Nyomasztó történetek helyszíne és elmaradottság – leginkább ezek ugranak be, ha a dél-alföldi tanyavilágra gondolunk. Az elképzelések nem állnak messze a valóságtól, a mára jócskán visszaszorult tanyavilág egyes régiói most sem a legvidámabb helyek Magyarországon. Ilyen a dél-alföldi kisváros, Mindszent külterülete is, ahol még mindig vannak olyan helyek, ahol villany és ivóvíz nélkül élnek emberek.
„Ez itt a kőkemény valóság”
– mondja Muncz Lilla, a mindszenti külterület tanyagondnoka, aki tíz éve zötykölődik a rossz minőségű földutakon, hogy segítse az ott élők mindennapjait. Mi egyelőre csak annyit látunk az autóból, hogy tombol a tavasz, és a tájat elnézve mintha igazolást nyernének azok az idealizált történetek, amiket a városi kitelepülőktől hallunk az idilli, tanyai életről, a természet közelségéről meg a önfenntartás szabadságáról. Muncz Lilla gyorsan lehűt és tisztázza, hogy ez a régió, bármennyire festői is, nem az elvonult művészek és multivilágban kiégettek rekreációs helyszíne. Sokkal inkább a még mai is velünk élő Móricz Zsigmond novelláké.
A tanyagondnok nem túloz, amikor a kemény valóságról beszél, Csongrád-megye valahogy mindig is a küzdelmes és zárt világ volt. Országos szinten ma is az egyik legkedvezőtlenebb régiónak számít, a KSH demográfiai adatai szerint, itt az egyik legmagasabb az öregedési index, a születésszámok is lényegesen alacsonyabbak az országos átlagnál, kevés a régióspecifikus (meg úgy egyáltalán bármilyen) munkalehetőség, és egyre nagyobb az elvándorlás.
"Persze ebben a térségben is akadnak farmszerű, modern tanyák, ezek főleg a nagy földgazdák tulajdonában állnak, de a külterületen élők között többségben idősek, mikrogazdaságokat működtető családok és azok a hátrányos helyzetű családok, személyek élnek, akik az alacsony ingatlanárak miatt csak itt tudnak maguknak lakóépületet vásárolni” - magyarázza a tanyagondnok, miközben bekanyarodunk a Csatordai család portájára. Ők 1971 óta laknak a több mint százéves vályogházban.
Ami már inkább csak emlékeztető egy régi életre
A porta ugyanis kong az ürességtől, az ólakban, istállókban már rég nincsenek állatok, a tanyát körülvevő földek pedig szintén csak fehérre meszelt ház háttérelemeiként szolgálnak. Manapság nem ritka az ilyen, sőt, a lakófunkciójú tanyák száma kétszer annyi, mint a gazdasági hasznosításúaké. A tanyavilág kialakulásának gyökerét jelentő gazdasági funkció az elmúlt évtizedekben elcsökevényesedett, az itt megöregedő tanyai parasztemberek nem tudták már tovább működtetni a gazdaságot, a fiatalabb generáció pedig nem vette át a stafétabotot.
"Pár éve mi is eladtuk a földjeinket és az állatokat is, már nem volt erőnk hozzá, az egyetlen gyerekünk pedig halmozottan sérült”- mondja Miska bácsi, aki negyvenöt évet húzott le a mezőgazdaságban: földet művelt, teheneket, disznókat és szárnyasokat tartott. Ma a nyugdíjukból és Mihály fiuk rokkantnyugdíjából tartják fenn magukat, ami összesen 170-180 000 forintot jelent. Az idős gazda azt mondja, nem panaszkodnának, de mióta a tüdején két tumort is találtak az orvosok, azóta a havi költségek is megugrottak.
"Egy éve derült ki a betegség, azóta Miska bácsi hat kemoterápiát csinált végig, de nem törte meg, csinál mindent ugyanúgy, mint előtte” - mondja Muncz Lilla, mire Miska bácsi csak kisfiúsan megvonja a vállát: "Még a főorvos úr is csodálkozott, milyen erős szervezetem van” - bizonygatja. Az eddig csendben álldogáló felesége is rákontrázik: "Pár évvel ezelőtt a lába is eltörött, de nem ment orvoshoz, hiába mondtam. Nemrég azt mondták neki, amikor olyan sokat volt kórházban, hogyha akkor megműtik, akkor nem fájna neki most”- mondja az asszony. Miska bácsi csak legyint és hozzáteszi, hogy "a Doktor Úr" is megmondta, bár még műteni ugyan lehetne, de
"elsántikál már ezzel maga.”
A tanyagondnok szerint az itt élők nem szeretnek panaszkodni, orvost is csak akkor hívnak, ha nagy a baj. Egyáltalán nem ritka, ami Csatordaival is megtörtént, hogy orvosi segítség nélkül kell összeforrjanak az eltört végtagok. Ez különösen igaz az idősebb generációra, akik úgy nőttek fel, hogy már akkor is luxusnak számított orvost hívni, gyógyszert venni. „Ha betegséget diagnosztizálnak náluk, sokszor úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, nem is akarnak tudomást venni róla, félnek attól, hogy magára hagyják a másikat” – mondja Muncz Lilla, aki szerint sokan nincsenek is pontosan tisztában az állapotukkal, a betegségükkel, de ezt később mi is tapasztaljuk a látogatásaink során. Ez a sturccpolitikán kívül azért azt is sejteti, hogy nem megfelelő az orvos és beteg közötti kommunikáció, vagyis érthető magyarázat nélkül tájékoztatják az aluliskolázott pácienseket. Csatordai bácsi is csak annyit tud, hogy súlyos beteg, de arról nem tud biztosat mondani, hogy milyen stádiumban van és milyen lehetőségei vannak a gyógyulásra. Nem tudja azt sem, pontosan mivel áll szemben, és hogy a betegség miként befolyásolja a saját és családja jövőjét. Egyetlen dologban biztos: hogy az orvos nála mindezt jobban tudja.
Bár a térség egészségügyi állapota az országos átlaghoz képest nem kiugróan rossz, a halálozási arányszámok az országos átlagnál is magasabbak. A halálozások döntő többségét a daganatos megbetegedések, az emésztőrendszer betegségei, a légzőrendszer káros elváltozásai és a a keringési rendszer betegségei okozzák. A magasabb halandóság természetesen összefügg a régió elöregedésével, a külterületek lakói megromlott egészségi állapotáról pedig sok esetben a fizikailag megterhelő munkával eltöltött évtizedek tehetnek.
Hogy mennyire nehéz és hátrányos helyzetben vannak azok a halmozottan sérült személyek, akik mindehhez még szerény jövedelmi viszonyok között és nehezen megközelíthető külterületen is élnek, azt Csatordaiék esete is jól példázza. Ha a szülők nem tudják fizetni a gyógypedagógust, az utaztatást, és az otthoni ápolás mellett döntenek, úgy a sérült gyermekük szinte semmilyen fejlesztéshez nem tud hozzájutni és jóformán teljes szegregációban éli le az életét.
A Csatordai házaspár meg is lepődik, amikor arról kérdezem őket, hogy milyen gyakran látja orvos a fiukat, esetleg foglalkozott-e vele gyógytornász vagy más szakember: „Nem jár hozzá senki, agysorvadása van, véglegesítették az állapotát. Amikor megszületett, azt mondták, hogy majd kinövi, de ebből nem lett semmi" - magyarázza Mariska néni, aki negyven éve egyedül ápolja, 150 centijével emelgeti és fürdeti a ma már felnőtt férfit. "Így öregen egy házi ápoló segítsége jól jönne, de azt már nem bírjuk kispórolni a pénzünkből. Meg nem is nagyon szereti az idegeneket” – zárja rövidre a témát, mielőtt eltűnik a házban, hogy előkeresse a férje receptjeit, amiket a tanyagondok fog kiváltani a városban.
Közben szétnézek a kiüresedett portán: Csatorda bácsi megmutatja az ólakat, ahol a teheneket meg a disznókat tartották; benézünk a precízen összepakolt fészerbe, ahol egymás mellett lógnak a használaton kívüli mezőgazdasági szerszámok; és ott áll a lovak nélkül szekér is, amivel az idős gazda hosszú évekig járt dolgozni a földekre. Bár a gazdaság már a múlté, és az emlékeken kívül más nem köti őket a tanyához, mégsem tervezik, hogy beköltözzenek a faluba.
„Van itt minden. Van ivóvizünk, áramunk, köves utunk, kapunk tüzelési támogatást”- néz Miska bácsi a feleségére, aki helyesel: jó ez így neki is, legalább nem kell házsártos szomszédokkal vesződni.
,,Meg különben is itt van Lillácska, segít ha arról van szó.”
Bár nem igazán kérnek segítséget. Muncz Lilla szerint már az is nagy szó, hogy az SZTK-ba nem biciklivel teker be Mariska néni. Ők még ahhoz a generációhoz tartoznak, akik megszokták, hogy csak magukra számíthatnak, hosszú évtizedekig úgy éltek a tanyán, hogy nem volt áram, nem volt ivóvíz, és nem volt tanyagondnok szolgálat sem. Azt gondolnánk, ahol ennyire elszórtan élnek egymástól az emberek, ott nagyobb az összetartás, de a tanyagondnok szerint ez egyáltalán nincs így: „Széthúzó egy társaság ez, még azt is megjegyzik, ha az egyik háznál több időt töltök.”
De azt meg honnan tudják?
Hát kifigyelik.
Mert a teljes magányt azért nehéz megszokni, még azoknak is akik egész életükben a külterületen éltek. Így van ezzel az özvegyen maradt Magdi néni is, aki egy alig pár négyzetméteres, eredetileg hobbiházként működő házikóban él, ahol ivóvíz és áram sincsen, a fűtést pedig egy pici fatüzelésű kazán biztosítja.
A kapu előtt vár, beterel minket az apró házba, ami alig pár négyzetméter, aztán a kispénzűek nagyvonalúságával bonbonnal és gyümölcslével kínál minket: "Ne kelljen magukra szólnom, hogy vegyenek, úgy hozattam direkt a kislányommal!”- mondja büszkén, és már bontja is ki a dobozos üdítőket.
Míg a sötétben illedelmesen elmajszolom az egyik kókuszos édességet, Magdi néni bekapcsol egy kézi elemlámpát, én pedig leülök az egyik ágyra. „Egy évvel ezelőtt még ott feküdt a nagybeteg párom, ott ni, ahol maga ül, akit négy éven keresztül egyedül ápoltam" - akaratlanul is fészkelődök egyet, Magdi néni pedig olyan, mint a nagyanyám, egyből tudja, min jár az eszem: "...de nem itt halt meg, hanem a kórházban. Tüdőembólia vitte el. Nem itt éltünk előtte, a Mihási út derekán laktunk egy tanyában, de miután megbetegedett, keresni kellett egy olyan helyet, ami közelebb van a városhoz.
Esőben a földutak járhatatlanná váltak és az orvos azt mondta, nem tud kijönni hozzánk.
„Ezért vettük meg ezt és költöztünk ide, hogy a Doktor Úr be tudja adni az injekciót" - mondja Magdi néni és a sámlin egyensúlyozva levesz a szekrény tetejéről egy gondosan becsomagolt fényképalbumot, amiből előkerülnek a családi fotók, esküvőkről, keresztelőkről, unokákról, Magdi néniről. Mindegyiken gondosan ondolált hajjal és csinos kosztümben mosolyog.
„Nem mindig így néztem ám ki!"
- néz fel a képekből, de aztán folytatja. "Nem panaszkodhatok a családra, az egyik lányom mindennap jön, és meglátogatnak az unokák is, nem vagyok egyedül hagyva. De azért nem így kellett volna történnie" - mondja és leülve a székre elsírja magát. „Még arra sem volt elég pénzem, hogy rendesen eltemessem a férjemet, pedig dolgoztam, 35 évig dolgoztam a Primőrben. Aztán az egyik földtulajdonos segített, azt mondta: Ne sírjon Magdi néni, kipótolom és majd visszaadja, amikor tudja. Tízezrével fizettem vissza neki egy év alatt a százezret, iparkodtam ám, mert hát nem lehet tudni, mikor halok meg. De Lillácska is segített nekem, kijárta, hogy kapjak özvegyi nyugdíjat.”
Amiről nem is tudta, hogy jár neki
De a tanyagondnok szerint nem ritka, és nem is csak az idősek között, hogy nincsenek tisztában azzal, milyen szociális juttatásokra, ellátásokra jogosultak, milyen papírokra van szükségük, ha hivatalos ügyet kell intézni, vagy hogyan lehet hozzájutni a saját nyugdíjukhoz. „Világéletükben a földeken dolgoztak és fogalmuk sincs, hogy mi jár nekik egy egész életnyi robot után” - mondja Lilla, aki Magdi néninek is sokat segít a hivatalos papírok közötti kiigazodásban.
„Amikor Jóskával éltünk a másik tanyán, ott volt aggregátor, tudtam géppel mosni, még tévé is volt. Nem volt semmi gondunk, jól megvoltunk, csak ne jött volna ez a betegség”. Megmutatja a kertjét is, ahol zöldségeket termeszt, meg a műanyag gyerekkádat, amiben villany híján kézzel mossa ki a ruhákat télen és nyáron is.
A aggregátor tönkrement, nincs pénz újat venni, így marad az elemes lámpa, a rádió, és a kézzel mosás. Vizet a lányai hordanak a faluból, egyikük mindennap friss ételt visz neki, ennél többet ők sem tudnak segíteni, de Magdi néni nem is engedné: "Családjuk van, nekik kell segíteniük, nem egy ilyen vénasszonynak.” Útravalóul még néhány Raffaellót töm a zsebembe, aztán a lelkemre köti hogyha erre járunk, nézzünk be hozzá újra. „Mert a magány mindennél rosszabb”- súgja, és nagymamásan megpaskolja a kézfejemet.
Egy ideig némán zötykölődünk a kisbuszban Muncz Lillával, aki a tanyán élők szerint már-már szinte túl lelkiismeretesen végzi a munkáját. „Kicsit olyan vagyok nekik, mint valami családtag, így az is teljesen normális, hogy én is ragaszkodom hozzájuk és sajnálom ezeket a kis öregeket, akik egy életnyi gürcölés után nélkülöznek."
Mihályék, akik őstermelőként tartják fent magukat, maguk is aggódnak, hogy mi lesz velük idős korukban. Bár valamennyi nyugdíjra számíthatnak, de annak összege borítékolhatóan köszönőviszonyban sem lesz azzal a mennyiségű munkával, amit ez a létforma megkövetel. Pista bácsi, a család feje világéletében a mezőgazdaságból tartotta fenn magát, a menye, Terike, aki közben a konyhába ültet le minket, 24 éve él itt. Három gyereket nevelnek a férjével.
„Sokat küszködünk, hogy fennmaradjunk, mert hiába termelünk meg magunknak mindent, rengeteg a kiadás is. Pénzt abból keresünk, hogy eladjuk a felesleget, amit mi már nem tudunk felhasználni, piacokra járunk, vagy nagyobb konyhákra adjuk le" - magyarázza Terike, miközben különféle házilag készített sajtokkal kínál.
A családi gazdaságok között óriási különbségek lehetnek: hiszen családi gazdaságnak számítanak Mihályék is, de azok a gazdaságok is, ahol több tucat állatot tartanak és az önfenntartás helyett a termelésre fókuszálnak. Ahhoz, hogy Mihályék például a tejtermékekből kimaradt felesleget, sajtot, túrót legálisan eladhassák, nekik is eleget kell tenniük azoknak az előírásoknak, amelyek a termékek eladását szabályozzák. Ezek viszont olyan költséget jelentenek a családnak, amit nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudnak kitermelni. Egyelőre arra sincs pénzük, hogy artézi kutat fúrjanak, ami biztosítaná az ivóvizet és megszabadítaná őket attól a pluszfeladattól, hogy a faluból hordják kannaszámra. Az áramot sikerült bevezetniük 10 évvel ezelőtt, de a lakóépületek karbantartására nincsenek tartalékaik, minden plusz bevételt mezőgazdasági eszközökbe és az állatokba forgatnak vissza.
Az előrelépésüket kizárólag megnyert pályázatok jelentenék, de mivel a legtöbb pályázat előfinanszírozást igényel, meg se próbálnak indulni ilyeneken. Ezek a pályázatok pont a legapróbb családi gazdálkodásokat szorítják ki, hiszen ők tőke híján nem tudnak befektetni, sőt már a pályázatírás költségei is megterhelőek számukra. Ezzel kapcsolatban a 2016-os Tanyafejlesztési Program konferenciáján V. Németh Zsolt FM-államtitkár azt nyilatkozta, hogy a korábbi években meghatározott 25, illetve 50 százalékos előleg helyett idén 75 százalékos előleg igénylésére van lehetőség, ami a Mihályékhoz hasonló kistermelőknek segítség lehet. Megkerestük a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarát is, hogy az ilyen apró gazdaságoknak milyen pályázatokat érdemes figyelni, milyen támogatásokra számíthatnak, illetve a térségben milyen fejlesztésekre lenne leginkább szükség. Erre a cikkem leadásáig sajnos nem érkezett válasz egyik illetékestől sem.
„Volt olyan itt a környéken, aki eladta a régi gépét, hogy kifizesse a pályázatírót, aztán végül nem kapta meg a támogatást, és a gépeit is elbukta. Mi is ettől félünk” - mondja Terike, mire Pista bácsi is megszólal:
,,Meg úgyis azok kapják meg a pályázati pénzeket, akiknek amúgy is van.”
Hogy mennyire megy a térségben a pályázati mutyi, az most nem fér a cikk keretei közé, de elvileg 2016-ban még nyílik több pályázati lehetőség a tanyán élőknek. És az is egyértelmű, hogy a kistermelők számára az elérhető pályázatok mellett arra is szükség volna, hogy a gazdák is fejlődjenek szaktudásban, piaci és pályázati ismeretekben, és tisztában legyenek a lehetőségeikkel. Bár alkalmanként vannak a településen tájékoztató jellegű előadások, de ez édeskevés ahhoz (főleg az idősebbeknek), hogy eligazodjanak a pályázatok bürokratikus rendszerében. Pláne azok, akiknek nincs számítógépük és internetkapcsolatuk.
Mindemellett az idős Mihály keserűsége és bizalmatlansága is érthető, hiszen ő is azok közé tartozik, akik egyszer már elvesztették földjeiket, gazdaságukat az erőszakos kollektivizálás, majd a mezőgazdaság teljes szocialista átszervezése során. Ő az elkobzott gazdaságáért cserébe később egy jóval rosszabb minőségű tanyát vásárolhatott meg, és kénytelen volt élni ezzel a lehetőséggel – még ha ez a tartalékai elvesztését is jelentette –, ha újra akarta kezdeni.
Az 1990-es rendszerváltozás sem hozott érdembeli változást, de nemcsak a Mihály család gazdasági életében, hanem úgy egyáltalán, ha a tanyavilág sorsának alakulását nézzük. Bár a kárpótlási törvény kedvezményezte az egykori tanyák körüli földterületek visszaszerzését, a termelési integrátor szerepét betöltő nagyüzemek szétesése, a mezőgazdaság tartós válsága szinte ellehetetlenítette a gyengébb családi gazdaságok fejlődését vagy akár életben maradását. A tendencia pedig azt mutatja, hogy a Mihály családhoz hasonló apró gazdaságok szépen lassan kivéreznek, hiszen eszközellátottságuk korszerűtlen, termelésük pedig minimális, így legfeljebb a család fenntartásához elegendő pénzt és élelmiszert tudják kitermelni, de befektetésre, fejlesztésre már alig marad.
Így az sem biztos, hogy a gyerekek tovább szeretnék majd vinni a sziszifuszi munkával fenntartott gazdaságot
Mihályék gyerekei közül ketten még az általános iskolában tanulnak, és érthető, ha ők már kevésbé küzdelmes mindennapokat szeretnének maguknak. Ezzel a szülők is egyetértenek, és bár jól jönne a segítség, mégsem fogják be őket a munkára. "A tanulás az első!, Fontos, hogy minél több iskolájuk legyen, minél több dolgot elsajátítsanak. Petra angolra meg néptáncra jár, Péter pedig dobolni tanul. A legidősebb gyereknek, Tamásnak is van érettségije és szakmája is, a főiskolát is próbáltam erőltetni, de oda már nem ment el" - mondja Terike, aki ugyan nem presszionálja a gyerekeket, hogy a mezőgazdaságban helyezkedjenek el, de azért nem leplezi: örülne, ha a későbbiekben lenne segítsége.
Kicsi azonban arra az esély, hogy így alakuljon: a tanyán felnövő gyerekek legnagyobb százaléka ugyanis továbbtanulás után már nem tér vissza a szülői házba, hanem városi életmódra rendezkednek be. Részben így van ez Mihályék elsőszülött gyerekével is, aki nem akart kizárólag a mezőgazdaságra támaszkodni, ezért félállásban a MÁV-nál helyezkedett el bakterként. Amikor éppen nem a mindszenti sorompót kezeli, akkor pedig a földeken vagy az állatok mellett segít a szüleinek. Mert bár a gazdaság kicsi, a munka mégis sok.
A kemény munkáról Molnár Istvánnak is is van némi fogalma, aki a kerítésnél támaszkodva kiabál:
Kislány, azzal a kakassal vigyázz, mert nagyot tud rúgni!
Molnárék portája kicsit visszaadja a régi tanyák hangulatát: óriási a hangzavar, mindenféle szárnyas kószál az udvaron, a kutyák számolását pedig hétnél adom fel.
Molnár István beterel a kakasmentes konyhába, és azt mondja, hogy ez az állatmennyiség csak töredéke annak a régi állománynak, amikor még aktívak voltak. Ma már, közel a nyolcvanhoz nem tudnak annyit és úgy dolgozni, mint régen, ráadásul az idős gazdának súlyos tüdőbetegsége is van, oxigénpalack segíti a lélegzésben. Ha valakik tudnak mesélni a tanyai életről, a mindennapi kemény munkáról, azok Molnárék, akiknek élettörténete simán elférne egy Móricz regényben.
Éva, a feleség budapesti árvaként került le az Alföldre: édesapja tüdőbetegségben halt meg, édesanyja pedig öngyilkos lett az agyvérzése után. Eleinte anyja lánytestvére nevelte, aztán hat évesen odaadták egy párnak, akiknek nem lehetett gyerekük. Ekkor került az Alföldre de szerencsére innen már nem hasonlít története az Árvácska sztorira. "Nem volt rossz sorom, szerettek a nevelőszüleim. Én meg imádtam az állatokat, tudja, amolyan fiús kislány voltam. Ha nem figyeltek, már ott ültem a ló, a tehén vagy a disznó hátán. Nem féltem én semmitől.”
Mindkettőjüket korán, már tízévesen bevonták a munkába, főleg az állatokra kellett vigyázniuk az iskola mellett. Ahogy mondják, a munkában nőttek fel.
,,Az apám cseléd volt egy úri birtokon"
- meséli István, aki legidősebb gyerek lévén korán elkezdett besegíteni a munkába. "Én már tíz évesen vittem a húst az ebédhez a hentestől a konyhára. Kettőkor keltettek, hogy Pista menjél, én meg vittem a húsz kilós húst. Pedig én sem voltam sokkal több.”
Mindig ott dolgozott, ahol volt munka. Eleinte főleg az apja mellett. Még akkor sem esett ki a munka a kezükből, amikor Budapesten kitört a forradalom. "A malomnál dolgoztunk, az apám leült cigizni, mikor jött a gazda és kiabálta, hogy Pesten kitört a forradalom. Mindenki eltűnt a munkából, csak mi maradtunk ketten, majdnem negyven zsákkal őröltünk meg aznap. Az apám azt mondta, hogy nekünk itt a helyünk, Pesten meg azt majd elintézik egymás között.”
"Szakács volt a kislány a TSZ-ben. Ott nézegettem már őt egy ideje, aztán az lett a nóta vége, hogy elvettem feleségül!"
- emlékezik vissza az udvarlás időszakára. Ifjú házasokként még Ásotthalmon éltek, közben elkezdett állatokkal is kereskedni. És úgy tűnt, van hozzá érzéke: az évek során foglalkoztak libákkal, kacsákkal, gyöngytyúkkal, de voltak teheneik, disznóik és lovaik is, mellette pedig hosszú évtizedekig dolgozott a TSZ-ben.
"Nem ejtettek a fejemre, mindig osztottam-szoroztam, mi éri meg meg és mi nem. Szerencsére nem is szűkölködtünk semmiben, bár meg is dolgoztunk érte rendesen“ - mondja visszatekintve.
Ma még tartanak némi szárnyast az udvarban, ezeket leginkább Éva látja el; kicsit azért is tartják őket, mert hiányoznának neki az állatok. Bár az egészségük már nem igazán alkalmas a tanya ellátására, a városban ők sem költöznének. Pedig megtehetnék.
"Vettünk bent egy házat,amikor megszűnt a tanyaiskola, innen csak nem járhatott be a gyerek.
De visszajöttünk egyből, amikor pár év múlva elment kollégiumba. Mindig mondtam, amikor jöttünk látogatóba, hogy jövök tanyácskám, ne félj!" - meséli Éva, aki jól példázza az idősebb generáció ragaszkodását a tanyai élethez, ami még akkor is nagyon erős, amikor már egyértelmű , hogy képtelenek megbirkózni a mindennapi feladatokkal.
,,Aki ebben született, azt már nagyon nehezen lehet kimozdítani. Nekem is voltak próbálkozásaim, de csak akkor engedik, amikor már semmilyen más segítség nem jöhet szóba" - mondja Muncz Lilla, Hozzáteszi, szomorú, de az idősekkel együtt valószínűleg a mindszenti térség klasszikus értelemben vett tanyavilága is szépen lassan eltűnik. "Volt idő, amikor tele volt a kisbusz gyerekkel, de az utóbbi években már csak az üres helyek száma növekszik. És azoknak a tanyáknak száma, ahonnan kihalnak az utolsó lakók is."
