Bár az arányok még mindig kérdésesek, természetesen mindkettőnek szerepe van abban, hogy például gyermekünk mennyire lesz intelligens. A Translational Psychiatry viszont most egy olyan kutatási eredményről számolt be, mely teljesen új megvilágításba helyezi a kérdést. A felfedezésről a Sciencealert.com hasábjain olvastunk.
Mit tudtunk eddig?
Az már korábban is világos volt, hogy az intelligenciahányadost több genetikai tényező is befolyásolja, és azt is tudtuk, hogy a stresszes élethelyzetek akár génszinten is befolyásolni tudják testünk működését. Mégis, sokáig úgy gondoltuk, hogy DNS-ünk valami stabil és meg nem változtatható dolog, ami nagyban meghatározza, kik vagyunk. Nos, úgy tűnik, hogy a környezeti hatásokra reagálva nagyon is dinamikusan tudunk változni, akár génjeink szintjén is.
Az epigenetika tudománya nagyot ment az elmúlt években. Ez a tudományág többek között annak vizsgálatával foglalkozik, hogy életünk során változnak-e génjeink a bennünket érő hatások miatt, és hogy ezek a módosulások átörökíthetőek-e. Nagy vihart kavart például a holokauszttúlélők félelemátörökítéséről szóló vizsgálat, melynek epigenetikai alapjait elsöpörte a rárakódott politikai, kulturális és érzelmi hordalék.
Mára már több olyan kémiai folyamat is ismert, mely a gének működését befolyásolja, pontosabban a környezeti hatásoktól függően egy-egy gén működését felerősíti vagy gyengíti. Bizonyított, hogy a stresszes környezet, a rossz táplálkozás, vagy épp ellenkezőleg, a nyugalom és a testi kontaktus biztosítása mérhető módosulásokat eredményez például a kisbabák génjeinek működésében.
Mit vizsgáltak most?
A berlini Charité Orvostudományi Egyetemen dolgozó kutatók egészséges serdülők génállományát vizsgálták. Azt találták, hogy a DRD2 dopaminreceptor gén epigenetikus változása szoros összefüggésben állt a vizsgált alanyok intelligenciahányadosával. Magyarul: a tesztalanyok intelligenciahányadosa részben az egyébként mindannyiukban egészséges gén egyedileg rájuk jellemző (és az őket ért környezeti hatások által befolyásolt) működésétől is függött.
A fenti gén alapvetően az idegrendszeri jelátvitelben játszik szerepet, mutálódása általában neurológiai és izombetegségeket eredményez. Azonban ha csak kisebb részben módosul (csak egyes funkciói „hangosítódnak” vagy „halkulnak” le epigenetikai változások miatt), akkor kisebb volumenű lesz a hatás is. Vagyis neurológiai betegséget nem, de például a tervezés/tájékozódás képességében mutatkozó kisebb nehézséget fogunk találni azoknál, akiknél a külső hatások a génműködés változását eredményezték. Az intelligenciateszt pedig többek közt ezeket a készségeket is vizsgálja.
Mire jó ez nekünk?
Bár az eredmények világosak, természetesen messze vagyunk még attól, hogy tisztázottnak tekinthessük az öröklés vagy környezet kérdést. Azt már régóta tudjuk, hogy a gyermekkori stressz befolyásolja a későbbi kognitív képességeket, azt viszont már a jövő feladata lesz feltérképezni, hogy ezek a hatások neurológiai vagy génszintűek-e. Ha ezt sikerül tisztázni, nemcsak az intelligencia jobb megértése felé teszünk óriási lépést, hanem a környezeti hatások okozta genetikai változásokat is jobban átlátjuk majd.
A kutatást vezető professzor, Jakob Kaminski szerint a környezet által indukált génmódosulás mindenesetre már most az IQ-t befolyásoló tényezők sorába léphet, még bonyolultabbá téve az IQ egyébként is megosztó kérdéskörét.
