Élet-filmünket mi rendezzük egyedivé és izgalmassá, ez viszont sokak számára egyet jelent azzal, hogy minél keményebb hullámvasutat csináljanak belőle.
Nem találkoztam olyan emberrel, aki állította volna, hogy márpedig ő bizony boldogtalan akar lenni. Olyannal viszont rengeteggel, akinek legfőbb vágya a boldogság volt, és persze olyanokkal is, aki a gyermekei, rokonai boldogságát nevezte meg élet értelmeként - általában ők azok akik épp környezetükkel szembeni elvárásaik miatt boldogtalanok.
Milliónyian vannak olyanok is persze, akiket legkevésbé sem érdekel mások boldogsága, és bármire képesek azért, hogy a saját önző vágyaikat érvényesítsék. Akármelyik kategóriába tartozunk is (vélhetően egyébként egy kicsit mindegyikbe), egy bizonyos: semmiféle boldogság nem származik mások hibáztatásából, önmagunk rombolásából, szűklátókörű ítélkezésből, hencegésből és kivagyiságból. Boldogság leginkább abból származik, amikor egy óriás szenvedéshullám végén, összetörve, az elveinket újraértékelve megadjuk magunkat a változásnak, és tisztán látjuk, hogy senkinél sem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak. Drámai élethelyzetek után visszazuhanni ebbe a "lélek-szűzi" állapotba olyan, mint újászületni – aztán persze kezdjük elöről az egészet.
Ma mivel romboljam magam?
Az ember imádja hasztalanul tölteni az idejét, és ennél is jobban szereti, ha közben azt hiheti, hogy valójában baromi izgalmas dolgot csinál. Ezért aztán sokan kocsmázni járnak, mert berúgni ugyebár mindig jó, mások ádáz shopping túrát tartanak egy kriptahangulatú bevásárlóközpontban, miközben százezres adósságokban úsznak, míg megint mások szexuális kalandokba bonyolódnak, melyeknek során kívánatos nősténynek/kannak érezhetik magukat. Ez utóbbival már egy másik embert is bevonunk a saját mókuskerekünkbe - a világban pedig egész tömegek várnak rá, hogy egy másik szenvedővel tegyék még drámaibbá a saját életüket. Aztán elfogy a türelem valamelyik oldalon: kapcsolatokba bonyolódni, majd kiábrándulni belőlük szintén toplistás a "Hogyan tegyem érdekesebbé az életemet?" projekt legkedveltebb időtöltései között.
Ha nem elég izgalmas az életed filmje
Belátjuk vagy sem, eszeveszett módon törekszünk rá, hogy az életünk filmje egyedi és izgalmas legyen. És mivel minden jó film alapja a konfliktus, kreatívan és választékosan szemezgetünk az élet kínálta nehézségek közül: beállunk szeretőnek, tudván, hogy ebből csak fájdalom születhet, besorolunk áldozatnak egy munkahelyre, amihez semmi közünk, majd a főnököt és a kollégákat hibáztatjuk a nyomorunkért, vagy egyszerűen csak kinyitjuk az ajtót a depresszió előtt, és hagyjuk, hogy átjárja az agyunkat, lelkünket, életünket. Közben pedig elhisszük, hogy a férjünk/feleségünk/gyerekeink/kutyáink/lakásunk/szomszédaink hibája, hogy nem lábalunk ki a depresszióból. Szeretjük, hogy elmesélhetjük a barátainknak aktuális szenvedéseinket, de ahogy egyre csak halad előre az idő, és egyre több emberrel találkozunk, egyre több élethelyzetet ismerünk meg, és egyre több hatás ér minket filmeken, könyveken, reklámokon, reality-ken keresztül, kikristályosodik: az életünk éppen ugyanolyan, mint bárki másé. Sem jobb, se rosszabb. Ez a felismerés pedig sokakat arra sarkall, hogy mégkeményebb hullámvasutat csináljanak a saját életükből - drogok, hisztéria, bosszú, öngyilkosság, alkoholizmus, zabálás, örök haragtartás. Az élet-film pedig máris tele van izgalmasabbnál izgalmasabb karakterekkel – szép munka, Oscar-díjat neki!
"Na, ne coelhózzunk már!"
Valószínűleg a szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy sem egy új tetoválás, sem egy tizenkét vodka (és ki tudja még, mik és kik) társaságában eltöltött éjszaka nem fog megoldást jelenteni a boldogság felleléséért folytatott küzdelemre. Ráadásul az olyan válaszokat meg, mint "Próbálj meg másokért tenni valamit", "Ne legyél annyira elfoglalva saját magaddal", és "Merj már egy igazán nagyot változtatni az életeden", vagy "Ne akard annyira, hogy igazad legyen" kategórikusan elutasítjuk. Sokkal könnyebb fodrászhoz menni, mint azt mondani: "Nem tök mindegy, hogy nem tökéletes a hajam? Nem ezen fog múlni a boldogságom." Egyszerűbb egy szexuális kaland során megbizonyosodni róla, hogy még mindig képesek vagyunk a szenvedély átélésére, mint visszacsempészni a lelket a meglévő kapcsolatunkba. És persze egyszerűbb Coelho-i közhelyként felcímkézni minden lelki defentusunkat piedesztálra állító gondolatot. Mert a valódi boldogság és kiteljesedés valójában sokkal kevésbé köt le minket, mint a hétköznapi szenvedéseink.
Inkább hozunk sorozatosan és tudatosan rossz döntéseket, minthogy meg kelljen állnunk egy percre és kimondani: "Tulajdonképpen én imádom elrontani az életemet."
Egyébként meg ha megtettük, akkor sincs semmi. Nincs nagy felismerés, megvilágosodás, Istennel való találkozás vagy ilyesmi, csak a kemény munka nap mint nap, hogy emlékeztessük magunkat: "Nem megyek bele ebbe a szenvedésbe. Nem érdekel ez a szerep. Nem vesz új fordulatot a film, nincs szükségem újabb drámára." Ahogy összeugráljuk a szűz havat a kertben, ahogy ruhástul beledőlünk a frissen vetett ágyba, ahogy szétnyomkodjuk a pattanásainkat, ahogy izgatottá válunk, ha a hírekben földrengésekről és forgószelekről hallunk, épp úgy vagyunk függői a saját, kreált szenvedésekkel-teli életünknek. Amíg szenvedünk, érezzük, hogy élünk. Jó a film?
