Balett táncosnak készült. Hogyan lett orvos?
Kislányként arról álmodtam, hogy balett táncos leszek, de ez a terv meghiúsult, mert hirtelen nagyra nőttem, és akkor még az apró balerinák voltak divatban. Érdekelt a vegyészet is, így kémia-biológia-latin szakos gimnáziumba kerültem, ahol mindenki orvosnak készült, és én is kedvet kaptam hozzá. 28 évesen legnagyobb meglepetésemre Borsod megyében találtam magam egy háziorvosi körzetben.
Ahhoz képest, amit most csinál, kicsit unalmasan hangzik. Abban a munkában mi volt a kihívás?
Úgy fogalmaztam, hogy végre rászabadultam az emberiségre. Nyitott voltam, minden érdekelt, meghallgattam az emberek bajait, aminek köszönhetően pillanatok alatt a “Leninváros” sztár körzeti orvosa lettem. Gyorsan kiderült számomra, hogy a lélektani tényezők milyen fontosak – láttam, hogy az emberek nagyon vágynak rá, hogy elmondhassák, mi nyomja a lelküket. Sajnos nagyon kevés idő jut az egyes betegekre, és nem is nagyon lehet négyszemközt maradni az orvossal.
A kollégáim elkezdték hozzám küldeni a nehéz betegeket, akik csak azt veszik be, amit jónak látnak, és kérdéseik vannak, azaz próbálják magukat képviselni. Szerencsére kezd divatba jönni a beteg preferencia, így ma ezek az emberek egyre kevésbé számítanak problémásnak. Nemcsak háziorvos voltam, hanem Tiszaújváros egészségnevelői posztját is felvállaltam, mert már akkor felmerült bennem, hogy nagyobb hangsúlyt kell helyezni a megelőzésre.
Mi volt a következő állomás?
Ezután közelebb jöttünk a fővároshoz, Budajenőn és Telkiben lettem háziorvos. Erika doktor néninek szólítottak, az idős nénik csókolommal köszöntek, pedig még csak harmincas éveim elején jártam. Hiába Budapest közelsége, ide a mentő nagyon lassan ért ki, így sokszor fel kellett vállalnom nehezebb feladatokat, ha valaki elvágta a karját, akkor összevarrogattam - hiszen volt rá képesítésem, és ki tudja hol kellett volna órákig ülnie. A veszélyes útszakaszok miatt a balesetek is gyakoriak voltak, ezért sokszor kellett életmentő segítséget adni. Kötöttem már be infúziót haldokló fiúnak az árokparton hasalva.
Háziorvosból haldoklókat segítő orvos lett. Nem viselte meg a váltás?
Miután Pestre költöztünk, Czeizel Endrénél dolgoztam pár hónapig, de kisgyerekes anyukaként nem bírtam a tempót, gyakran reggel 7-kor tartott értekezletet, mindig kettesével szedte a lépcsőfokokat. Ezután kerültem a Hospice-hoz, ami eddigi életem egyik legszebb időszaka volt. Ez alatt az öt év alatt állt össze a világ.
Az emberek lepakolják az álarcaikat mielőtt meghalnak, megmutatják, mi az igazán fontos - rengeteget tanultam a betegektől. Polcz Alainnel ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a halál árnyékában lehet megtanulni élni. Sok-sok üzenet van a fejemben, amit a távozók hagytak, ez nem akármilyen ajándék.
Gyakran előfordult, hogy nagyon halni akaró emberek virágozni kezdtek, sőt, olyat is ismertem, aki visszafordult – fel sem tudott kelni az ágyból, aztán néhány hónap múlva hatalmas csokorral, öltönyben látogatott meg. A Hospice-nál kerültem kapcsolatba az Orvostudományi Egyetemmel, mivel az Onkoterápiás Klinikáról is voltak betegeink. Később hívtak, hogy menjek oda dolgozni, és némi habozás után el is vállaltam.
Onkológusként, úgy tudom, csodabogárnak számít. Miben különleges a szemlélete?
A klinikai munka mellett kialakítottam egy magánrendelést is, ahol elmagyaráztam a betegeknek, amire sok kollégáimnak nem volt ideje. 3-4 év alatt minden hétvégén iskolába jártam, tanultam hipnoterápiát, a transzperszonális pszichológiát és táplálkozás terápiát. Ezeket az alternatív módszereket korábban az onkológiában nem nagyon alkalmazták, de szép lassan elfogadást nyert, hogy nálam nemcsak az a kérdés, hogy hány milligrammra van szükség a gyógyszerekből, hanem például táplálkozási tanácsokat is adok, és a lélektani kérdések is számítanak.
Ez nagyon nagy feladatnak tűnik. Hogyan tudott egyensúlyban maradni – orvosként, anyaként, nőként?
Meg kell tanulni határokat szabni. Ha nincsenek ilyen korlátok, akkor a világ benyomul – nincs tekintettel arra, hogy milyen igényeid vannak. Néhány évvel ezelőtt egy nagyon komoly betegség levett a lábamról, és a kórházi ágyon – nagyon közel a halálhoz – jöttem rá, hogy nem tudok mindig ott lenni, mindenkinek segíteni. Meg kellett küzdenem a bűntudattal, szépen lassan megtanultam este hét után nem felvenni az idegen számokról érkező hívásokat. Ami a nőiességet illeti, soha nem voltam az a tipikus doktornő fazon, szigorló orvosként egyszerre mentőztem és fotómodellkedtem, derékig érő szőke hajam volt, édesanyám gyakran mondta, hogy nem így kellene kinéznie egy orvosnak.
A nőiesség kérdése a munkájában is foglalkoztatja?
Ma már főként emlőrákos nőkkel foglalkozom, így a női minőség nagyon is fontos. Mivel elsősorban a megelőzés a fő profilom, a figyelmeztető jelek felismerése és a helyes életmód, a tudatosság kifejlesztése. Statisztikailag igazolt, hogy a menedzser típusú, magasan kvalifikált nőknél gyakoribb az emlőrák, ebben sok tényező benne van, de közrejátszik az egyensúlyvesztés is, hogy nincs nyugalom, nem hagyják maguknak megélni a pillanatokat.
Könnyű beleesni ebbe a csapdába, vadul tekered a pedált, és ha szerencséd van, valami úgy állít meg, hogy nem lesz a veszted. Ezek a jelek erősödnek, először finoman figyelmeztetnek, aztán hátba vágnak, hogy vedd észre, hogy valami nem stimmel. Ma már a WHO is belátja, hogy az egészség nem a hibátlan test, hanem a test és lélek egészsége.
Ez sokakban tudatosult már?
Viszonylag kevesen akarnak törődni igazán magukkal, főleg a felszínnel, a külsővel foglalkoznak. De úgy látom, ezek az arányok elkezdtek megmozdulni, kezd kialakulni egy tudatosabb női vonulat. Nem az ökofeministákra gondolok, és nem is a Szex és New York által közvetített ideálra, bár ott megjelenik egy tanulandó minta, a női összetartás. Időnként le kell ülni, meg kell igazgatni a páncélokat, helyretenni az integritást, ami nem engedi, hogy felfaljon minket a világ. A Harvard Nurses Study kutatása szerint, ha egy nőnek nincs igaz jó barátja, az olyan rizikófaktornak számít, mintha el lenne hízva vagy dohányozna. Úgy látom, engem megtalálnak azok a nők, akik akarnak maguktól valamit, akik szeretnék jobban megismerni magukat. Akik szeretnék tudatosan látni, mi zajlik bennük, hogy jobban legyenek.
Tehát az öntudatos nő nem feltétlenül tudatos abban az értelemben, ahogy ön használja ezt a szót?
A jóga, a védikus tanítások megmutatják, mennyire fontos kifejleszteni a tudatosságot. Mindig abból van a baj, hogy nem vagyunk tudatában annak, amit csinálunk, például megehetünk egy nagy tál gesztenyepürét, csak közben tudnunk kell, hogy ez három szigetkört jelent. De a tudatosság mellett az egyik legfontosabb női minőségnek, az intuíciónak is teret kell engedni. Ha egy nő meri használni az intuícióit, különféle bajoktól mentheti meg magát, a társát, a gyermekeit.
Egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a betegségek nem csak sorscsapásként esnek be az életünkbe, igény van a miértek keresésére. Mit gondol erről?
Izgalmas és mindenképp hasznos folyamat, ha ránézünk az életünkre. A nőiesség megélése és női betegségek összefüggése mentén célratörő kérdéseket lehet feltenni a betegeknek. De nem hiszek abban, hogy lelki szinten mindent meg lehet oldani. Lehetséges, hogy önmagunk termeljük meg a betegséget, vagy ráébredünk, mivel járultunk hozzá, de nem biztos, hogy azzal, hogy ezt helyre raktuk, meg tud oldódni az egész. Amikor fizikai síkra jut a probléma, és már ott zajlik a folyamat, gyakran öntörvényűvé válik. Amikor egy kis kavics elindít egy hatalmas lavinát, nem állíthatjuk meg az egész kőfolyamot azzal, ha azt az apró kavicsot kivesszük.
Fotó: Kováts Dániel
