A tanárnak szeretni kell a diákjait
Most kezdem a 32. tanévemet. Három évtized alatt úgy gondoljuk, hogy sokat változott a világ, de egyvalami szerintem nem változott: a gyerekek régen és most is szeretetre vágynak.
Ez a szeretet nem olyan, mint az anya és a csecsemő viszonya. Itt aktív munkának is lennie kell. Ha szép lassan megérzik a diákok, hogy a tanítás-tanulási folyamatban szeretet is van, akkor szerintem jól és hatékonyan lehet együtt dolgozni. Fontosnak tartom, hogy egyértelműek legyenek a játékszabályok. Legyen világos mindenkinek, hogy mik az elvárásaim. A cselekedeteimet pedig ne befolyásolja a pillanatnyi hangulatom.
Nincs olyan, hogy én most díjat veszek át, jó kedvem van, ezért elmarad egy dolgozat. Ezek nem működnek. Következetesnek kell lenni, és lehet, hogy egy adott pillanatban ezért morcos arcok néznek majd vissza rám, de hosszútávon ez a fajta a kiszámíthatóság biztonságot, nyugalmat ad. Hogy ha megbeszéltük, akkor úgy is van.
A tanárnak el kell adnia a terméket
A tanár egy tudományt, a saját szaktárgyát viszi a gyerekek elé. Ezt a terméket el kell tudnunk adni nekik. Nagyon jól tudjuk, hogy a mindennapjainkban silány dolgokat is próbálnak izgalmas, csillogó csomagolásban eladni. Az iskolában nem erről van szó!
Az értékes, szép ajándékot is becsomagoljuk, és úgy adjuk át. Nekem, tanárként ez a feladatom! Amit át akarok adni, az legyen vonzó. Mert ránézésre talán nem lenne az, de ha szépen, gusztusosan tálalom, akkor az adott tudománnyal nem szimpatizálók, a félelemmel élők is megszerethetik, és szépen haladhatunk előre.
Csodálatos élményt adott nekem ez a néhány nap, amíg a Szupertanár pályázat szavazása zajlott. A húsz-harminc éve végzett tanítványaim közben az emlékeiket osztották meg egymás között. Nem csak arról volt szó, hogy nyomnak egy lájkot, hanem elkezdtek levelezni, kommenteket írni a nyilvános fórumokon. Anekdoták jöttek elő húsz-huszonöt év távlatából. Megható volt, hogy mi mindenre emlékeznek. Milyen aprónak látszódó dolgok is fontosak, maradandók lettek a számukra.
Végigfutott a fejemben, hogy mekkora felelősség van rajtunk! Mondok egy fél mondatot, aminek azt hiszem, hogy nincs is akkora jelentősége, és ez akár egy életre szóló nyomokat is hagyhat. Addig rendben van, amíg ez egy dicsérő megjegyzés, de egy fájó kijelentés is elraktározódik. Vagyis egy tanárnak oda kell figyelnie minden egyes kimondott szóra.
A tanárnak folyton elengednie kell
Az elmúlt napokban jöttek, ömlöttek a régi történetek, és számomra tényleg az volt a döbbenetes, hogy mennyire régről is előjöttek ezek az emlékek.
A tanárságban benne van az állandó változás. Sokszor kell elköszönni, sokszor kell elengedni olyan embereket, akik az életem részévé váltak, nap, mint nap találkoztunk, boldogok voltunk, nyűglődtünk, nehézségeink voltak, megéltük a hétköznapok vívódásait. Négy vagy hat évig tart, utána el kell ereszteni őket, el kell tudni engedni őket!
Vajon ezzel a képességgel szülőként is rendelkezünk? Szerintem ezt szülőként is meg kellene tudnunk valósítani. A túlzott féltéssel, ragaszkodással jót teszünk a gyerekeinknek? A gyerekek szeretnének a saját lábukra állni, szükségük van az esetleges zsákutcákra, a rossz döntésekre is. Így lesznek edzettebbek a világban, ahol majd minden pillanatban nem védhetjük meg őket.
Tanárként hozzá kell szoknunk a búcsúzáshoz. Reményik Sándor oly szépen írja ezt le:
Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Na, ezt az élményt a tanár minden érettségiző csoport után átéli. Az csodálatos, amikor évekkel később egy gondolat erejéig, egy köszönömig visszajönnek. És persze az, amikor az óráimon már olyan gyerekek is ülnek, akiknek a mosolyában fölismerem valamelyik szülőjének a diákkori mosolyát!
A tanárnak nem kell gumicsontot rágnia
Az oktatásnak szerintem elsősorban nyugalomra lenne szüksége. Sok esetben érzem azt, hogy gumicsontként rágnak olyan dolgokat a tanárok is, amik szerintem nem valódi kérdések a számukra. Ezzel óriási energiákat emésztenek fel, és nem marad elegendő a lényegre, a gyerekekre.
A kilencvenes években óriási dolognak számított, ha valamelyik iskolában kísérleti, műhelymunka folyt. Gyártódtak is nagy mennyiségben a különböző oktatási segédanyagok minden különösebb központi ellenőrzés nélkül, és akkor is felnőtt egy nemzedék. Akkor az dicséretes, elismerésre méltó volt, ha egy iskolában kísérlet folyt. Eltelt pár év, és ma ez a szó, hogy kísérlet, szitokszóvá vált.
Pedig a matematika tankönyvek megírása közben számomra óriási élményt jelentett, hogy amit letettem az asztalra, kísérleti tankönyvként, ahhoz az ország minden részéből hozzászóltak a tanári diplomával rendelkező kollégák. Így egy óriási csapatmunka eredményeként alakult ki a végleges változat.
Azt látnunk kell, hogy a tanuló csoportok, és a tanárok sem egyformák. Nem hiszem, hogy minden igénynek tökéletesen megfelelő könyvet lehet készíteni. Az viszont fontos, hogy a csöndes elégedettek szavát is meghalljuk, és ne csak a hangos elégedetlenekét.
A tanár vezeti a túrát, és a gyerekekkel együtt megy a hegyre
Nehezen tudnék lemondani arról, hogy az iskolában eljátsszuk a felfedezés élményét! A gyerekek cinkostárssá válnak, hajszálpontosan tudják, hogy nem mi fogjuk most felfedezni azt a bizonyos matematikai tételt. Ha egy kész bizonyítást adnék nekik, hogy tanulják meg otthon, és majd utána itt az iskolában alkalmazzuk, akkor elveszíteném a közös felfedezés örömét.
Néha muszáj eljátszani, hogy az elődeink hogyan juthattak el egy-egy szép matematikai igazsághoz, mert ha ezt megmutatom, akkor van esélyem, hogy tudósokat, felfedezőket is kinevelhetek, nem csak a tudományt felhasználó szakembereket.
Gondoljuk meg, milyen jó dolog együtt feljutni egy hegycsúcsra, és szétnézni, hogy innen milyen gyönyörű világ tárul elénk. Ezt az utat azonban meg kell tenni! Sokat veszítenénk, ha ezt kihagynánk, csak azért, mert ezen az úton már több ezer turista felment. Ezért szeretek úgy tanítani, hogy a közös felfedezés élménye is meglegyen. Ebben a folyamatban én vagyok a túravezető, de a csúcsról az élesebb szemű tanítványaim egészen új dolgokat is felfedezhetnek.
Lehetnek útszakaszok, ahol a turistajelzés alapján elengedem a gyerekeket. Az oktatásban is vannak változatos formák, ezeknek is be kell épülni a mindennapok eszköztárába, de lényegét tekintve akkor is én irányítok, hiszen én tudom, hogy hová szeretnénk eljutni. Ezeknek a módszereknek a megtervezése a tanár felelőssége, hiszen ő ismeri a csoportja tudását, érdeklődését, haladási sebességét. Minden lecke esetén, minden feldolgozási mód ismertetése nem lehet a tankönyv feladata. Szerintem azért kapott diplomát a tanár, hogy a tankönyv segítségével fogyasztható állapotba tudja hozni tanítványai számára a tananyagot.
A tanár több, mint tankönyv
Egy normális ember nem várja el egy szakácskönyvtől sem, hogy csillapítsa az éhségét, de segíthet abban, hogy valami ehetőt készítsen. A tankönyv egy segédanyag, nem helyettesítheti a pedagógus személyiségét. Neki kell végiggondolnia az utat, és ráadásul az adott csoporthoz is igazítania kell a tervet. Az előző évben az egyik tanárjelöltem meglepődött, hogy két kilencedikes csoportnak ugyanarról az anyagrészről két teljesen másmilyen órát tartottam. Aztán megbeszéltük, hogy mennyire nem mindegy, hogy milyen érdeklődésű, milyen képességű csoportba megyek be. Nem feltétlenül lesz ugyanaz a módszer eredményes mindkét helyen.
Egy tankönyv soha nem helyettesítheti a tanárt. Persze egy jó tankönyv adhat ötleteket kalandozásra is. De úgy képzelem, hogy ha valakinek ez nagyon nehezen megy, akkor nyugodtan kihagyhatja. A játékötletek, a csoportmunka lehetőségek a könyveimben jól láthatóan elkülönülnek a kötelező tananyagtól. Csak remélni tudom, hogy sokan vannak olyan tanárok, akik ezeket is beépítik az óráikba. Számomra fontos a játék, mert aki játszik az gondolkodik is egyben. Ezzel a címmel előadást is tartottam egyik kollégámmal egy országos konferencián.
Szerintem nincs olyan tankönyv, ami képes lenne minden csoport minden helyzetére megoldást nyújtani. Ehhez kell a pedagógus!
A tanár akkor jó, ha szereti, amit csinál
Szokták mondani, hogy nekem könnyű, mert jó iskolában tanítok, mert az én gyerekeim okosak. De nem ezen múlik! Már több olyan felkérésnek is eleget tettem, hogy elutaztam az ország valamely településére, és ottani gyerekekkel bemutatóórát tartottam. A Fővárosi Nagycirkuszban is tartok rendhagyó órákat ismeretlen gyerekeknek. Szeretem az ilyen kihívásokat.
A gyerekek egy olyan világban élnek, ami színes, szagos. Ehhez kell alkalmazkodnunk nekünk is. Ha csak egy egyszerű kirakós játékot leteszek az asztalra, és emiatt szívesebben jönnek a matematikaórára, akkor már nyertem. Akkor már egy kis matematikát is kapnak tőlem észrevétlenül. Ezekhez nem kell állami támogatás. Ezekhez csak egy olyan ember kell, aki szereti, amit csinál.
Augusztus vége van. Most azon kellene morgolódnom, hogy vége a nyárnak? Igen, vége van. Jó volt? Igen. Kezdődik a tanév! Jó lesz? Igen! Várom, hogy jöjjenek? Igen! Nekem ezzel a körforgással teljes az életem. Elég sok időt töltünk munkával. Sokkal kellemesebb az életem, ha szeretem a munkámat. Saját magammal tolnék ki, ha nem szeretném.
A tanárnak meg kell küzdenie a bizalomért
A gyerekek dolgaival azonosulás számomra a frissességet is jelenti. A kiégés biztos jele, amikor észreveszem valakin, hogy az iskolában egy zavaró tényező van a számára, és ez a gyerek. Akkor tudom megérteni a diákjaimat, ha nem felejtem el, hogy a múlt évezredben még én is diák voltam. Nem nyomogattuk a mobiltelefont az órán, de csináltunk mást! Mi sem voltunk szentek a házirend szerint. Az a tanár belebetegszik a munkájába, aki a diákéveire csak szelektíven tud visszaemlékezni. Hihetetlen számomra, hogy a tanárok jelentős része mintagyerek volt, mintaosztályba járt, ahol soha semmilyen csínytevés nem történt.
Az óra kezdésekor a tanteremben a gyerekekkel szemben vagyok. Fontos, hogy megérezzék, ez nem jelent szembenállást. Sokat kell dolgoznom, hogy ezt megérezzék. Ha kialakul ez a bizalom, akkor a matematikai együttgondolkodás, a játék, a zsonglőrködés, a cirkuszi rendhagyó órák, a dolgozatok megírása is jobban megy.
