Előadásod beharangozójában azt írod, a monogámia a kapcsolatok legnagyobb kihívása. Miért olyan nehéz ma egyetlen partner mellett megállapodni?
A monogámia mindig is kihívást jelentett a férfiak és a nők számára – ám azokban a kultúrákban, ahol a nőket például megkövezték, ha házasságtörésen érték, ott azért a hölgyek egy picit haboztak, vagy legalábbis kevésbé propagálták az eseményeket. Magyarán ez fajunknak már szinte ősidőktől fogva nehézséget jelenthetett, pontosabban amióta ez az igény az elkötelezett viszonyokkal szemben megfogalmazódott.
Egyes biológiai-evolúciós elméletek szerint az ember sorozatos monogámiára van programozva – amely mellett érveket és ellenérveket egyaránt felhozhatunk. Napjainkban azonban nem csupán a hűség, hanem az elköteleződés is problémát jelent – ahogy jelzik ezt azok a statisztikák, amelyek a párkapcsolatok számának rohamos csökkenésére figyelmeztetnek. Megváltoztak az udvarlás hagyományos formái, a párkeresés domináns terepei, egymás megismerésének, az intimitás kibontakozásának üteme is, és vele együtt az elkötelezett párkapcsolatok fajsúlya, értéke. Mindezt egyfajta vizuális túlingerlés fejeli meg, ahogy a közösségi oldalak végtelennek tűnő kínálata révén szinte kezelhetetlenül sok a potenciális partner ígérete, ami folyamatosan bombázza a retinánkat. Úgy hat ez ránk, mint Odüsszeuszra a szirének éneke: egy illúziót ígérve csábít.
Mi az, ami mégis támogatja a monogámia intézményét? Mi segítheti a mai párokat abban, hogy hosszú távon elégedettek maradjanak ebben a felállásban?
Fontos, hogy a párkapcsolatokban kötelező jelleggel felmerülő kríziseket a párok ne indulatból, sértettségből, csupán a hangerejüket felemelve, a bántásokban egymásra licitálva akarják rendezni. A viták során rendszerint csak a saját mondanivalónkra figyelünk, meg sem hallva, hogy mit érezhet, vagy mit akar kifejezni a másik. Úgy viselkedünk, mint bemutatkozáskor: annyira a saját nevünk artikulált elmondására koncentrálunk, hogy gyakran elsikkad az, hogy a másikat hogy hívják – tehát róla semmit sem tudunk meg a kommunikáció során.
Ez jellemzi sokszor hétköznapi párbeszédeinket is. A párkapcsolatok tartóssága esetében van egy „bűvös szám” (5:1), ami azt fejezi ki, hogy ötször többször kell magam a másik mellett jól éreznem – együtt nevetnünk, egymásra figyelnünk, megbecsültnek lenni, pozitív érzéseket átélni –, mint rosszul. Ekkor nevezhető boldognak a viszony. Mindebbe természetesen a szexuális élet is beletartozik, ami gyakran válik a viták színterévé, esik áldozatául a konfliktusoknak. E téren is vannak olyan szabályszerűségek, amelyeket jó tudni, ismerni, hogy ki tudjuk védeni. Az előadás célja azoknak a buktatóknak a csokorba szedése, ami jellemzi az egymást választó feleket attól az érzéstől elindulva, hogy a szerelem minden akadályt legyőz…
Hogyan lehetséges mégis az, hogy igen gyakran olyan embereket is látunk félrelépni, akik egyébként teljesen elégedettnek mondják magukat a párkapcsolatukban?
„Mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem!” – mondta Oscar Wilde, s napjaink non-stop elérhető online lehetőségeinek köszönhetően ez ma a párkapcsolatok egyik fő kihívása, gondolva itt akár a hot-chatre, szex-chatre, vagy akár a szexipar internetes ajánlataira. Modern korunk a függőségek terén is újfajta lehetőségeket kínál: így a pornófilmes addikció mellett a társkereső-függőség is új színfolt a palettán – amelyeknek azonban még szenvedélybetegség szintűvé sem kell fokozódniuk ahhoz, hogy a párkapcsolati elégedettséget, harmóniát kikezdjék.
Azt azután, hogy az egyén mennyire él ezekkel a klikkelésnyire lévő lehetőségekkel számos tényező meghatározhatja, így például: milyen családmodellt látott otthon, mennyire tud kötődni, ragaszkodni valakihez, mit jelent számára a kapcsolat, tud-e igazán szeretni, függ a személyiségétől, esetleges pszichés problémáitól (nárcisztikus, borderline, szorongó, depresszív személyiség, traumatizált stb.), és a véletlentől, amely épp egy apró-cseprő vita utáni rossz hangulatban találja meg.
Napjainkban egyre több szó esik arról, mennyire feltétele egy jó kapcsolatnak a szexuális kizárólagosság. Mit gondolsz az olyan alternatív utakról, amilyen például a nyitott kapcsolat?
Kezdem a végén: még soha nem találkoztam hosszú távon működőképes nyitott kapcsolattal, amelyben explicit ki lett mondva a szexuális szabadság. Ha belegondolunk, furcsa érzés összeegyeztetnünk a párunkkal közös szexuális életünket úgy, hogy számításba kell vennünk azt, hogy aznap éppen merre járt, vagy mit tervez estére – illetve erre hivatkozva vissza is utasíthat. Óhatatlanul megfogalmazódik bennünk az, hogy mással, másokkal – igaz, elméletben „csak” az újdonság és izgalom miatt – de jobb a szex, mint velünk. És innentől kezdve nagyrészt el is megy a kedvünk a közös hancúrtól. Emberi természetünk sajátja a kizárólagosság elvárása egy szeretetkapcsolatban – mindkét nem esetében igaz, hogy saját félrelépését még meg tudja magyarázni, de a másikét kevésbé bocsájtja meg.
Onnantól kezdve, hogy kimondásra kerül a „mehetsz bármerre” mondat, megszűnik a köztünk lévő láthatatlan szál, s összedől a csak mi ketten hite (illúziója), amelyre azonban szükségünk van. Hiába merülnek fel újabb és újabb laza kapcsolati formák (pl. poliamoria, mingli), ezek nem számolnak a szerelem természetével, amely jó értelemben véve „birtokolni” vágyik. Napjaink meglehetősen gyakori viszonyai azonban az úgynevezett cirkuláris kapcsolatok (on-again, off-again), amely egy párkapcsolati csiki-csukit jelent – a felek újra és újra szakítanak, majd ismét összejönnek – amely úgyszintén az elköteleződés nehézsége (deficitje) miatt ennyire tipikusan korjelenség.
Van-e visszaút a félrelépés után? Mivel kell ilyenkor megküzdeniük a feleknek? Mi kell ahhoz, hogy újra helyreállhasson a két ember között a bizalom?
Inkább kivételnek számít az, hogy egy valódi „holtomiglan holtodiglan” viszonyban ne legyen botlás, kikacsintás, esetleg külső szerelmi fellobbanás is. Ami a feleket mégis a kapcsolatban benntartja, az jellemzően az a kérdés, hogy mit tettünk le együtt közösen, milyen múltja van a párkapcsolatnak, hányszor bizonyítottuk emberi minőségben, hogy jóban-rosszban is kitartunk egymás mellett. A külső viszony lehet szebb, kedvesebb, jellemzően fiatalabb és látszólag odaadóbb, azonban mennyire biztos, hogy azt a sok hullámvölgyet, amit a mi kapcsolatunk már átélt, kibírná? Miközben tudom, hogy a párom ezt tíz év múlva is újra megtenné.
A megcsalt félnek azonban a biztonságérzete ingott meg, bizalom- és önbizalomvesztést él át. Mindent tudni akar a harmadikról – ami azonban a legrosszabb, amit tehet. Mert onnantól kezdve ez a kép élénksége és részletei kidolgozottsága folytán „életre kél”, beköltözik a hálószobába, a mindennapokba, folyamatosan ott kísért a kapcsolatban – jó eséllyel végül tönkre is téve azt. Bármennyire vágyunk is a részletek ismeretére, ez a legfontosabb tabu a megcsalatást követően saját kapcsolatunk megőrzése érdekében. A másik fontos lépés egyfajta pszichológiai „celebrálás”: ideje van a gyásznak, a fájdalom kifejezésének, a bocsánatkéréseknek – de ha ezt követően a felek úgy döntöttek, hogy közösen folytatják az életüket, akkor van egy pont, ami után többet nem szabad felhozni a történteket, tovább kell lépni, s előre nézni.
Igen, összefoglalva: a szerelem az emberiség egyik legvágyottabb érzése – amelyet mai kultúránk meglehetősen elhomályosít. Vágyunk a „másik felünk” megtalálására, akivel azonban nem csupán a mézesheteket kell megélni, hanem a mindennapokat is. Nehézségek és botlások vannak, de megoldások is, ha van hozzá megfelelő útiszótárunk – ehhez igyekszik segítséget nyújtani az idei Pszinapszison tartott előadás.
