Félénk, szomorú, távolságtartó, flegma. Sokszor ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illeti a környezet az általában csendes, visszahúzódó introvertáltakat. Pedig zömében se nem antiszocok, se kockák nem vagyunk, egész egyszerűen mások a belső szükségleteink és a kommunikációs igényeink. A téma egyik legújabb feldolgozása, Sylvia Löhken A csend ereje című könyve egy sor tévhitet helyre tesz, és egyúttal tanácsokat is ad arra, hogyan érvényesíthetők az introvertáltak erősségei. De a könyv jó útmutatóul szolgálhat azok számára is, akik nem értik a néha remete üzemmódba kapcsoló ismerőseiket.
Egyáltalán nem hátrány intrónak lenni
Löhken pont azt domborítja ki a könyvében, amit az introverzióval kapcsolatban nem szokás: a személyiségtípus erősségeit. Hiszen annak ellenére, hogy az átlag szeret negatív sztereotípiákat társítani az introverzióhoz – amiknek valóságtartalma általában köszönő viszonyban sincs a valósággal –, a személyiségtípusnak vannak bőven előnyei is. Ilyen például az analitikus gondolkodásmód, az egyedüllétre való képesség, vagy az, hogy többségük kiváló hallgatóság, és érzékenyek mások problémáira. Az azonban teljesen téves elképzelés, hogy egy visszahúzódó ember nem tud jó vezetővé válni, nem képes tömegek előtt hatásos beszédet mondani, vagy hogy távol áll tőle a szereplés. Gondoljunk csak olyan hírességekre, mint Barack Obama, Ingrid Bergman, Woody Allen, Mark Zuckerberg, Claudia Schiffer, akiknek mindez elég jól ment, annak ellenére, hogy introvertált személyiségek.
Az írónő könyvében nagy hangsúlyt fektet arra, hogy részletezze az intrók erősségeit, de azt is hosszan magyarázza, hogy miért nem lehet általánosítani egyik személyiségtípust sem, vagyis miért nem lehet olyat mondani, hogy minden intró otthon ülő remete, és olyat sem, hogy minden extró ember karizmatikus mulattató. Löhken többször is hangsúlyozza, hogy az egyedüli lényeges különbség, ami megkülönböztet minket egymástól, az az, hogy a csendes embernek energiára van szükségük a szociális kapcsolatok fenntartásához, míg az extrovertált emberek éppen ezen kapcsolatok révén nyernek energiát. Ez viszont nem jelent egyet az antiszociális viselkedéssel, vagyis az introvertált embererek éppoly szociálisak, mint az extrovertáltak: mi is igényeljük és nagyra becsüljük a megbízható emberi kapcsolatokat.
Ahhoz viszont, hogy mi, introvertáltak a legjobbat hozzuk ki a képességeinkből, tudnunk kell, hogy hol helyezkedünk el az introverzió-extroverzió skáláján. Ennek kiderítésére remek tesztet biztosít a könyv, amely kellő pontossággal megmutatja, hogy mennyire vagyunk csendesek. A felismerés kulcsfontosságú, és sokat segíthet nekünk abban, hogy jobban odafigyeljünk a szükségleteinkre, vagy hogy ne akarjunk olyan, mások által felállított elvárásoknak megfelelni, amik az introvertált személyiség számára hosszú távon akár károsak is lehetnek, és egyfajta öntagadásba is sodorhat minket.
Ezek a számunkra kényszerű és nagyon terhes elvárások nem másból fakadnak, mint hogy a környezetünk egyszerűen félreért minket. Ettől pedig teljesen érthető módon szenvedünk, és folyton azt érezhetjük, hogy minket nem ért meg senki. A rossz hír, hogy ebből az idegesítő mókuskerékből csak úgy lehet kilépni, ha erre felhívjuk a környezetünk figyelmét. Ezt viszont csak akkor tudjuk megtenni, ha mi magunk is tisztában vagyunk belső mechanizmusunkkal, vagyis kicsit foglalkozunk a velünk született személyiségtípusunkkal.
És egy könyv majd megmondja a tutit?
Alapvetően kicsit szkeptikus vagyok az önsegítő könyvekkel, néha elolvasom őket, de jobban hiszek a válaszolni képes hús-vér szakemberekben. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy A csend ereje meglepett, mert nemcsak bemutatja az introverzió sajátosságait, hanem a szerző kommunikál is az olvasóval, ráadásul a fejezetekhez kapcsolódó tesztjeivel segítséget nyújt ahhoz, hogy realizáljuk, mik a személyes belső szükségleteink, és segít körvonalazni, hogy mely erősségeinkkel tudjuk kompenzálni gyengeségeinket.
Löhken ráadásul nem nagyol el semmit, például egy egész fejezetet szán arra, hogy részletesen bemutassa, milyen előnyei is lehetnek annak, hogyha ebbe a személyiségtípusba születtünk, de abban is segít, hogy rájöjjünk, ezek közül melyek az igazán karakteresek bennünk. Ez pedig rettentően fontos, ha nyugalomban szeretnénk lenni önmagunkkal, és ki szeretnénk aknázni a bennünk rejlő lehetőségeket. Én például a húszas éveim elejéig rengeteget szenvedtem attól, amiért nem tudtam vadidegenekkel görcsmentesen a semmiről beszélgetni, magamat hibáztattam, amiért kibúvót keresek társasági összejövetelek alól, vagy hogy számomra idegen közegben nehezen oldódok fel. Amikor aztán jobban elkezdtem foglalkozni az introvertáltságommal, nagy nehezen arra is rájöttem, hogy bár ezek nekem tényleg szarabbul mennek, mint a javarészt extrovertált, könnyed és laza ismerőseimnek, ugyanakkor egy rakás egyéb dologban én vagyok az erősebb. Elcsépelt közhelynek tűnhet, de közben meg tényleg nagy alapigazság, hogy az erősségeinket és gyengeségeinket felismerve tudunk végre balanszba kerülni önmagunkkal, innen pedig már nem is olyan nehéz megtalálni számunkra azt a közeget, amelyben komfortosan érezhetjük magunkat, és ahol az erősségeinket trenírozva folyamatosan építhetjük magunkat, szakmailag és emberileg egyaránt.
A szerzőről
Dr. Sylivia Löhken 2003 óta az introvertált személyiségtípusú emberek tanácsadója. PhD fokozatú nyelvész és kommunikációs szakértő, okleveles coach. Tíz évig volt a DAAD (Német Akadémiai Csereszolgálat) vezető beosztású munkatársa Németországban és Japánban.
Ahhoz viszont, hogy egyről a kettőre jussunk, az is szükséges, hogy tisztában legyünk a már említett belső szükségelteinkkel, és főleg azokkal a belső akadályokkal, amelyeket sokszor saját magunk generálunk vagy épp állandósítunk az életünkben. Tanulságos fejezet, amiben Löhken leírja, hogy mik lehetnek azok a belső gátak, amelyek főleg az introvertáltakra jellemzők, és amelyek megnehezíthetik a mindennapjainkat, emberi kapcsolatainkat vagy akár a szakmai előmenetelünket.
Az intrók például különösen intenzíven és nehezen élik meg a félelmet
Ami természetesen alapvetően emberi érzés, és időnként mindenki találkozik vele, de Löhken azt is megmagyarázza, hogy az intrók számára miért intenzívebb ez az érzés, és arra vonatkozóan is ad útmutatást, hogyan birkózzunk meg vele, ha túlságosan elhatalmasodik rajtunk. Kontroll nélkül ugyanis a félelem az irányítónkká válhat, és hátráltathat minket az életünkben, hiszen a kudarctól való félelmünkben elodázhatunk fontos feladatokat, döntéseket, és kihagyhatunk lehetőségekkel teli kihívásokat. Természetesen emellett még létezik egy sor egyéb olyan belső akadály, amely a csendes emberekre jellemzőbb. Ilyen például a passzivitás, a szétaprózódás, a túlstimuláltság, a konfliktuskerülés vagy a ránk nagyon jellemző kapcsolatkerülés. Ezekkel pedig csak akkor tudunk megküzdeni, ha elfogadjuk, hogy saját lényünk az, ami gátat szab a viselkedésünknek. Így van esélyünk arra, hogy kellő odafigyeléssel, energiabefektetéssel és gyakorlással kontrollt tudjunk gyakorolni viselkedésünk felett.
Az intró gyerekeknek szívás lehet a suli
Én legalábbis elég hálás lettem volna, ha mondjuk, az engem tanító pedagógusok is olvastak volna hasonlókat, mint Löhken könyve, aki oldalakat ír arról, hogy miként bánjunk az introvertált gyerekekkel. Talán nem mondok azzal újat, hogy milyen sokat számít, ha már egészen kis korban felismerik a szülők és a pedagógusok, hogy a gyereknek introvertált vagy extrovertált szükségleteik vannak. Ennek hiányában a gyerek az óvodás, iskolás évek alatt számos negatív tapasztalatot gyűjthet be, és állandósulhat benne az önostorozó érzés, hogy valamiért nem olyan, mint a többiek. Sőt, a fel nem ismert introverzió miatt belekényszerülnek számukra nagyon terhes szituációkba is (alapvetően a csoportkényszerrel járó iskolás évek a csendes gyerekek számára megterhelőek), és nem ritkán belső feszültségüket, tiltakozásukat dührohammal vagy sírással fejezik ki. Ha pedig a szülőknek, pedagógusoknak fogalmuk sincs arról, hogy mindez miért is történik, teljesen természetes, hogy a kitöréseket is félrekódolják, hisztinek nevezik, a gyerekben pedig szépen kialakul az általános meg nem értettség, vagyis a kívülállóság érzése.
De mindenre van megoldás
Pont ezért a szerző a könyv második részében egy sor tippet, feladatot és használható tanácsot ad arra vonatkozóan, hogy az introvertált emberek miként ápolják, építsék szakmai vagy épp privát kapcsolataikat. Löhken a megoldási javaslatokra fókuszál, közben pedig olyan fontos témákat is érint, mint a párkapcsolat, és felveti annak vetületeit is, hogy mi történik, ha intró-intró vagy pont extró-intró felállásban próbálnak meg az emberek együtt élni. Szót ejt a visszahúzódó ember egyik legnagyobb mumusáról, a vitahelyezetekről, na meg a networkről, és olyan szituációkra is találunk megoldási stratégiákat, amikor úgymond nehéz emberekkel hoz minket össze az élet, mint például a bőbeszédű, aki számunkra kicsit olyan, mint egy energiavámpír, az agresszív, a kolerikus vagy épp a pesszimista típus. Sajnos azzal kapcsolatban nem kapunk tanácsot, hogy mit kezdjünk azokkal a félidegenekkel, akik minden figyelmeztetés nélkül megölelnek minket.
Löhken tanácsait könnyű megfogadni, mert írásán érződik, hogy nemcsak elmélyült tudással rendelkezik az introvertáltakról, hanem csendes ember lévén maga is megannyi negatív és pozitív tapasztalatot szerzett az évek során. És pont ez a hitelesség a könyv legnagyobb erőssége is, hiszen ki tudná a legjobban, hogy milyen szörnyen érzi magát egy introvertált small talk közben, ha nem egy másik introvertált?
