A szerkesztőségben többen is hosszú éveket nyomtak le home office üzemmódban, de most mind bent ülünk egy egylégterű irodában. Mesélünk, ki hogyan élte meg egyik és másik helyzetet. És persze arra is kíváncsiak vagyunk, ti hogy vagytok vele – ha van ilyen tapasztalatod és szívesen megosztanád, kommentelj Facebookon, vagy írd meg nekünk az irokaszerknek@divany.hu címre!
Zsófi: az agyam valahogy átállhatott az irodai üzemmódra
De jó neked, hogy ilyen rugalmas az életed! – irigykedtek anno az ismerősök, amikor életvitelszerűen otthonról, kávézóból vagy könyvtárból dolgoztam – ahogy éppen kedvem tartotta. Persze leginkább otthonról, hiszen ez volt a legkényelmesebb. Részben igazuk volt. Jó volt nekem, mert időt spóroltam azzal, hogy nem kellett minden reggel a készülődéssel vesződnöm. Jó volt, mert amíg mackógatyában és kopott pólóban a díványon (erős kifejezés, de így hívtam a matracomat, ami a sok-sok költözés alatt ennyire hozzám nőtt) heverészve dolgozhattam, addig az ebédem rotyogott a fazékban, a ruhák meg a mosógépben tisztultak. És amikor már annyira elgémberedtem, hogy egy röpke nyújtózkodás nem lett volna elég, akkor fogtam magam, és tornáztam pár percet, senki nem nézett hülyének. Egy csomó mindent el tudtam intézni napközben, amire a dolgozó emberek többségének csak a munkaidő után marad ideje.
A home office tehát tényleg hatékonnyá teheti az embert, azoknál legalábbis beválik, akiknek van egy pontos menetrendje, amihez szigorúan tartják is magukat, és nem esnek kísértésbe, nem hagyják, hogy bármilyen apróság elvonja a figyelmüket. Nos, nekem ezzel volt a legtöbb nyűgöm. Hol annyira belemerültem a melóba, hogy a fazékban rotyogó ebédem szépen odakozmált, így aztán egy órán keresztül sikálhattam az edényt – és még éhen is maradtam. Hol a “csak felporszívózom gyorsan” jelszó alatt beiktatott ötperces szünetem annyira kitolódott, hogy fél óra múlva azon kaptam magam, hogy a ruhák is már a szárítón lógnak, és éppen a konyha felmosásával bajlódom. Csak ihletet gyűjtök az írás folytatásához – nyugtatgattam ilyenkor magam, amíg nem tudatosult bennem, hogy a munkaidőm felét takarítással meg boltba vagy postára szaladgálással csesztem el. Ha a házimunkák elvégzéséért fizettek volna, akkor még jól is járok, de a határidős leadandók néha túlságosan is háttérbe szorultak. Persze nem ment ez folyton így, de elég volt egyetlen “multitaskinggal” töltött home office nap ahhoz, hogy felboruljon a hétre betervezett menetrendem. Még jó, hogy nincs tévém!
Egy időben egyébként elég sűrűn átrendeztem a szobámat, hogy egy hangulatos kis dolgozósarok kialakításával vegyem rá magam a produktívabb munkára. Egy darabig működött is, aztán amikor már kezdett így is nagyon sok, vagy unalmas lenni az otthonlevés és vágytam az emberek társaságára, meg arra, hogy szétválasszam a munkát a magánélettől, akkor menekültem a közösségi irodákba, kávézókba vagy könyvtárba. Most, hogy heti három-négy napot a szerkesztőségben töltök, végre van egyfajta rendszer az életemben, így a munkával is megfelelő ütemben haladok és a mindennapos teendőim sincsenek elhanyagolva. Arról nem is beszélve, hogy sokkal hatékonyabb a munkatársakkal való együttműködés, ha nem csak a virtuális térben, hanem személyesen is kommunikálunk. Érdekes, hogy mióta bejárok a munkahelyre, már akkor sem szöszmötölök el hülyeségekkel, amikor éppen otthonról dolgozom; az agyam valahogy átállhatott az irodai üzemmódra. Jól tette.
Dia: gyakran hiányzik a csend
Én négy év kőkemény, napi tíz órás irodai melóból váltottam át az otthoni munkára. E.L.K.É.P.E.S.Z.T.Ő volt a változás. Csend. Nyugi. Produktivitás. Gyorsabban és jobban dolgoztam, el tudtam mélyülni a feladataimban, semmi stressz, semmi felesleges alkalmazkodás, kevesebb üresjárat. Ez volt az élet kezdetben. Aztán megérkeztek az üresjáratok. Á, most nem megy olyan jól, inkább elmegyek bevásárolni. Főzni. Sétáltatni a kutyákat. Végül azt vettem észre, hogy a heti melómat három nap megállás nélküli írásban tolom le, a többi napon meg lógok. Nem voltak esték, hétvégék, szabadnapok. Határidők voltak: kiürülő rovat, lapzárta. Gyakorlatilag sohasem tettem le a munkát, nem voltak határok a különböző életszeleteim között.
Aztán szültem, gyereket neveltem, nem dolgoztam egy évig. Lassan kezdtem visszaszokni a munkába, először havonta nyolc cikkel, aztán a bölcsi végére visszatértem a havi húsz anyaghoz. Minden munkanap egy cikk. Kezdetben nagyon figyeltem, hogy tartsam a saját határidőimet, de két évvel később már újra a kampányszerű munkában éltem. Megfeszített három-négy nap egy héten, hétvégi munkák, éjszakai írás.
Most újra irodában dolgozom, ahol jóval nehezebb a produktív munkavégzés, és több időt töltök a munkatársaimmal, mint a saját családommal. De legalább újra van hétvégém, derékfájdalmaim viszont nincsenek. Otthon ugyanis mindig a kanapén, törökülésben melóztem, görnyedten, zsibbadva. És hiába edzettem heti négy napot (akkor bezzeg volt rá időm), a hátam folyamatosan fájt. Ennek ellenére gyakran hiányzik a csend.
Timi: jó, hogy lett egy rendszer az életemben
Több mint öt év otthoni meló után, idén márciusban kezdtem a Díványnál dolgozni. Ez az első olyan munkahelyem, ahol nem csak alkalmanként, megbeszélésekre kell bejárnom, hanem van saját íróasztalom, viszonylag fix munkaidőm és valódi kapcsolatom a munkatársaimmal. Így közel a harminchoz szembesültem először olyan jelenségekkel, mint a rendszeres értekezletek, a borzalmas munkahelyi menza, a beszélgető munkatársak mellett végzett munka.
Az első pár otthon átdolgozott évben a többiek által emlegetett szakaszokon én is átestem: volt itt minden a kezdeti boldog produktivitástól a teljesen szétcsúszott időbeosztásig és kampányszerűen átdolgozott hétvégékig. A végére viszont már egészen belejöttem a dologba: megláttam a szépséget abban, hogy ha előre megtervezem az egész hetemet (és igyekszem tartani is magam a tervekhez) sokkal több beleférhet a napjaimba, mint korábban gondoltam. Ekkoriban kezdtem egyébként rendszeresen sportolni, ami egyszerre felpörgetett és fegyelmet is tanultam.
Amikor szóba került, hogy teljes munkaidőben otthonról dolgozom, a leggyakoribb kérdés az volt, hogy nem vagyok-e nagyon egyedül. Sokáig büszkén állítottam, hogy nem, dehogy, a pasim is sokat dolgozott otthonról, a közvetlen kollégáimmal online tartottuk a kapcsolatot, és gyakran jártam sajtóeseményekre, sajtóutakra. Egy idő után viszont elkezdtem érezni, hogy ez így hosszú távon nem lesz rendben. Ijesztő volt a gondolat, hogy talán már sosem fogok tudni beilleszkedni egyetlen munkahelyi közösségbe sem, annyira belekényelmesedtem abba, hogy egyedül dolgozom. Ebben a lelki állapotban alakultak úgy a dolgaim, hogy munkahelyet tudtam váltani, és az otthonom magányából egy nagy iroda kellős közepén találtam magam több kiadvány munkatársaival körülvéve.
Az első hetekben nagyon nehéz volt. Korán kelni, rendesen felöltözni, időben beérni a munkahelyre, megjegyezni mindenki nevét és feladatát, kitalálni hol és mit ebédelek (ez a Flórián tér környékén egészen extrém feladat), egy olyan gépnél dolgozni aminek a monitorjába mindenki belelát... Mostmár röhejesnek tűnnek ezek a gondok, de akkor eléggé szenvedtem, inkább kihagytam az ebédet csak ne kelljen a többiek közt enni, a benti hangzavarban megírt cikkeket otthon újraírtam. Aztán teltek a hetek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy megszoktam – sőt! – megszerettem a dolgot. Jó, hogy van értelme reggel csinosan felöltözni, jó, hogy nap közben van kihez szólni, jó, hogy van kivel ebédelni. Kényelmes, hogy van egy rendszer az életemben, amit végre nem nekem kell kialakítani.
A teljes igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy csak azért tudok ennyire lelkesedni az irodai munkáért, mert rendszeresen járok eseményekre, interjúkra és heti egy home office napot is megtarthattam. Így viszont végre tökéletes az egyensúly, örülök, hogy az irodai lét sem marad ki az életemből.
Lina: a rugalmas munkahelyekben hiszek
Leginkább a rugalmas munkahelyekbe hiszek, ahol az elvégzett munka a lényeg, nem pedig az, hogy a nyolc órás munkaidődet végig az irodában töltöd. De számtalan statisztika és tanulmány is igazolja a rugalmas munkaidő, és a nem helyhez kötött munkavégzés pozitív hatásait (főleg a kreatív szakmában)– de nekem is jók a tapasztalataim.
Az egyetemi éveim alatt és aztán utána is jó pár helyen dolgoztam, volt olyan munkahelyem, ahol szinte stopperrel mérték a késést, és olyan helyen is, ahol azt is számon kérték, ha munkámból kifolyólag sajtóeseményre, vagy fotózásra mentem. De dolgoztam évekig home offce-ban, aminek persze számos hátránya is van: nem tudsz szocializálódni, a saját lakásod egyben a munkahelyed, és gyakrabban csúszol bele az esti munkába. Mindezekkel együtt szeretem, és valószínűleg kiverne a víz, ha valaki azt mondaná, hogy hétfőtől péntekig mindenféleképpen bent kell lennem egy irodában. Egyes anyagaimhoz egyszerűen szükségem van a csendre, és introvertált emberként az egyedüllétre is. Személyes problémám az otthoni munkával csak annyi van, hogy nincs kialakítva a lakásomban – mondjuk most pont ezen vagyok – egy olyan dolgozósarok, ahol a munkához megfelelő székem, asztalom van, vagyis nem teszem tönkre a hátamat a kanapéról dolgozással.
Számomra az átjárhatóság a legideálisabb, ahogy jelenleg is dolgozom, vagyis heti három napot töltök a szerkesztőségben, kettőt pedig otthon, de olyan is van, hogy szinte minden nap bent vagyok. Így vannak interakciók a munkatársaimmal, lehetőség nyílik a személyes ötletelésre, mint ahogy arra is, hogy egyes anyagaimmal otthon, helyenként káoszos körülmények között dolgozzak.
