„…mélyen belül te egyre csak minősítesz: jobb lett volna, ha ezek a kutyák nem ugattak volna. De miért ne kellene ugatniuk? Hiszen kutyák – és annyira élvezik.”
Osho: A keresés (előadások a zen tíz bikájáról)
Az ebet sajnos nem installálhatjuk úgy, ahogy egy modemet. Nincs hozzá tuti négylépéses használati útmutató, helyette lelke van – és ez nehéz ügy –, amelybe ráadásul a tenyésztők hosszú évszázadok gondos munkájával alaposan belepiszkáltak – jópofa késztetéseket plántálva négylábú barátainkba. Ha valami színes izét látsz, kezdd el rángatni! Aki mozog, azt tereld össze minél kisebb térfogatra! És hasonlók.
Ismertem bullterriereket, akiket annyira megviselt a vidám és szeretetteljes családi légkör, hogy levezetésképp teljes sebességgel rohantak a kertkapunak fejjel, ott elájultak pár másodpercre, aztán kezdték az egészet elölről. Hiányzott nekik egy kis fájdalom és adrenalin.
Amikor az eb épp furcsán viselkedik, talán épp életfeladatát igyekszik adaptálni ahhoz a környezethez, ahol mi házi kedvencként foglalkoztatjuk. Persze attól, mert nem tudunk labradorunknak aktív vízbe fúlót biztosítani a téli napokon, még élhet boldog életet – feltéve, hogy olyan feladatot kap, amely kielégíti. Ha nincs kit kimenteni, az is megteszi, ha ő hozhatja haza a vajat a közértből.
A kutya úgy kerül hozzánk, hogy már egyéniség; egyedi késztetésekkel és vágyakkal. Amikor meg akarjuk tanítani valamire, elsődleges szempont, hogy vajon mihez van neki kedve. Egy labradorral nem lesz nehéz apportozni (sőt, valószínűleg igen nehéz lesz lebeszélni ebbéli ténykedéséről), de házőrzőként feltehetően nem jut annál tovább, mint hogy lelkesen a betörő után viszi a papucsunkat.
A sikeres nevelés kulcsa az, vajon helyesen mérjük-e fel kutyánk késztetéseit és képességeit, valamint hogy ezeknek megfelelő környezetben foglalkoztatjuk-e. Az eb megteszi a magáét. A kutya éppen olyan, amilyen. A baj mindig a gazdával van.
