Spirituális duma – karma vs megbocsátás

A Dívány frissen csatlakozott szerzője, Steiner Kristóf egy új témát nyitott meg a Spirituális duma című cikkel, de a téma persze csak itt a Díványon új, egyébként az egyik legősibb kérdés, amivel ember valaha foglalkozott. „Ha ellökünk magunktól valamit, az ugyanolyan erővel tér vissza hozzánk”, ez áll a kérdéses cikkben, valamint az, hogy ebből az egészből egy beszélgetést szeretnénk kihozni – bárkivel. Úgyhogy a fonalat akkor most mondjuk itt veszem fel, és mondjuk én, de ha hozzászólna ön is, kommenteljen bátran a Facebook oldalunkon, vagy írjon emailt nekem!

Ez nem igazság

„A kabbala, a buddhizmus, és a keresztény hit, sőt, a fizika törvénye is egyetért azzal, hogy ha ellökünk magunktól valamit, az ugyanolyan erővel tér vissza hozzánk” – én egy nem igazán klasszikusan, de azért eléggé katolikus családban nőttem fel, és bár az átlagnál valószínűleg jóval többet foglalkozom a spiritualitás témájával, engem is meglepett, hogy valóban, ahogy Kristóf írja, innen nézve milyen könnyű közös pontot találni a különféle világnézeti rendszerekben. A Biblia azt mondja, hogy Isten az embert saját képre és hasonlatosságára teremtette, és úgy tűnik, ennek a része az, hogy az ember nagyon nehezen viseli el az igazságtalanságot.

Természetesen főleg akkor háborít fel minket az igazságtalanság, ha velünk szemben igazságtalan valaki (esetleg maga a sors), de általában akkor is felhördülünk, ha a szemünk láttára történik valaki mással igazságtalanság. Minden emberben nagyon mélyen ott van az igény arra, hogy a világ igazságos legyen. És ez az igazságosság bizonyos szinten felfedezhető a világban is, többek között ezt fejezi ki a fent idézett mondat: amit ellökünk magunktól, az visszajön. Ezért van az, hogy az a világ rendje, hogy a rosszért rosszal bűnhődünk, ha jók vagyunk, akkor viszont megkapjuk jóságunkért a jutalmunkat. Elvileg.

Van ám az a kis bökkenő, hogy hiába a sokezer éves fejlődés, hiába az államilag intézményesített igazságszolgáltatás, az ember személyes tapasztalata az, hogy a világ nem igazságos. Utolsó cinikus, arrogáns senkik válnak híressé, gazdaggá, fontossá és élnek soká békésen, míg jólelkű és becsületes emberek ezrei nyomorogják végig az életüket és halnak meg szenvedések közepette fiatalon, megalázottan. Gyakran szokták feltenni azt a kérdést, hogy ha Isten tényleg jó és mindenható, ha valóban létezik, hogyan engedheti, hogy ártatlan emberek szenvednek a háborúkban, gyerekek pusztulnak el az éhezésben. Sokak számára a világ nyilvánvaló igazságtalansága önmagában elegendő bizonyíték arra, hogy Isten nem létezik.

Majd egy másik világban, egy másik életben

A nagy világvallások úgy hidalják át ezt az ellentmondást, hogy bár beígérik az isteni igazságosság beteljesülését, azt a választ adják, hogy erre nem itt és most kerül sor, hanem vagy egy következő életben, vagy egy másik világban (lásd mennyország és ennek megfelelői).

Az előbbi válasz a reinkarnációval kapcsolódik össze: az igazságtalanságot az állítja helyre a világon, hogy aki rossz, az legkésőbb következő életében megkapja a büntetését, aki jó, az pedig a jutalmát. Az utóbbi válasz azt mondja, hogy bár ebben a világban nincs igazság, halála után mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését: örökre a mennyországba vagy a pokolra kerül.

Mindenesetre kétségtelen, hogy nem csak minden jogrendszerben, hanem minden vallásban is benne van az igazságosságra törekvés. Mellesleg, hogy a jogrendszer és a vallás mennyire nem vált még szét abban az időben, amikor a nagy világvallások szent iratai keletkeztek, jó példa az a közismert idézet az Ószövetségből: „szemet szemért, fogat fogért”. Ha valaki bűnt követ el, ugyanaz legyen a büntetése, amit ő maga elkövetett. Ez így igazságos. Így működik a világ. Ezt követeli a bennünk élő (esetleg belénk teremtett) igazságérzet.

A megbánás és a megbocsátás erősebb, mint a karma?

A kereszténység azonban az igazságosságnál eggyel még feljebb mutat. Persze, mindenki arra vágyik, hogy egy igazságos világban élhessen, hogy mindenki úgy bánjon a másikkal, mint ahogy szeretné, hogy vele bánjanak. De van valami, amire még ennél is jobban vágyunk: arra, hogy ha elrontunk valamit, akkor az igazságos, méltó büntetés helyett megpróbálhassunk újra. Olyan világban szeretnénk élni, amelyikben az, aki hibázott, kap egy második esélyt. Azt is szeretnénk, hogy a rossz megbűnhődjön, de azt még jobban szeretnénk – bár sok esetben nem reális –, hogy a rossz váljék jóvá. Azt reméljük, vagy legalábbis a keresztények elvileg abban hisznek, hogy a legborzasztóbb bűn után is lehet újrakezdés megtorlás helyett.

Ezt a reményt állítja a központba az Újszövetség a feltámadással, és azzal, hogy Istent plusz egy tulajdonsággal ruházza fel: igazságos, de megbocsátó is, még akkor is, ha a kettő egymásnak ellentmond. Ha valami bűnt követek el, nem abban reménykedem, hogy megkapom a méltó büntetésemet, hanem abban, hogy megbocsátanak nekem, és legközelebb már képes leszek a jót tenni. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem igazságos, és egy társadalmat meg főleg nem lehet erre felépíteni.

Viszonylag ismert a tékozló fiú története, amelyben egy ember két fia közül az egyik elmegy, és konkrétan elkurvázza apja fél vagyonát. A pénz elfogytával a tékozló fiú belátja, hogy rosszat tett, megbánja önzését és hazatér, otthon pedig méltó büntetés helyett megbocsátó apa és instant lakoma várja. És a sztoriban kerek perec benne is van, hogy ez így nem igazságos: erre természetesen a tékozló fiú testvére hívja fel a figyelmet, akinek a tiszteletére még egy árva lakomát nem rendeztek, pedig amíg a másik fiú dorbézolt, ő akkor is apját szolgálta. A tékozló fiú ellökött magától valamit, de nem ugyanaz jött vissza neki ugyanolyan erővel, hanem valami más, apja megbocsátása – még erősebben.

Szóval aki keresztény, az elvileg ebben remél, hogy bár igazságtalan, van megbocsátás és feltámadás, és ennek nem egy életnyi önfeláldozás az ára, hanem mindössze az őszinte megbánás. A karma azt tanítja, hogy – amint azt velünk született igazságérzetünk is diktálja – minden bűnnek meglesz a következménye, de a kereszténység szerint elég az őszinte megbánás, és máris mentesülünk a következményektől. Mindannyian bűnösök vagyunk, és ezért mindannyian büntetést érdemlünk, de Isten megkegyelmez, megment minket a saját karmánktól. Ha innen nézzük, a megváltás és a megbocsátás tana pont azt mondja, hogy a karma egyáltalán nem mindig működik, mert ha Isten úgy akarja, akkor van alóla kivétel. „Isten majd megbocsájt: az a mestersége” – fogalmaz az ezek szerint jó sok megbocsátanivalóval rendelkező Varnus Xavér 1996-os könyvének címében. Ráadásul nem mindegy, milyen büntetésről van szó: a karma tana szerint ugyanazt a rosszat kapjuk vissza, amit mi okoztunk, a keresztények szerint azonban a bűn zsoldja a halál, az örök halál méghozzá.

De a két tan talán mégsem zárja ki egymást. Esetleg úgy is fel lehet fogni, hogy a megbánásnak, mint jócselekedetnek is megvan a maga pozitív következménye, azaz a karma itt is érvényesül – és a tevékeny bűnbánat olyasvalami, amivel újra bevonzzuk a sorsunkba a jót, a rossz után jót teszünk, és ezért jót is kapunk vissza. Igaz, nem Isten kegyelméből, hanem mert ez a dolgok rendje. Most akkor vajon összeegyeztethető ez a két elgondolás: a karma tana és az a tan, hogy Isten megbocsát, azaz ha akarja, eltörli a bűn egyébként igazságos büntetését? Ön hisz két elgondolás közül valamelyikben?