő csoportokat, akár eszerint is. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert rögtön megértettem, hogy egy számomra (elvileg) lényegtelen tényező alapján mostam össze a két kislányt. A professzor asszonynak is voltak hasonló kellemetlen esetei, sőt előadásában siet megnyugtatni: a jelenség teljesen normális, általános. A fehér amerikaiak nagy többsége (férfiak és nők egyaránt) például gyorsabban és könnyebben asszociál fehér embert valamilyen jó tulajdonsággal, mint feketét, férfiembert könnyebben és gyorsabban köt össze tudománnyal, mint nőt. És ezek az emberek egyáltalán nem mind rasszisták vagy szexisták. A pszichológiai vizsgálaton produkált asszociációs sémáik sokszor teljesen ellentétesek azzal, ahogyan racionálisan gondolkodnak, vagy nyilatkoznak meg a témában. A fenti sematikus reakcióink viszont sokszor tudattalanul befolyásolják olyan személyes döntéseinket, mint hogy kit vegyünk fel valamilyen munkára, megkockáztassunk-e valamilyen bizonytalan üzleti lépést, vagy milyen viccet engedjünk meg magunknak társaságban. Néha túlbecsüljük etikai iránytűnk szerepét, amikor fontos döntéseket hozunk.
Egyáltalán objektív ez a jó ember dolog?
Természetesen nem, annyira nem, hogy mindannyian mást gondolunk róla. Chugh előadása nem is arról szól, hogyan próbáljunk megfelelni valamilyen általános etikai iránymutatásnak, hanem arra világít rá, hogy legjobb erkölcsi meggyőződésünk néha stand by üzemmódban van, a helyére a sémák szerinti gondolkodás lép. És nemcsak abban térnek el egymástól „jó ember” fogalmaink, hogy milyen összetevői vannak (van, aki szerint a jó ember liberális, van, aki szerint jó ember az, aki nem árt másnak, vagy kifejezetten segít annak, akinek csak tud, megint más számára az, aki mondjuk valamely vallás tanításai szerint él), de abban is, hogy ezeket az összetevőket milyen tartalommal töltjük fel. A professzor asszony szerint a dolog nem úgy áll, hogy valaki homofób vagy sem, rasszista vagy sem, segítőkész-e vagy sem, hanem az e két végpont által határolt skála valamelyik közbeeső pontján van. Ha nem így lenne, életünknek ezeken a területeinken nem tudnánk fejlődni. A valóságban ezek a végpontok maximum célkitűzéseink és erkölcsi iránymutatóink lehetnek.
Miért jó néha tévedni egy kellemetlent?
Legtöbbször senki nem kérdőjelezi meg (legalábbis nyíltan), hogy valóban jó emberek vagyunk-e, valóban etikusan és hitelesen nyilatkozunk-e meg. Ezek az apró elszólások vagy csoportosítások ugyanakkor segíthetnek bennünket, hogy a számunkra valóban fontos területeteken (azokon, amelyek számunkra valóban a jó emberség fokmérői) tudatosan nyilatkozzunk meg. Ha megengedjük magunknak, hogy észrevegyük kevésbé jó fej megnyilvánulásainkat, dolgozni fogunk azon, hogy még közelebb kerüljünk saját ethoszunkhoz. Vagyis nem kell arra törekednünk, hogy „jó emberek” legyünk: próbáljunk inkább jófélék lenni, és sokkal közelebb jutunk a legjobb önmagunkhoz.
